Tudta-e?
...hogy melyik a legnagyobb állat a világon? A kék, vagy óriás bálna, amely megnõhet 30 méter hosszúra is, súlya pedig 135 ezer kg lehet. Ezt úgy képzeljék el, mintha egy óriási mérleg egyik serpenyõjében ülne a bálna, a másikban pedig 22 nagy elefántbika kuporogna. Így lenne a mérleg egyensúlyban. A bálnák emlõsállatok, a tengerek lakói. Kicsinyeik is óriások, a kék bálna születésekor 7 méter hosszú és 7 ezer kg súlyú.

106. szám - 2013. július 01.

Földrajzi neveink és jövevényszavaink más megközelítésben

Ebben az értekezésben fel kívánjuk tárni azt a Tisza mente több helynevében, valamint a magyar nyelv egyes jövevényszavaiban található nyelvi anyagot, amelyet avar eredetűnek tarthatunk, történelmi, régészeti, nyelvtani bizonyítékokkal (I.rész)
KÖRMENDI Ferenc http://szgnye.vmmi.org/kormendi2006.htm

Megjegyzés: Muhi Béla javaslatára e tanulmánnyal emlékezünk meg Dr. Körmendi Ferenc (1940-2013) vajdasági atomfizikusról, neves közéleti személyiségről, a magyar nyelv lelkes kutatójáról.

I . AVAR SZAVAK A TISZA MENTE FÖLDRAJZI NEVEIBEN

Szülőföldünk, szülőhelyünk és ezek történelmének ismerete részét képezi általános műveltségünknek, s mindenképpen növeli szűkebb hazánk, a Tisza mente iránti szeretetünket is. Sajnos távolabbi múltjáról e vidéknek elég keveset tudunk, számos kérdés tisztázatlanul áll előttünk. Egyike ezeknek a magyarok letelepedése előtt itt élt avarok kora, e nép nyelve, egyes szavaik jelenléte nyelvünkben jövevényszavak alakjában, földrajzi nevekben, azok jelentése és rokonsága más népek szavaival, ahonnan kiderülhet, mely népcsoporthoz tartoztak. Ilyen vizsgálódáshoz segítségül kell hívnunk az avar történelmi forrásokat, a régészeti leleteket és a nyelvészetet, azon belül a szóeredet-tant, más néven az etimológiát is.

A Keletről, Belső-Ázsiából eredő avarok 567–568 táján foglalták el a Kárpát-medencét, majd 822 körül államuk megszűnt létezni /1/, miután Nagy Károly frank király, később német–római császár és szövetségesei 791–803 közötti hadjárataikban gyakorlatilag megsemmisítették azt, közvetlen igazgatásuk alá vonva nyugati részét a Dunáig. Valamivel később a Dunától keletre eső területekre, észak felé Csongrádig, bolgárok törtek be, míg végül gyakorlatilag az egész Kárpát-medencét a magyarok telepítik be 895–896-ban, akik a bolgár hódítókat Árpád vezér fia vezetése alatt ki is űzik. A korabeli avar történelmi források /2/ megemlítik, hogy a nyugati támadók csak a Tiszáig üldözték az avarokat, akik közül sokan, nem akarva behódolni, a Tisza mente árterületére és a Tiszántúl mocsaras, ingoványos területeire menekültek. Így avarok nagyobb tömegekben élhettek még hosszabb ideig a Tisza mentén, és településeik nevei is fennmaradhattak. Ennek ellenére az a vélemény alakult ki a tudományos közvéleményben, hogy a belső-ázsiai eredetű avarok nyelve ismeretlen, szavaik, helyneveik, általában földrajzi neveik nem maradtak fenn, így ezt a kérdést talán csak további kutatások eredményei válaszolhatják meg.

Ebben a rövid értekezésben fel kívánjuk tárni azt a Tisza mente több helynevében, valamint a magyar nyelv egyes jövevényszavaiban található nyelvi anyagot, amelyet avar eredetűnek tarthatunk, történelmi, régészeti, nyelvi-nyelvtani bizonyítékokkal támasztva alá érvelésünket.
Első helynévként említsük meg a mai Óbecsét, amelynek legkorábbról, 1091-ből ismert, latinul írt neve Bechey. Hogy ezt a nevet eredeti alakjára vezethessük vissza, figyelembe kell vennünk a korabeli gyakorlatot a magyar szavak latinul írása tekintetében, mely szerint az elolvasott és kiejtett szónak hasonlítania kell a magyar eredetire, azaz egyeznie kell vele. Így például völgy szavunkat latinul wlgh-nek írták. Ezzel összhangban, a Bechey név elolvasva és kiejtve Becsehely lehetett magyarul, annál is inkább, mert ugyanilyen helynév ismeretes máshol is, például Zala megyében. Ez a név valójában olyan helyet jelölt, ahol becs, latinul bech állt. A nagyszámú valamikori vagy ma is létező településnév, mint Tiszabecs, Szamosbecs, Becse Veszprém megyében, Becsehely Zalában, Becsvölgye, Becsfalva stb., (Nagy-)Becskerek városunk vagy akár Ausztria fővárosának magyar Bécs és horvát Beč neve mind egy fogalmat tartalmaz, jelöl. Magával Óbecsével (Bechey) kapcsolatban részletesebb ismeretanyagot közöl Mirnics J. /3/.

A Becs helynevek és változataik eredetéről és jelentéséről megoszlanak a vélemények a történészek és nyelvészek körében. Vannak, akik e nevet (szerintünk helyesen) avar eredetűnek vélik, így Czirbusz Ferenc szerint körvárat, esetleg őrtornyot jelent, mások az őrhely szóval azonosítják. Egyes nyelvészek /4/, de történészek is /5/, különböző nemzetiségű személyek neveiből eredeztetik. Sőt vannak, akik horvát eredetűnek tartják /6/, bár ezt semmivel sem bizonyítják, feltételezésük, mint lejjebb látni fogjuk, véleményünk szerint téves. Mi arra kívánunk rámutatni, hogy a becs és néhány más jövevényszavunk, illetve több földrajzi nevünk a Tisza mentén, köztük a fent említett – különböző változataival együtt – is, az avar nyelvből ered, és hogy az avarok nyelve a belső-ázsiai (ó)török nyelvcsaládhoz tartozhatott.

Ha egy magyar–(ó)török összehasonlító szótárban /7/ megkeressük a becs szót, azt a belső-ázsiai török (fonetikusan írva) bedzs szónak megfelelőjeként találjuk meg, amely különben ékszert, díszt, átvitt értelemben kincset, értéket jelent. A magyarban ma is használt – eredetileg ótörök – csecsebecs, később csecsebecse kifejezés jelentése szép ékszer, ékes dísz. Hogy megértsük, hogyan jelent meg e szó helynevekként a Kárpát-medencében, ismernünk kell az avarok szokásait, gyakorlatát védelmi rendszerük kialakításában. Az avar történelmi források /2/ több helyen említenek kör alakú, védősáncokkal körülvett nagyobb területeket, ahol az avarok kincseiket, értékes tárgyaikat, háziállataikat őrizték, különösen háborús időszakokban. Ilyen sáncok maradványai láthatók ma is az osztrák fővárosnál, Bécsnél, a Bécsi-erdő területén, valamint nálunk Óbecsénél, Bácsföldvárnál is. Az Óbecsétől délre fekvő sáncmaradvánnyal kapcsolatban ezt írja Bárány Ágoston, a Temes és Torontál vármegyék jeles helytörténésze /8/: ,,Ama’ roppant sánczok, miket némellyek hibásan romai műveknek állítanak, az avarok’ munkáji. Három ily vonal nyúlt a’ temesi vidéken is keresztül, mik ma némi kivétellel lerombolvák, s’ mikről alább még néhány szót váltandunk.” Tekintettel az elmondottakra, észrevehetjük, hogy a sáncokkal körülvett helyeket, ahol az avarok értékeiket, kincseiket őrizték, becsnek nevezték, s ezért a becs jövevényszavunkat helyneveinkben az őrzőhely szóval azonosíthatjuk. Ezt legegyértelműbben a magyarok között gyakran hallható azon kifejezés támasztja alá, melyet értékesnek tartott tárgyainkra vonatkoztatva szoktunk használni, például: aranykarperecét becsben tartja. Itt a ,,becsben tartja” kifejezés teljes mértékben tükrözi az avarok azon szokását, hogy értékes tárgyaikat, kincseiket őrzőhelyen (a becsben) tartották. Régebben a páncélszekrényt becsnek nevezték, ugyanúgy még ma is Erdélyben néhol a börtönt becs-nek hívják, melyeknek értelme szintén őrzőhely, ami csak megerősítheti e szó jelentését. A becsnek legjobban megfelelő őrzőhely szavunkat ezért pontosabbnak és helyesebbnek tartjuk a már említett körvár, őrtorony vagy őrhely szavaknál, mely utóbbi például csak egy személy helyét jelöli, aki valami fölött őrködik, nem pedig sok kilométer átmérőjű területet. Az alábbiakban e szavak avar megfelelőiről még tárgyalunk. A bécsi, nevezzük így, őrzőhely (becs) avar eredete kétségtelen, hisz az avar történelmi források /2/ említik, hogy a mai Bécsi-erdő területe Avar-hegy név alatt volt ismert akkoriban. A legkorábbi, középkorból fennmaradt írásban e helyet, latinul írva, Bechwtha néven említik, ahol a kuta szó is avar eredetűnek tekinthető, magyar jelentése mélyedés, völgy, lapályos terület /7/. Innen eredeztethetjük kút szavunkat is. Mint alább látni fogjuk, más, avar eredetű, összetett helynevekben is felbukkan a kuta szó. A kuta latinul írt alakja nem meglepő, ha tudjuk, hogy például Becse nevét latinul nemcsak Bechey alakban találjuk meg különböző korú latin nyelvű írásokban, hanem pl. Weckey stb. alakban is. A korabeli krónikások leírják a bécsi, sáncokkal körülvett őrzőhely bevételét és elpusztítását Nagy Károly első hadjáratában /2/. Ennek megfelelően nem véletlen, hogy Bécset a régészeti irodalom fontos avar leletek helyeként tartja számon /1/, ahol még a hatszázas évekből avar harcosok és nők maradványait tartalmazó sírokat tártak fel. Az avar leletek száma napról napra nő Bécs központi részében, ahol már nyolc belvárosi kerületben nemcsak egyes sírok, hanem egész avar temetők találhatók. Ugyanúgy, Óbecse mint őrzőhely, melynek sáncmaradványai ma is megvannak, avar eredete kétségbe sem vonható. Területén tárták fel 1973-ig a Kárpát-medence egyik legnagyobb avar temetőjét, amiről egy, az óbecsei Városi Múzeum 1989-ben kiadott katalógusában ezt olvashatjuk: ,,134 sírt fedtek fel. A sírleletek nagy része avar eredetű...’’. Ezen a lelőhelyen kívül csak Tiszafüreden találtak nagyságrenddel nagyobb avar temetőt, mintegy 1200 sírral, habár már eddig közel ötvenezer avar sírt tártak fel a régészek. Külön kell foglalkoznunk az osztrák főváros horvát, a magyarral azonosan hangzó Beč nevével. Benkő L., etimológiai szótárában /6/ minden bizonyítás nélkül e helynevet azért tulajdonítja horvát és nem avar eredetűnek, mert feltételezése szerint a horvátok, általánosabban véve a szlávok, Bécs vidékén át vonulva le a Balkánra, egy ideig talán uralhatták e területet, így ők nevezhették el e települést Bécsnek. Ennek azonban ellentmond több tagadhatatlan tény. A horvátok és szerbek eredetileg Európa északabbi-keletebbi részén éltek, távolabb a Bécsi-medencétől. E két vidék között olyan szlávok éltek, mint a csehek, morvák, esetleg tótok, lengyelek, távolabbra az ukrán-oroszok. E szláv népek azonban mind még a Római-birodalom idejéből ismert Vindobona névből eredez-tették Bécs nevét, így a csehek–morvák Viden, a lengyelek Wieden, a tótok Vieden, az ukránok (fonetikusan írva) Vigyeny névvel illették és illetik ma is. Rajtuk keresztül e nevet tehát nem vehették át. A Balkán félszigetre viszont csak azok a szlávok vonultak le a Kárpát-medence nyugati részein át, akik ma Szlovénia területén élnek. Ők azonban az osztrák fővárost nem Bečnek nevezik, így ők sem Bécs névadói. Ugyanakkor már a középkori bizánci történelmi források, közöttük Bíborbanszületett Konstantín műve /9/, leírják, hogy a horvátok és szerbek az Al-Dunánál, tehát a Kárpát-medence keleti területein át vonultak a Balkánra, ahol már, a mai Horvátországban, avarokat találtak, akik hatvan évvel korábban vették birtokukba az osztrák főváros területét, mint a horvátok a Balkánt. Fizikai lehetetlenség tehát, hogy a horvátok uralhatták Bécset. Másik tény, hogy a volt avar állam területén számos olyan helyen van Becs nevű település, ahol horvátok sohasem éltek. Óbecse községben sem középkori horvát temetőt tártak fel, hanem avart.

Harmadik tény, hogy a horvát vagy szerb nyelvben a beč (és a kuta) szónak nincs semmi ide vonatkozó jelentése, míg, ahogyan azt fentebb bemutattuk, a belső-ázsiai (ó) török nyelvekben, illetve a magyarban, mint avarból átvett jövevényszónak, van értelme, úgy ékszer, dísz, mint őrzőhely és több más vonatkozásban.

Egy másik, a becs szót magában foglaló helynévben, a Becskerekben (ma Nagybecskerek) van még egy avar eredetű magyar jövevényszó, a kerek. Ennek eredetét is ismeretlennek tartják az etimológusok, de értelmét – szerintünk helyesen – megállapítják, terület, kerület jelentéssel /6/. Ezzel ellentétben mások erdőt értenek alatta. A korabeli történetírók megemlékeznek a népvándorlás kori népek szállásterületeinek felosztásáról /9/. Innen ismeretes számunkra a kerületek létezése, melyek határain belül egy-egy törzs élt. Ebből következtethetünk arra, hogy az avar állam is kerületekre, avar nyelven ,,kerek’’ egységekre lehetett felosztva, s innen eredhet a Becskerek helynévben a kerek szó is. Becskerek tehát vagy kerületi őrzőhelyet vagy egy őrzőhely körzetét jelenthette. Erre utal a magyarok betelepedése után az államigazgatásban még nagyon hosszú ideig fennálló becskereki kerület létezése is.

A következő helynév, amelyet bizonyossággal avar eredetűnek tarthatunk, az Óbecse közelében fekvő Aracs helység neve. Ezt a helynevet is egyes etimológusok önkényesen, tisztán a szavak hasonlósága alapján szlávnak vélik, az orača (fonetikusan: oracsa), vagyis magyarul szántóföld szóból eredeztetve azt /4/. Ezen feltevésnek azonban több vitathatatlan tény is ellentmond. E mai helynév valódi eredetével kapcsolatban azonban részletesebb vizsgálatokat kell lefolytatnunk. Ha az avar történelem forrásait /2/ figyelmesen áttanulmányozzuk, felfigyelhetünk az őrzőhelyek (becsek) leírására, ahonnan a bejáratok közelében álló, földből készített megfigyelő tornyocskákról szerezhetünk tudomást. Egyik ilyen bejárat mellett, a mai Bácsföldvár területén, ahol az avar sáncok ma is láthatók, állhatott az egyik őrtorony, ahonnan e település (Földvár) a nevét kapta, míg a Tisza baloldalán a másik megfigyelő torony, eredetileg Aracsa, ma Aracs. Középkori dokumentumok említik, hogy ennek a földből készült őrtoronynak a maradványai mindig láthatóvá váltak, amikor a Tisza leapadt. A magyar–(ó)török összehasonlító szótárból tudjuk /7/, hogy az ara szó magyar jelentése figyelni, szemmel keresni, látni, míg a csa-rag kicsinyítő képző /7, 12/, így az Aracsa jelentése kis megfigyelő, őrtornyocska. Ilyen helynevek vannak vagy voltak szerte a Kárpát-medencében, például Aracsa Tolna megyében, Aracs Somogyban, Eger–Aracsa, Aracsa Krassó és Esztergom megyékben vagy nálunk a hódsági járásban. Az a terület, ahol Aracs fekszik és környéke sohasem volt korábban szántóföld vagy egyáltalán megművelhető terület. Éppen ellenkezőleg, mindig is mocsaras, ingoványos, erdős vidék volt, a szabályozatlan Tisza folyó legközvetlenebb árterülete. Csak egy pillantást kell vetni egy, a Tisza szabályozása előtti állapotokat tükröző térképre, például a Káldi-Nagy Gyula könyvében mellékelt, az 1560-as évekre vonatkozó példányra /11/, hogy meggyőződjünk, mennyire elfogadhatatlan a szántófölddel való azonosításnak még a gondolata is. Ennek tökéletesen ellentmondanak a korabeli avar történelmi források is, melyek szerint az avarok éppen azért menekültek e területre, mert a Tisza árterületének mocsarai, ingoványai védelmet nyújtottak a rájuk törő ellenséggel szemben, ahová azok be sem merészkedtek.

A mai Aracs területén fekszik a valamikori nagy monostor, ma is álló, műemlékké nyilvánított, monumentális épületével. Először 1186-ban említi egy latin nyelven írt egyházi dokumentum /10/ Characha (Karacsa) néven. Vámbéry összehasonlító szótárában /7/ a karu vagy koru belső-ázsiai török népek nyelvében jelen levő szavak jelentése védett, elkerített, megerősített hely, terület. Innen eredhet sokak szerint a karám jövevényszavunk. A Karacsa avar eredetű név tehát kis erősséget, védőfallal körülkerített helyet jelent, s nincs közvetlen kapcsolatban az Aracsa névvel. Tudnunk kell, hogy az Altaj hegység táján Ázsiában ma is létezik egy Karakorum (Feketevár) nevű vármaradvány, valamint ilyen nevű hegyvonulat (Fekete hegyfal). A Kárpát-medencében nagyszámú, e szóból eredő helységnév van vagy volt, mint például Zalakaracs, Amadé- Karcsa, Etre–Karcsa, Domazér–Karcsa stb. Ezek a helynevek azért váltak valamelyest különbözőkké, mert a későbbi magyar államigazgatás több egynevű település esetében nem tudta volna számontartani a birtokviszonyokat. E monostor neve azért lehet avar eredetű, mert a mai épület előtt fennálló kolostort már akkor német hittérítő szerzetesek lakhatták, amikor az avarok még pogányok voltak. A szerzetesek, félve a pogány avarok támadásától, védőfallal vették körül kolostorukat, innen a Karacsa név. Itt találták meg az ,,aracsi kőnek“ nevezett kőlapot, melynek egyik oldalán e korai kolostor körvonalai vannak bevésve, másik oldalán, Marczali Henrik történész szerint, avarkori hittérítők domborműve látható. Bár egyesek e feltételezést elvetik, az óbecsei avar temetőben talált germán sírok, germán típusú leletekkel, azt látszanak bizonyítani, hogy a kolostort német hittérítők alapíthatták.

További avar eredetű helynév a Becse környékéhez tartozó Szaján, mely a belső-ázsiai török nyelvekben gyíkot jelent, s ma is használatos személynév és hegyvonulat neve az Altaj hegység vidékén. Hasonlóképpen ide sorolhatjuk Csókát, aminek jelentése az avarban ugyanaz, mint a magyarban, az ismert varjúféle madár neve, személynévként is ismert volt török nyelvterületen, de nálunk is. Ki kell hangsúlyozni, hogy Csókánál olyan jelentős avarkori leleteket tártak fel, melyeket a nemzetközi szakirodalom is jegyez /1/. A Zenta községben levő Orom vagy a kissé távolabb fekvő Oromhegyes helynevek az or szóból eredeztethetők, magaslat, emelkedés jelentéssel. Egyes etimológusok a magyarban jövevényszóként tartják számon, mások a legősibb szavaink közé sorolják, mivel e szó az osztják nyelvben, uor alakban, parti hegyvonulat, a votjákban, vir alakban, domb, a finnben, vuori formában, hegy. A tény, miszerint a belső-ázsiai ótörök nyelvekben is az or magaslatot, kiemelkedést jelent /7/, arra utal, hogy e szavunk talán már akkor az ural-altáji nyelvcsalád közös kincse lehetett, amikor még e népek együtt éltek. A névadó néppel kapcsolatban azonban nem lehet véletlen, hogy Zentánál a Felsőhegy–Orompart felé vezető út mentén avar sírokat találtak, hasonlóképpen Oromhegyesen is van avar lelet /13/. Mivel ők évszázadokig itt éltek a magyarok letelepedése előtt, legvalószínűbb a névadók avar eredete.

Vannak helyneveink, melyeknek eredete avarnak tekinthető, de jelentésük nem állapítható meg egyértelműen. Ide tartozik például Gyála, jelentése lehet üres, puszta (terület) az eredeti, avar–török jal vagy dal szóból /7/, annál is inkább, mert létezik Gyálarét helynév, valamint Gyálakuta is, ahol a kuta, mint már mondottuk, az ótörökben alacsonyan fekvő, lapályos területet, illetve mélyedést, völgyet jelent. Ugyanakkor vannak, akik a jalan ótörök szóból a láng jelentést adják neki, bár ez talán kevésbé elfogadható, míg ismét mások a jilim, magyarul gyalom szóval kötik össze, kerítőháló jelentéssel. Létezik (1332-ből) latinul Gulakucha alakban írt helynév is Erdélyben, ahol a szó végén megjelenő cha (csa) az ótörök nyelvek tipikus kicsinyítő ragja, magyar értelmezése Gyulakiskút. Összevetve a Karacsa vagy Aracsa nevekkel, a szóvégi azonosság csak megerősíti ezen utóbbiak avar eredetét.

Helynevek mellett más földrajzi nevek, például kisebb folyók, patakok vagy akár erek nevei is az avaroktól származhatnak. Itt példának csak egyet említünk, a Csík-ért, mert egyfelől éppen ennek a partján ásták ki a Kárpát-medence egyik legnagyobb avar temetőjét Óbecse területén, másfelől a csík szó ismeretlen eredetűként van feltűntetve a magyar etimológiai szótárakban, jelentése ugyanakkor az ótörök nyelvekben egyenes vonal. Az ér jelentése több belső-ázsiai török nyelvben is ugyanaz, mint a magyarban, de ler, szer, ser alakban több finnugor nyelv szava is. Ebből arra következtethetünk, hogy az ér legősibb szavaink egyike, az urál-altaji nyelvcsalád közös kincse, de a Csík-ér elnevezést az avarok adhatták e pataknak, mert az ő településük virágzott a partján, amit a nagy kiterjedésű becs megléte is bizonyít, még jóval a magyarok megjelenése előtt.

A nyelvészek és a történészek között vannak, akik a magyar nyelvben jelenlevő, avar eredetűnek tulajdonítható, de ugyanakkor bizonyítottan a belső-ázsiai török nyelvek valamelyikében is meglevő szavakat az óbolgár nyelvből átvetteknek tartják. Ezen feltételezésüket arra alapozzák, hogy egyrészt a bolgárok a belső-ázsiai török népek közül valók, és a magyarok kapcsolatban állhattak velük már akkor, amikor még Európa legkeletibb részén éltek, így számos szót átvehettek tőlük, másrészt, mint tudjuk, a bolgárok, már a Balkánon való letelepedésük és az avar állam megsemmisülése után, 822–895 között a Duna–Tisza közét Csongrádig elfoglalták. Ezen feltételezés ellen szól azonban több, helynévvel kapcsolatos példa. Egyike ezeknek az osztrák főváros avar neve, Bécs. A bolgárok tudvalevőleg sohasem uralták Bécset, így közvetlenül nem is adhatták neki e nevet. Ismeretes az is, hogy a török–bolgár nyelvből, esetleg a magyarok által átvehetett becs szó a magyarok révén sem vált e város nevévé. Horvát eredetének cáfolatát már fentebb kifejtettük. Ugyanez az eset például az Esztergom-megyei Aracsával is, ameddig a bolgár terjeszkedés nem ért el. Másik tény, hogy amikor a bolgárok 822 táján megjelentek a Duna–Tisza közében, már nem bolgár–török, hanem szláv nyelvűek voltak, amit Csongrád bolgár eredetű Csernigrád (Feketevár) neve egyértelműen bizonyít.

Az elmondottak azt mutatják, hogy az előttünk itt élt avarok belső-ázsiai, a török nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélő nép volt, s számos, avar szavakat tartalmazó jövevényszó és földrajzi név maradt ránk, különösen ott, ahol a legjelentősebb avar leletek is vannak a Tisza mentén.

II. TÉVESEN EREDEZTETETT JÖVEVÉNYSZAVAINKRÓL

Mielőtt több jövevényszavunk származását megvitatnánk, elengedhetetlen magának a szó eredete megállapításának a módszeréről szólnunk, mivel legtöbbször a rendelkezésünkre álló adatok alapján csak valószínűsíthetjük egy-egy szó származását. Ezzel kapcsolatban mondom el, hogy egyetemista koromban, amikor a vizsgákon nehéz matematikai példákat kellett megoldanunk, a vizsgák befejezése után mindig az volt az első, hogy eredményeinket összehasonlítsuk egymás között. Amikor legalább három egyetemista ugyanazt az eredményt kapta egy feladat megoldásaként, teljesen biztosak voltunk annak helyességében. Tanulmányaim során soha nem tapasztaltam, hogy három-négy egyforma eredmény téves lett volna, ami a valószínűség-számítás hatalmát bizonyítja ma is számomra. Etimológiai vizsgálódásaink során ugyanezt a helyesség megállapítási módszert igyekszünk alkalmazni: ha találunk legalább néhány vitathatatlan tényt, ami alátámasztja egy szó feltételezett eredetét, miközben egyetlen más adat sem cáfolja azt, úgy a feltételezett eredetet fogjuk elfogadni.

Tárgyalásunk folyamán több görög szót fogunk említeni. E görög szavakat nem fonetikusan, kiejtés szerint írjuk le, hanem csak a görög betűket írjuk át latin betűkkel, mivel a kiejtés többféle lehet, aszerint, hogy az ógörög, korai újgörög vagy újgörög nyelv szabályait követjük. Ott, ahol szükséges, zárójelben megadjuk a megfelelő kiejtést is.

Számunkra, mint látni fogjuk, a magyar szóeredet-kutatás messzehatóan érdekes esete szombat szavunk, mellyel kapcsolatban etimológusaink azt állítják, hogy a szláv szobota vagy szubota átvétele, megjegyezve, hogy igazi forrása e szónak a héber sábbát, latinosan szabbat. Azt tudjuk azonban, hogy e szó a görögben megjelent – még mielőtt a szlávok tőlük átvették volna – szabbaton (ógörög) és szabbato, illetve szambato (korai újgörög) alakban, de a latinba is átkerült m betűt tartalmazó és anélküli formájában. Az m betűt tartalmazó változata egyaránt ismert a görög, latin, francia (samedi), német (Sambstag), etióp, arab és más nyelvekben. Szótörténészeink azzal magyarázzák az m betű jelenlétét a mi szombat szavunkban, hogy a szobota szóban orrhangot hallva a szlávoktól, elődeink szúrták be az m betűt az o és b betűk közé! Bizonyos megcáfolhatatlan tényeket felsorakoztatva azonban ez a magyarázat és a szlávból való átvétel teljesen valószínűtlennek mutatkozik. A magyarok ugyanis még az Etelközben élve, északon, Kijev vonalán érintkeztek a szlávokkal, míg délen a Fekete-tenger partján Cherszón vonalán a bizánci görögökkel. Több középkori író, Dzsajhánitól, illetve Ibn Rusztától /14, 15/ VII. Konstantín bizánci császárig /9/ arról ír, hogy a magyarok északon az oroszoktól szerzett áruval délen a görögökkel rendszeresen kereskedtek. Ezért jól ismerték Kijevet, melynek a sumér nyelvből eredő neve Kioba (majd Kiova) volt, s amit görögül Szambata és Szambatasz névvel illettek a bizánciak, latinul pedig Sabar (Savar) és Sabaria (Savaria) volt a neve. Ezek a nevek különböző nyelveken mind egy jelentésűek. Az ősi sumér nyelvben a ki szó (termékeny) földet jelentett, s e szót átvették a szlávok is. Mivel az ob képző az oroszban valaminek a hiányát jelenti /16/ (bár lehet igekötő is), a kiob szó eredetileg terméketlen, fövenyes, homokos, üres, sivár területet, tájat jelentett. Lengyelországban szintén vannak ilyen nevű helyek, települések, még körzet is. A lengyel etimológusok szerint a kujawa szó terméketlen mezőn levő helyet, homokbuckás területet jelent. Szerbiában és Horvátországban hasonlóképpen vannak Kijevo nevű települések. A magyar nyelvben a ki szó ugyanilyen értelmű, gondoljunk csak kietlen szavunkra, amely szintén a terméketlen terület, kopár, üres, sivár táj jelzője, míg a kies ennek ellenkezője. Ha tudjuk, hogy a héber nyelvben a sábbát szó tulajdonképpen üres (munkával ki nem töltött) napot, illetve általában ünnepet jelent, akkor e szó görög Szambata alakja szintén valami üresre vonatkozik. A szláv nyelvekben a szombati nap neve szobota, szubota, de mivel e nap nem ünnep, e fogalom más nevet kellett, hogy kapjon. Az ünnep a szláv nyelvekben praznik, s mivel a prazan szó jelentése üres, így a praznik=üres nap, ami tökéletesen egyezik a héber üres értelmével. Kijev görög neve, a sábbátból lett Szambata jelentése ennélfogva teljesen megfelel a sumér–orosz Kioba név jelentésének: üres, kietlen, fövenyes területen levő település. Kijev latin Sabar (Savar), Sabaria neve értelmének megállapítása látszólag nehezebb, de megfejtése termékeny következtetésekre ad lehetőséget. Abból indulhatunk ki, hogy az ókorban, a 400-as években egy szerzetes, aki a Laura kolostorok megalapítója volt, Palesztinában élve egyszer kivonult egy, a Holt-tenger közelében fekvő homokpusztára, remeteként élni életét. Amikor évek múlva onnan visszatért, szerzetestársai a homokpuszta remetéjének nevezték el, így neve latinul Saba (majd Sava), illetve Sabas lett /17/, ami a latin saburra, sabulo=föveny, homok szóból ered /18/. Megjegyezzük, olasz nyelven is a homok=sabbia /19/. Itt említjük meg, hogy több nyelvben egy főnév, így akár személynév vagy helynév két alakban is megjelenhet, attól függően, hogy a szót birtokos eset vagy helyhatározó eset segítségével képezzük. Moravcsik Gy. /9/ könyvében megjegyzi, hogy a Szába (Száva) személynév a görögben birtokos esetű alak, tehát magyarul „a homokpusztának a lakója” jelentésű, míg a Szábasz „homokpusztai lakos” értelmű. Ugyanez a helyzet a latin, orosz /16/ vagy más nyelvekben. A fentiek tudatában érthetővé válik a Sabar (Savar) latin név jelentése: fövenyes, homokos, lényegében kietlen vidéken levő település. Belátjuk, ez teljesen ugyanazt jelenti, mint a sumér–orosz Kioba vagy a héber–görög Szambata. Mielőtt továbbkísérnénk szombat szavunk útját a magyar nyelvbe, egy kis, de nagyon fontos kitérőt teszünk; VII. Konstantín bizánci császár könyvében /9/ a magyarok folyójaként említett Szába (Száva) folyó nevének eredete most már más értelmet kap, ugyanis a magyar szótörténészek közül egyesek illír, mások kelta eredeztetéssel nedves vizű folyó, illetve savanyú vizű folyó magyarázatot adnak e névre. Látjuk, neve latin eredetű, és értelme vagy fövenyes, mezei vidéknek a folyója, vagy homokos (partú) folyó. Van Magyarországon is olyan település, melynek ókori neve Sabaria. Ezt a nevet az etimológusok az ott folyó, valamikor Sibarisnak nevezett patak nevéből vezetik le, a kelta seu, sü=nedv, ami vizes jelentésű szóból. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmond több tagadhatatlan tény: számos Sabar, Sabaria nevű település létezett az ókorban Európában, közöttük Kijev is, ahol az ottani folyó neve nem Sibaris, ugyanúgy Pannonhalmánál volt egy Sabaria település, ilyen nevű patak nélkül. Ezenkívül e területen még három Szabar nevű település létezik. Tudjuk, a kelták tulajdonképpen a latinok elődei, mondhatnánk testvérei voltak, így e nyelvben a Sibaris nevet esetleg a latin saburra, sabulo=föveny, homok kelta eredetijének alakja alapján szintén inkább homokpusztai patakként fordíthatjuk le. Ezt tökéletesen alátámasztja Sabaria középkori német neve, a Steinamanger, amelyben a Manger szó üres, hiányos, puszta területet, fövenyes rétet jelent /20/. Visszatérve szombat szavunk eredetének kivizsgálásához, arra a következtetésre jutunk, hogy a magyarok, nagyon jól ismerve Kijev Szambata és latin Sabaria nevét, a honfoglaláskor elérve az akkor a Kárpát-medencében Sabariának nevezett települést, egyszerűen ugyanazt a nevet adták neki, ami az Etelközből, mint alább még bemutatjuk, több mint jól ismert Sabariának, azaz Kijevnek a görög, akkor már a magyar nyelvben meghonosodhatott Szambata (Szombat) neve, egyben a hét hatodik napjának a neve is volt. Így válhatott a latin Sabaria helynévből akkor Zombothel (amelyben a z betűt sz-nek ejtették, a hel pedig a latin Sabaria névben levő „ia” szóvégződés magyar fordítása). Következtetésünket, hogy a szombat m betűt is tartalmazó szavunkat közvetlenül a görögből vettük át és nem a szlávoktól, az is alátámasztja, hogy például a mai Rimaszombat 1271-ből ismert neve még Rymoa Zumbata, ellentétben a tót Rimovská Sobota névvel, amely magyar név az u (ü) betűjével kísértetiesen hasonlít a magyarok által Etelközből ismert, a fekete-tengeri Cherszón külterületén levő vásártér nevére, ahol ők a görögökkel kereskedtek. Hasonlóképpen, azon a területen, a Mura folyónál, ahol a honfoglaló magyarok tömegesen találkozhattak szlovénokkal, s napról napra tisztán hallhatták a sobota szavukat, Muraszombat város neve 1348-ban mégis Murazombata volt, mely magyar név a görög eredetijével azonos, nem pedig a szlovén Murska sobota névvel. A felsorolt tényekkel szemben a szótörténészek egyetlen bizonyítékot sem hoznak fel e szavunk szláv eredetére, állításuk nem lépi túl a tényekkel alá nem támasztott feltételezést.

Annak ellenére, hogy a hét bizonyos napjai szláv és magyar neveinek alakjai között az összecsiszolódás szemmel látható, a szavak egybevágó jelentése szerintünk teljesen kérdéses. Így a hét egy másik napjának a neve, a péntek szavunk szláv eredete a petek vagy petak szóból hasonlóképpen erősen cáfolható. Itt tudni kell, hogy amíg egyes etimológusok azzal kísérlik meg alátámasztani bizonyos napok neveinek szlávból történt átvételét, hogy a szláv nyelvekben állítólag a petek és petak szó értelme ötödik nap jelentésű, mert a peti szó értelme ötödik, s ennek alapján a napok számokkal történő megnevezése szláv találmány, az igazság egészen más. Tudjuk ugyanis, hogy a napok számnevekkel megadása a görög nyelvben évszázadokkal korábban megtörtént, mint a szlávban. Így a hét második napja, a hétfő (mivel a görögben a vasárnap számított elsőnek) görögül Deutéra, jelentése második nap, a kedd Trité, harmadik nap stb. A pénteki napunk elnevezése a görögben azonban eltér ettől a módszertől. A péntek neve nem az ötödik vagy hatodik nap. Paraszkeié /21/ nevének értelme: az ünnep előestéje /22/, mivel eredetileg a péntek utáni szombat volt az ünnep.

A szlávok között, sok évszázaddal a biblia először görög nyelven megírt újszövetségi részének megjelenése után, görög szerzetesek, Cirill és Metód kezdték el a hittérítést, ők alkották meg görög betűk alapján a szláv cirill betűket és terjesztették az írásbeliséget. Nem csoda tehát, ha van hasonlóság a már korábban használt görög nap-elnevezések módszere és a sokkal később általuk a szlávok részére alkalmazott módszer között. Éppen ennek a következménye, hogy a pénteki nap neve a szlávoknál sem a hét ötödik napjaként van megadva, hanem a görög petei, illetve az ugyanazt jelentő petamai két igéből ered, melyekből már eredetileg hiányzik az n betű, s lényegében Jézus halálának napját jelöli: petek = petak = a nap, amikor elszáll (a lelke) jelentéssel /22/. Már Homérosz az Iliászban, „elszállt a lelke” kontextusban használta e görög szót, meghalt értelemmel. Ezzel ellentétben a magyarban a péntek mint ötödik nap egyezik a görög pente = öt számnévből képzett napnévvel, úgy, hogy az e szóban levő n betű is változatlanul benne van, alátámasztva annak a görögből közvetlen átvételét. Csak elnémulhatunk, amikor egy magyar szótörténész következtetése szerint a görög pente (öt) szó csak olyan ,,oldalági rokona” /23/ a szláv petek, petak szavaknak, habár a görög pente, pentagon stb. szavakat Euklidész Elemek c. könyvében /24/ már több mint 2300 évvel ezelőtt használta, míg a szlávok írásbeliségüket, keresztény vallásukat, ahol e szavak használatba kerültek, éppen a görögöktől, csak 1200 évvel később kapták meg. Az állítást, mely szerint péntek szavunkban az n betű a petak szóban jelenlevő orrhang miatt jelent meg, az is cáfolja, hogy a szlávban valóban ötöt jelentő peták (öt krajcár neve) jövevényszavunkból hiányzik az n betű. Vajon a magyarok ebben az esetben miért nem hallottak orrhangot, miért nem lett belőle penták?

A hét napjai neveinek eredetét tovább boncolhatnánk; szerda szavunkat a szláv sreda=középső (nap) szóból eredeztetik, de itt is fenntartásaink vannak. A szerda szó az oszmán és belső-ázsiai török nyelvekben egyaránt parancs, a szerdár parancsoló jelentésű. Ezt a szót a magyarok átvehették még abban az időben valamelyik török néptől, amikor a vasárnap napnevünkben levő vásár szó átkerült az alán nyelvből, vagy később az avaroktól, s megfelelő értelemmel bírhat, éppúgy, mint a görögben a hét első napja, a Küriaké=Úr napja. A Kárpát-medencében a nagyszámú Szerdahely nevű település között több olyan lehet, mely a valamikori avar (katonai) parancsnokság helyét jelöli (hasonlóan a már tárgyalt Becsehely névhez), hiszen a középkori bizánci íróktól tudjuk, hogy a népvándorlás korában a katonai igazgatás ilyen parancsnokságokra volt alapozva. Mivel e napnévvel kapcsolatban még több tényt kívánunk feltárni, ennek eredményét máshol fogjuk részletesebben tárgyalni.

Nem kevésbé tanulságos jövevényszavunk, az ispán eredetét vizsgálhatjuk meg hasonló érdeklődéssel. Gyakorlatilag minden magyar etimológiai szótárban, egészen a legújabbakig /25/ e szót a szláv zsupánból eredeztetik, bármilyen bizonyíték említése nélkül. E feltételezés ellen szól azonban számos tény. Az ógörög nyelvben az isz jelentése erő, hatalom, a pán értelme pedig teljes /22/, így az iszpán magyar jelentése egyértelműen teljhatalom. Tudjuk, az ispán a magyar államigazgatásban a király teljhatalommal felruházott képviselője volt egy megyében, minden más személy az ispán alatt állt. Aki az ispánt megsértette vagy megtámadta, az a királyt sértette vagy támadta meg. Mivel e szó megfejtése száz százalékban összhangban áll az ispánok által betöltött tisztséggel, e tény már önmagában is elég kellene hogy legyen a görög eredet elfogadására. De még további cáfolhatatlan bizonyítékokat sorolhatunk fel; így VII. Konstantín bizánci császár /9/ könyvében ír egy Iszpánosz nevű személyről, ami írott formában bizonyítja e szó ismert mivoltát a középkori Bizáncban. További, döntő értesüléseket kapunk az ispán szóval kapcsolatban Spanyolország történelméből. Tudjuk, az iszpán már az ókori időkben átkerült a görög nyelvből a latinba hispan, hyspan alakban, változatlan jelentéssel. Megjegyezzük, a h betű a latin alakban azért jelent meg, mert a görög kiejtésben az i magánhangzó a szó elején úgynevezett erős hehezetet kap, vagyis hi-ként hangzik /26/, amit a latinok fonetikusan írtak le. A spanyol történetíróktól olvashatjuk /27/, hogy amikor a rómaiak kb. 150 évvel időszámításunk kezdete előtt meghódították a Pireneusi félsziget (mai Spanyolország) egy kisebb részét, azt mindjárt két ispánságra osztották, majd újabb területek gyarmatosításával számuk tovább nőtt, míg végül ezen területeket együtt Hispaniának, Hyspaniának nevezték el. Érdekes megjegyezni, a Pallas Nagy Lexikona cikkírója Ispán címszó alatt megemlíti /28/, hogy középkori kódexekben ispán, hyspan, hispány, espan, span alakban található e szó írott formában, de sem eredetét, sem e változatok származását nem tárgyalja. A fent elmondottakból azonban egyértelmű görög eredete, s ennek magyar változata az ispán, latin alakja a hyspan (magyarosan hispány), spanyol az espan (innen az Espana=Spanyolország), a span pedig a szlávban máshonnan átvett jövevényszó. Annak téves feltételezését, hogy e szó magyar változata a szláv zsupán szóból ered, nemcsak a közölt tények cáfolják, hanem a zsupa jelentése is. Egyértelműen mutatja ezt a horvát katolikus egyház belső igazgatásában évszázadok óta változatlan használata, ahol a zsupa községet jelent. Ahol együtt élnek magyarok és horvátok, ott a katolikus egyházközségi hivatal horvátul „zsupni ured katolicske crkve” szavakkal van lefordítva, melyben a zsupni=községi. Koszovóban a szerbek zsupa alatt falut értenek. A zsupanija jelentése több község közösségének területe (kerület), s a világi igazgatásban, vezetésben legkorábban ennek ura volt a zsupán, akkor, amikor – VII. Konstantín megjegyzése szerint /9/ – a szlávoknak még fejedelmeik sem voltak, csak zsupánjaik. Ők tehát eredetileg törzsfőnökök lehettek, nem a (nem létező) király teljhatalmú képviselői.

Az ispán szót III. Béla hozhatta magával Magyarországra Bizáncból, ahol nevelkedett, mert az ő uralkodása utáni időből való az első levél, melyben az Ispán mint személynév megjelenik. Tudjuk, ő alakította át a megyerendszert is, amikor a megyék számát majd kétszeresére növelte.
Számos, a vallással kapcsolatos jövevényszavunk eredeztetése is megvitatásra szorul. Itt csak néhány példával szeretnénk bemutatni a minden e körbe tartozó jövevényszót szláv származásúnak tartó nyelvész és történész nemzedékek kérdéses megállapításait. Talán kezdjük pap jövevényszavunkkal. Több szótörténész a szláv nyelvből átvett, a popból pappá átalakított szónak tartja, megjegyezve esetleg, hogy végső forrása a görög papasz /23, 25/ vagy az ófelnémet der Pfaff. A szláv közvetítést azonban már az kétségessé teszi, hogy a legrégebben használt magyar szavakban is az a betű jelenik meg, tehát pap, sehol sem találunk a pop alakra magyar példát /29/. Részletesebb vizsgálódás után belátjuk, hogy a pop és a pap szavak eredete teljesen különböző gyökerű. Már az ókori latin nyelvben a popa áldozatvágó, az isteneknek vagy az Istennek feláldozott állatok (pl. bárány) szétdarabolását végző személy neve, mely a keresztény hit széles elterjedése előtti időkből származik /30/, de ennek is a forrása az ógörög nyelv, melyben például a popanon áldozati kalácsot jelent /22/, és nincs semmi köze a szintén ógörög, apát, atyát jelentő papasz, papa szóhoz /22/. A popa szót vihették magukkal a még pogány, Lombardiából kelet felé vándorló románok, s a Balkánon letelepedve adhatták át a szlávoknak, ahol a pop végső formát vette fel. Tudjuk, az olasz, a francia, a német nyelvben a popa, éppúgy, mint a magyarban a pópa, már kezdettől fogva kizárólagosan csak a görögkeleti pap neve és nem a katolikusé. Így a mi pap szavunk forrása ez nem is lehet, hanem a görög papasz, papa – apa, atya /22/, ahonnan átkerült a latinba papa, pappa alakban, s onnan az olaszba mint papa, a németbe mint Pfaff, a magyarba mint pap, minden szláv közvetítés nélkül. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell vennünk, hogy egyrészt a hittérítők és papok zöme olasz és német nyelvterületről érkezett, másrészt, függetlenül a nemzeti hovatartozástól, az egyház és államigazgatás hivatalos, latin nyelvén kellett beszélniük, írniuk stb.

Másik hasonló példa az apát szavunk eredete. Az etimológusok feltételezése szerint /23, 25/ az arameus abba=apa, atya a forrása. Felénk közvetítő nyelvként a horvát–szerb vagy esetleg a német nyelvet jelölik meg. Az igazság azonban más. Elsősorban tudjuk, hogy az abba szó mint abbasz átment a görög majd a latin nyelvbe. Innen több nyelvbe átvették, ahol a b vagy bb betűk továbbra is megmaradtak e szóban, például az olaszban abbate, abate, a franciában abbé, a németben Abt, az angolban abbot, a magyarban abbé alakban. De az apát nem innen ered. Abban az időben ugyanis, amikor a görög nyelv már nem volt a katolikus egyház kedveltje, e görögből átvett szó mellett egy latin is használatba került. A latin peto ige, melynek jelentése megyek, járok, sietek, iparkodok /30, 18/ és az ap=elő, elöl, előre segítségével az appeto=előremegyek, elöljárok, élenjárok, előresietek, majd ebből az appat, apat=elöljáró értelmű szó került használatba. A latinból átkerülve a franciába, apotre /31/ alakban elöljáró, élharcos, apostol jelentéssel használják. Az olaszban az appat, apat, a németben az Appat, Apt, a magyarban az apát, a horvátban az opat ugyanaz, elöljáró (vezető). Mi vagy a latinból közvetlenül vettük át, vagy olasz, esetleg német közvetítéssel, legvalószínűbben az olaszból, mivel a legrégebbi glosszáriumokban, így Verancsics szótárában /29/ a mai apáca szavunk appateza alakban van megadva, mely az olaszra utal.

(Folytatás a következő számban.)
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor