Lyonesse

Ha az ember Land's Enden (szó szerinti fordításban: világ vége) áll, s tiszta, derült idõben a Scilly-szigetek felé néz, könnyen elképzelheti, hogy közöttük valaha egy virágzó ország terült el. Az angol költõ, Alfred Lord Tennyson szavaival élve ez volt "Lyonesse eltűnt földje, ahol ma a Scilly-szigetek kivételével nincs más, csak a bõsz tenger". De Lyonesse volt-e valaha is több egy költõ romantikus álmánál?

Land's End sziklái...

A világ különbözõ tájain, Ázsiában, Afrikában, a Csendes-óceán szigetein és az amerikai kontinensen, számos nép költészetében megjelenik egy nagy árvíz emléke. A nyugati világban a legismertebb a Teremtés könyvében leírt Vízözön, melynek története az õsi Mezopotámiából származik. Különös módon Afrikának nincs a világot elöntõ özönvízrõl szóló legendája. Ahogy a néprajzkutatók szerint Nyugat-Európának sem volt, míg a mezopotámiai mítosz görög változata, Deukalión és Pürrha legendája, valamint a bibliai változat, Noé története el nem jutott a kontinensre.

Európának ehelyett inkább egy helyi árvízrõl szóló mondája lehetett. Ezt az árvizet azonban nem az esõ okozta, hanem a tenger behatolása a szárazföldre, amit talán földsüllyedés követett. Így születhetett meg az Atlantisz legendához hasonló "eltűnt föld" története. Jó néhány ilyen mese maradt fenn a középkorból és a késõbbi idõkbõl különösen Nagy-Britannia és a franciaországi Bretagne partjai mentén. Az "eltűnt földek" leghíresebbje kétségtelenül az Arthur-mondakör részét képezõ Lyonesse…



Hogyan pusztult el Lyonesse?

Worcesteri Vilmos 15. századi, Itinerary című munkájában találhatjuk a legkorábbi írásos utalást a Cornwall partjainál eltűnt földrõl. Ezt írja, "...erdõk és mezõk és 140 plébániatemplom, elsüllyedt valamennyi a Mount és a Scilly-szigetek között." Magát az elárasztott földet azonban nem nevezi meg…

Talán Richard Carew, cornwalli régiségbúvár volt az elsõ, aki az Arthur mondakör Lyonesse-ével azonosította ezt a tengerbe veszett földet. Errõl szóló írása William Camden Britanniájában jelent meg, majd késõbb saját munkájában, a Cornwalli Szemlében (1602). Ebben azt olvashatjuk, "És a kizúduló tengerár elmosta vala Lyoness egész földjét, a különféle birtokokkal együtt, melyek nem kis területűek valának. Hogy egy ilyen Lyoness valóban létezett, tanújelek bizonyítják, a közel 30 mérföldnyi térség Land's End és a Scilly szigetek között mind a mai napig megõrizte nevét a kelta nyelvben Lethosow -, s 40-60 ölnél sehol sem visz mélyebbre, ez pedig szokatlan dolog a tenger birodalmában…"

Scilly szigetek partszegélye...

Sõt mi több, a Land's End és a Scilly-szigetek között félúton fekvõ, Seven-Stonesnak nevezett sziklacsoport által határolt terület kelta neve Tregva, azaz lakóhely. A halászok állítólag ajtók és ablakok darabjait húzták itt ki a vízbõl. A Carew idejében közszájon forgó, Lethosow-ról szóló mese úgy tartja, hogy egy Trevilian nevezetű férfi egy fehér ló hátán menekült meg, épp csak megelõzve a hullámokat. A közhit szerint ez az értelmezése a Trevelyan család címerének, melyen egy ló látható, amint kiemelkedik a tengerbõl…

Az Arthur-legendában Lyonesse Trisztán, Mark király unokaöccse, és Mark feleségének, Izoldának a szerelme, hazájának a neve. Mivel Mark Cornwall királya volt, Carew vagy egy másik szerzõ feltételezte, hogy a cornwalli "eltűnt föld" és Lyonesse egy és ugyanaz. A középkor kutatók azonban ezt tévedésnek tartják, s úgy vélik Lyonesse Trisztán hazája korábbi nevének hibás alakja. Az eredeti név a Loenois, a jelenlegi Lothian Skóciában. Ez a helymeghatározás megfelel annak a ténynek, hogy a Trisztán nevet egy 8. századi pikt herceg viselte (a piktek, hajdan észak és kelet Skóciában élõ népek voltak).

Azzal, hogy Cornwall elsüllyedt földjét Lyonesse-szel azonosították, máris az Arthur-mondakör megvilágításába került. Új összefüggések születtek. Alfred Lord Tennyson oda helyezte Arthur camelot-i udvarát, a misztikusok pedig biztosra vették, hogy meglátják, vagy látomásként már meg is jelent elõttük Lyonesse, amint Land's Enden túl kiemelkedik a habokból.



A legenda igazságmagva

Akárcsak Atlantisz, Lyonesse is fontos szimbólummá vált, a letűnt aranykor és a jelennél dicsõbb kelta múlt utáni vágyódás jelképe. De alátámasztja-e a valóság a mondát ? William Borlase comwalli történész 1753-ból származó írásában a Scilly-szigetek Satuson Flats homokpadjánál a tengerbe vezetõ kõsorokra hívja fel a figyelmet, ezeket egy elsüllyedt föld nyomainak tartja. Mivel a szántóföldeket elválasztó kõkerítésekhez hasonlítanak, emberi kéz művének vélték õket, s az 1920-as években felmerült az az elgondolás, hogy valóban õsi, bronzkori mezsgyék.

A mai oceanográfusok ellenben a következõt állítják, ahhoz, hogy egykor megművelt földek víz alá kerüljenek, a tenger szintjének legalább 3,7 m-t kellett emelkednie az elmúlt 3000 év során. Ez nem áll összhangban a Nagy-Britannia körüli tengerszintváltozásokról szerzett jelenlegi ismereteinkkel…

Sokkal valószerűbb az a teória, mely szerint a "mezsgyék" halcsapdák voltak, s csak apály idején bukkantak elõ. Ha ez igaz, akkor nem egyedül a kõsorok utalnak arra, hogy a Scilly-szigetek bizonyos területei a tengerbe merültek. A St. Martin, Little Arthur és Tean-szigetek partszegélyén részben víz alá került, õsi lakóhelyet körülvevõ kõgyűrűk és sírüregek találhatók, melyekrõl úgy tartják, hogy a római idõkben hódította el õket a tenger… S valóban, az ókori szerzõk egészen a 4. századig, mint egy (vagy lényegileg egy) szigetrõl beszélnek a Scilly-szigetekrõl. De ilyen nagy területet érintõ földsüllyedés a vaskorban csak nagyon lassan mehetett végbe Nagy-Britannia partjainál. A süllyedés minden bizonnyal fokozatosan és idõszakosan történt, nem egyetlen megrázó esemény során, melynek egy ember szemtanúja lehetett, amire emlékezhet s elmesélheti utódainak…

Talán ez a Land's Endtõl 32 km-re délnyugatra elhelyezkedõ szigetcsoport minden, ami a vízszínén maradt Lyonesse elpusztult földjébõl. A Scilly-szigetek partszegélyén régmúlt idõkbõl származó, figyelemre méltó romok tűnnek elõ apály idején…



A kelta kapcsolat

Lethosow / Lyonesse legendájának megvan a Bretagne-i párja, itt, a Douarnenezi-öböl mélyén fekszik ugyanis Ker-Is nagy múltú városa. Csak Gradlon király menekült meg az ár elõl, Trevilianhoz hasonlón egy fehér ló hátán. Mindkét mese 6. századi hõsökhöz fűzõdik, s mindkettõ a kelta világhoz tartozik. Noha a kelta területen ez idõ tájt lezajló kiterjedt árvízre nincs bizonyíték, történhetett egy helyi katasztrófa, melyet a kivételesen magas dagályszint okozott, mint amilyennek Anglia keleti partja volt tanúja 1953-ban.

Lehetséges, hogy a Bretagne-i Mont St. Michel-apátság szerzetesei hozták magukkal az árvíz történetét, amikor Cornwallban megalapították testvérközösségüket, a St. Michael's Mountot.

St. Michael's Mount

Akárhonnan ered is a mese, nem nehéz elhinni, hogy volt egyszer egy árvíz, melyet, akárcsak valamennyi katasztrófát, felnagyítottak, eltúloztak az elmondás során, az elsüllyedt faluból város lett, a városból végül egy egész királyság… Az emberek elfelejtették, hol is történt pontosan, s oda helyezték, ahol a "bizonyíték" víz alá került "épületek" alakjában megvolt. És hogy mikor történt? Nos, természetesen a "mesék idején", a kelta hõskorban, Arthur, Gradlon és Trisztán korában...