Pattantyús-Ábrahám Géza

...a gépek szinte áttekinthetetlen sokaságának rendszerezője, mérnöknemzedékek nagy tanítója, nevelője, a magyarországi gépészeti szakirodalom gazdagítója, sokoldalúan képzett, művelt közéleti ember - 1885. december 11-én született Selmecbányán. Édesapja dr. Pattantyús-Ábrahám Márton orvos, aki sokat tett a gümőkor elleni küzdelem érdekében. Édesanyja Pöschl Ilona, a neves selmecbányai akadémiai professzornak, Pöschl Edének a lánya.


1910 és 1930 között először magánmérnökként tevékenykedett "Pattantyús-Ábrahám Géza és társa" néven, majd a 20-as évektől az "Esső és Társai" műszaki vállalat keretében felvonók, daruk, villamosítások terveit készítette. Közben folyamatosan oktatott a műegyetemen. 1912 őszétől a II. sz. gépszerkezettani tanszéken Herrmann Miksa professzor mellett adjunktusként a "gépelemek" és az "emelőgépek" szerkesztési gyakorlatait vezette, majd 1918-tól meghívott előadó volt a "Gépelemek", azután az "Emelőgépek" tárgyból. 1921-ben kapott műegyetemi magántanári címet az "Elektromos üzemű felvonók és energiakiegyenlítő szerkezetek" című előadás megtartása után.

1918-ban jelentette be - dr. Steiner Leó szerzőtársával - a "Forgó hengergömb és központosított vezérlés mindennemű dugattyús gépek, főleg explóziós motorok számára" című találmányát, amelyre 1920-ban 77721 lajstromszámon kapott szabadalmi oltalmat. Egy évvel később, 1921-ben tett említést a "Az abszolút sebességmérő és regisztráló kilométer-mérő műszer" találmányáról, ennek szabadalmaztatása azonban úgy tűnik, elmaradt.

1926-ban műegyetemi nyilvános rendkívüli tanárrá nevezték ki a III. sz. gépszerkezettani (hidrogépek és szállítóberendezések) tanszéken, 1930-ban pedig nyilvános rendes tanári kinevezést kapott, és átvette a tanszék vezetését, ahol elődje a világhírű Bánki Donát professzor volt.

Ettől kezdve egész életét az új gépészmérnök-generációk nevelésének, nagyszerűen felépített szakkönyvek és kézikönyvek, továbbá szakdolgozatok írásának, kiadványsorozatok és szaklapok szerkesztésének, sokirányú gépészeti szakértések készítésének (főleg a felvonók és a vízgazdálkodás területén), továbbá a tanszék és a laboratórium fejlesztésének szentelte.
Első szakcikke 1909-ben jelent meg. 1956-ban bekövetkezett haláláig csaknem 100 tudományos, illetve mérnöknevelésről szóló cikket, s - az újabb kiadásokkal együtt - 36 szakkönyvet írt, és mintegy 150 fontos műszaki szakértésben vett részt.

Már az első cikkeiben és értekezéseiben megtalálható az az egyéni vizsgálati mód, amely nem jellemző sem volt tanáraira, sem pályatársaira. Ennek a módszernek az alapja: a probléma lehető legegyszerűbb megfogalmazása, a lényeges befolyásoló tényező(k) megtalálása és a vizuális szerkesztőeljárások, -diagramok előnyben részesítése. Ezt - az elektrotechnikai vizsgálatokban bevált - módszert terjesztette ki későbbi pályafutása során más tudományágakban végzett kutatásaira, ez tette írásait annyira közérthetővé és népszerűvé.

Szakkönyvei közül kiemelkedik az "Emelőgépek" (1927), az "Áramlástan" (1942), "A gépek üzemtana" (1944), amelyek közül ez utóbbi 14 kiadást ért meg; a második világháború után a "Felvonók"(1946), a "Szárnyaslapátos vízgépek" (1949), az "Általános géptan" (1950 és 1953), továbbá a "Gépészeti lengéstan" (1953).

Legjelentősebb tudományos munkái a villamos hajtások, a felvonóberendezések, a szivattyúk és a szivattyútelepek, a dugattyús szivattyúk (azok légüstje), a pneumatikus szállítás, a különleges szivattyúk (vízemelő kos, légnyomásos, vízsugaras szivattyúk) elmélete, a lengővályú és rázócsatorna elmélete tárgyköréből valók.


Magyarországon elismert szaktekintély volt, aki a gépészeti szak minden ágában otthonosan mozgott. Sajnos munkáiból csak kevés jelent meg idegen nyelven, így a külföldi hivatkozások nem állnak arányban azzal a sok és szellemes megoldással, újszerű tárgyalásmóddal és gyakran új elmélettel, amelyet alkotott. Ennek ellenére a dugattyús szivattyúk légüstjének méretezésére kidolgozott eljárását világszerte elismerő nyilatkozatokkal fogadták, és a szakirodalom az ő nevével fémjelezve Pattantyús-módszernek nevezte el.

Külön említést érdemel Pattantyús professzornak a magyar műszaki irodalom és műszaki nyelv érdekében kifejtett ténykedése. 1928 és 1954 között a "Technika", majd a "Magyar Technika" c. folyóirat szerkesztője volt. Az ő szerkesztésében jelent meg a kétkötetes "Gépészeti zsebkönyv", mely hatalmas sikert aratott. Úttörő munkájának elismeréseként róla kapta nevét az 1960 óta megjelent "Gépész- és Villamosmérnökök Kézikönyve", melynek szerkesztését még ő kezdte meg 1954-ben. Ő szerkesztette a Mérnöki Továbbképző Intézet kiadványai közül a gépészeti jellegűeket 1941- 1949 között, "A Műegyetemi Közlemények" c. idegen nyelvű kiadvány egyik szerkesztője volt 1947- 1949 között, majd ő szerkesztette tanszékének közleményeit 1949-től haláláig. E tevékenységével is egész mérnökgenerációkat nevelt műszaki szakírókká.

Egyetemi tanársága előtt mint tervező gépész- és villamosmérnök tűnt ki. Számos kisebb magyar város és község villamosítása az ő nevéhez főződik (Jánosháza, Izsák, Sümeg stb.). Sokat foglalkozott a hajdúszoboszlói földgáz hasznosításával, számtalan személy-, teherfelvonót, vitlát és darut tervezett, majd vezette ezek gyártását (Országház, Lillafüredi Palotaszálló, ferencvárosi kikötő stb.). Egyetemi tanársága idején főleg öntöző szivattyútelepekről (Hódmezővásárhely, Tiszalök stb.) és a MÁVAG, ill. a Ganz-gyár szivattyúiról készített szakvéleményeket. Kutatásokat végzett vízemelő koson, légnyomásos mamutszivattyún, vízsugárszivattyún, foglalkozott szivattyúkisminta-mérésekkel, kavitációs méréssel, pneumatikus szállítással, turbinaszívócsövek kialakításával és azok méréseivel, ugyanakkor évekig volt Budapesten felvonószakértő.

Oktatási módszereire jellemző a feladat megszerettetése, hallgatóinak és fiatal munkatársainak szeretete, az irántuk érzett hit, bizalom, a tanítványok munkáinak folyamatos ellenőrzése, számonkérése, ugyanakkor türelem a hibáikkal szemben. A tanítványaihoz és a munkatársakhoz való viszonya a lehető legközvetlenebb volt. Nevelőmunkájához minden alkalmat megragadott: fehér asztalnál, diákkollégiumok látogatása során, szerkesztői tevékenysége közben, a sporton át a zenekarban szinte mindenütt folyt agytorna.
Sporttevékenysége is tükrözi szakmai sokoldalúságát: jól vívott, jól lőtt célba, úszott, teniszezett. Tanárelnöke volt a Műegyetemi Zenekarnak, majd a Műegyetemi Sportrepülő Egyesületnek - mindkettő az ő vezetésével érkezett a csúcshoz.

Az elektrotechnika tanszék avatása 1951-ben (balról jobbra haladva az első sorban: Macskássy, Verebély, Taky és Pattantyús professzor)















Nagyon szerette a humort, főként a szellemes, akár kétértelmű műszaki jellegű poénokat versben, prózában, rajzban. Ő volt az egyik fővédnöke az 1939-es Vicinális Dugóhúzó c. vidám egyetemi kötetnek.

Munkája elismeréseként 1952-ben Kossuth-díjat kapott - a szárnylapátos szivattyúk kavitációs kutatásaiért; 1954-ben "Az oktatásügy kiváló dolgozója" jelvényt, 1955-ben pedig "Munkaérdemrend" kitüntetést kapott; a halála előtti napon még személyesen vette át "A Munka Vörös Zászló Érdemrendje" kitüntetést.

1956. szeptember 29-én halt meg, ő volt az egyik utolsó, kimagasló alakja annak a gépészmérnöktípusnak, aki még otthon érezte magát mindenütt a gépek birodalmában.