Buda bevétele

1. rész
2. rész

A döntő roham

Görgey május 20-án kiadta az utasítást a vár bevételére. A döntő rohamnak hajnali 3 órakor kellett megindulnia, miután valamennyi löveg össztüzet ad a várra. A rés ellen az I. hadtest zászlóaljai indultak rohamra. A II. hadtest déli irányból indult rohamra, a III. hadtest az északi várfalat, a Bécsi kaput és az Esztergomi rondellát rohanta meg. Kmety hadosztálya azt a feladatot kapta, hogy foglalja el a vízvédművet, tartalékát pedig a Bomba téren állítsa fel.
A rohamjelet a 24 fontos mozsarak mellett elhelyezett röppentyűk hat lövése adta meg hajnali három óra tájban. "Egyszerre megpendült minden oldalon a dob, és iszonyú zúgással veré mintegy 300 az általános rohamot, s mi mindnyájan Éljen a magyar! rivalgás közt rohanni kezdénk" - írja első benyomásairól az I. hadtest soraiban rohamra induló Büttner Emil.

A roham kezdetben csak nehezen bontakozott ki, mert a résnél a védők nemcsak szemből, de oldalról is lőtték az ostromlókat. A rés elleni rohamot személyesen Nagysándor József vezérőrnagy vezette. A tavaszi hadjáratban még a fősereg lovasságának parancsnokaként szolgált, április 7-én Kossuth tábornokká léptette elő. Április végén Klapka helyett ő vette át az I. hadtest parancsnokságát, s ennek élén szolgált a szabadságharc végéig.

Nagysándor a Driquet-dandár élén haladt. Ehhez tartozott a 28., a 44. és 47. honvédzászlóalj, amelyek közül a 47. zászlóalj haladt az élen. A védők csak akkor vették észre a honvédeket, amikor azok már a résen voltak. Itt azonban kemény fogadtatásban részesültek, s a támadás nem tudott kibontakozni. Nagysándor a 39. (Dom Miguel-) gyalogezred tartalékban lévő 3. zászlóalját rendelte a réshez, de ide sietett a 17. honvédzászlóalj egy része is. Így végre sikerült elsöpörni a védőket, ám a vérveszteség nem volt jelentéktelen. A rohamban elesett maga Burdina őrnagy, a Dom Miguelek parancsnoka is. Az első zászlót Püspöky Grácián, a 47. honvédzászlóalj néhány napja felesküdött zászlótartója tűzte ki a várban.



Egy másik hadoszlop, Nyeregjártó János dandárja Máriássy János ezredesnek, az I. hadtest vitéz hadosztályparancsnokának vezetésével a réstől jobbra indult rohamra. Itt a 19. és 34. honvédzászlóaljak rohamoztak. Az ellenséges tüzérség és gyalogság hatókörén belül szörnyű jelenetek játszódtak le. "Iszonyú volt itt, a bástya tövében nézni, mint söpör le hármat, négyet is egyszerre a kartács, mint sodor el egész sorokat az ellen túlfélrül lőtt ágyúgolyója, mint hasítja belüket, hordja el kezét, lábát, fejét soknak az elpattogó gránát. - Lehetett itt látni elszakadt kezet, lábat, koponyadarabokat heverni, a falazatok körül sok létrákrul a lelőtt emberek belei csüngtek alá, sokrul a vér, velő csepegett, sokat az ellőtt létra darabjai, sokat a bástyák alatt álló tömegekbe felülrül zuhantatott égő kanócú és alul elpattogó gránátok, sokat az ágyúgömbök által falbul kitört kő- és tégladarabok sújtottak agyon" - írta az ostrom után néhány nappal anyjának a 17. honvédzászlóalj egyik közhonvéde. Ő maga "látván, hogy itt a sokáig állás nemigen egészséges", visszamenni pedig "a világ minden kincséért sem akarván", összeszedte minden bátorságát, s egy közelben álló létrához rohant, amiről egy kartácslövedék éppen előtte söpört le három honvédet; a vérük még ott csepegett a fokokon. Felmászott a létrán, s egyszer csak a bástyán találta magát. "Ide hogy juték fel, nem tudom" - vallotta be később. "Zúgott körültem minden irányban az ágyú és puskagolyók, sivított a kartács, és én bal kezembe fegyverem, véres kézzel és ruhával felérék a várfokra, hová a már fent lévő bajtársaim is felsegítettek." Röviddel ezután egy újabb ágyúgolyó elvitt három létrát; Máriássy ezredest a légnyomás terítette le. Ezt látván, a csonka sebesültek kiáltásait hallván, a fal alatt lévők annyira megrémültek, hogy futásnak eredtek. A falon fent lévő mintegy 400 honvéd ordított, rimánkodott, hogy ne hagyják ott őket; a fent lévő két zászlót lobogtatták. Végre Máriássy is magához tért, s visszafordította a hátráló csapatokat. A tartalékban lévő 6. honvédzászlóalj is előrerohant, neki "a már a létrákat döntögető németeknek". Ezt látva a falszakaszt védő olasz bakák "magok is segíték kapaszkodó bakáinkat".

Máriássynak tehát sikerült a várkerteken át két zászlóaljjal a rést védők oldalába kerülni, s ezzel az ott rohamozók bejutását is elősegíteni. Reggel 5 órakor Nagysándor József tábornok örömmel jelentette Görgeynek, hogy a várban már kilenc zászlóalja van, s "ha az Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban". Aztán még kívülről ráírta a levélre: Tizenegy zászlóalj van a várban. A falak megmászása és a várba való bejutás mindennél erősebb benyomást gyakorolt a katonákra. Az ostrom további részleteit az idézett közhonvéd már nem is tartotta megörökítésre méltónak: "Elhagyva most a bástyákat, egyenként szökdösénk egyik utcábul a másikba a keresztül-kasul repkedő golyók között, míg végre a vár népét egyes csapatokban, részint lefegyvereztük, részint halomra lőttük, szúrtuk és a többi, különösen a horvátokat." Egy udvarban közel harminc, halomra lőtt olasz katonára bukkantak. Amikor megkérdezték, ki bántotta őket, egyikük, aki még lélegzett, Armeedeutsch nyelven felelt: "Spitzbub Krobót hat mich erschossen" ("Egy csirkefogó horvát lőtt le"). Valószínűleg az olaszok nem akartak már harcolni, s ez vezetett a tragédiához.



Az olaszok - amint látták a magyarok betörését - valóban több ponton beszüntették a harcot, és megadták magukat. A 20. honvédzászlóalj Andrássy Jenő főhadnagy vezette kis különítményét, amely a nádori istállók környékén, a vár délnyugati részén, a Szent György tértől délre létrákon és a fal réseibe szúrt szuronyokon mászott fel a várfalakra, szintén "Evviva Ungheria" kiáltással fogadták, s letették a fegyvert. A különítmény előbb a Sándor-palota felé vette útját, innen azonban olyan tüzet kapott, hogy kénytelen volt visszavonulni a nádori istállókhoz. Csak amikor erősítés érkezett, tudták kiszorítani onnan a védőket. A 49. honvédzászlóalj szintén a várkert falán át tört be a várba. "De szemben velünk áll egy erősebb ellenséges csapat a gyalogságból, mely puskatüzeléssel fogadott, de csak egy decharge-t (sortüzet) adhatott. Mi szuronyt szegezve rohantuk meg őket, s mondjam-e, hogy talán fele ott maradt, a másik fele fel a várba menekült. Mi nyomultban utánuk rohantunk. Fenn az Arzenál előtt egy ágyú kartáccsal fogadott bennünket, de ezek is csalt egy lövést tehettek, a másik percben már ott feküdt valamennyi, egy szakasz horvát katona is és az összes tüzérek. A vezénylő tüzértiszt az én kardom elé került, s amikor már többé nem volt kardjára szükség, leoldottam azt róla, és oda tűztem az én nagy kardom mellé."

A 6. honvédzászlóalj ágyúfedezeten volt, de parancsnokát, Szalkay Gergely századost úgy elkapta a harci hév, hogy a függelemsértés kockázatát is vállalva, az első roham visszaverését látva, parancs nélkül megindította alakulatát a falakhoz. Amikor odaért, a honvédek már a várban voltak, ám a nádori istállók közül nem tudtak kibontakozni. Szalkay rohamot vezényelt, s előbb a fegyvertárat, majd a Sándor-palotát tisztította meg katonáival. Ezután a zászlóalj egy részét a vízvédmű felé küldte, hogy fentről lövöldözve segítsék elő Kmety hadosztályának támadását. A nádori kertekben lévőkre a Szent György tértől délre található fegyvertárból nyittatott tüzet, majd a nádori (királyi) palotát tisztította meg.

Rövidesen a II. hadtest katonái is behatoltak a várba a nyugati nagy falközben lévő várkertnél. Itt a falakat létra híján egymás vállára állva mászták meg a honvédek. A Ferdinánd-kapunál létrákon, a Duna felőli keleti oldalon a megrongált fal törmelékein jutottak be a várba. Az itt bekerített császári-királyi csapatok hamarosan letették a fegyvert. A 48. honvédzászlóalj egy része, elunva a sikertelen kísérleteket, a résen tört be a várba.
A 63. honvédzászlóalj katonái azt a feladatot kapták, hogy a Krisztinavárosban a várfalhoz legközelebb eső házakban helyezzék el a létrákat. Május 21-én éjfél után a zászlóalj katonái a nádori istállók felől indultak rohamra. Míg a legénység egy része a létrákat támasztgatta a falaknak, a többiek puskatűzzel igyekeztek lefoglalni az ellenség lövészeit. A létratámasztók közül sebesültek meg a legtöbben. Amikor a katonák megkezdték a felmászást, a császári-királyi csapatok már csak gyéren mutatkoztak a bástyákon, mert a résen tömegesen betóduló ostromlók miatt visszahúzódtak. A feljutó honvédek a házak fedezékében bújtak meg, s amikor számuk pár száz főre növekedett, megindultak a Szent György tér felé. A nádori palota ablakaiból még lőttek rájuk, ám rövidesen egy másik rohamoszlop megrohanta és elfoglalta ezt az épületet is. A zászlóalj a Szent György térről a Dísz térre, majd onnan a Nándor-laktanyához vonult, ahonnan visszatért a Szent György térre. Beniczky Alajos százados tanúsága szerint az alakulat a várban már nem került tűzbe.



Nem volt könnyű dolguk a III. hadtest katonáinak sem. A 9. zászlóalj katonái ismét az Attila utcai házakból lövöldözve biztosították a rohamozók feljutását. Itt a 3., a 42. honvédzászlóalj, a 19. (Schwarzenberg-) gyalogezred 3. zászlóalja, a 60. (Wasa-) gyalogezred 3. zászlóalja indult rohamra. Ők a Bécsi kaput és a szomszédos falszakaszt mászták meg létrákon. 30 katona esett el, mire sikerült feljutni a kapura, s aztán bejutnia várba. A létrákról lehullókat gyakran alább álló bajtársaik szuronya nyársalta fel. A III. hadtest arcvonalán elsőként a 42. honvédzászlóalj katonái jutottak be a várba. A Bécsi kapunál és a mellette lévő bástyán a 3. honvédzászlóalj tört utat a várba. A rohamozók ezután az Úri és az Országház utcán indultak a Szent György tér felé, hogy két tűz közé fogják a védőket. A hajnali rohamban a katonák szinte maguk sem tudták, hogyan jutottak be a várba. "A setétségtől nemigen lehetett látni, s nagyon kellett vigyázni, hogy bajtársainkat ne támadjuk meg - írja egy honvéd. - Eközben hátulról nagy csapást kaptam fejemre, mely annál érzékenyebben érintett, mert a nehéz csákót egy könnyű sipkával cseréltem föl az ostrom megkezdésekor. A vér erősen folyt fejemből, de zsebkendőmmel hirtelen bekötöttem, s csákómmal jól leszorítottam, s mintha misem történt volna, tovább folytattam a harcot." A 65. zászlóalj betört a Nándor-laktanyába, ahol erős tűz fogadta a katonákat. "Rohamunk elől azonban a legközelebbi utcába vonultak, s még a házak ablakaiból is erősen tüzeltek ránk, minek következtében minden házat felkutattunk, s csak akkor haladtunk tovább, mikor biztosítottuk magunkat, hogy ott nem maradt ellenség." Közben a várfalon folyamatosan tódultak be a csapatok. Alighogy a III. hadtest csapatai feljutottak, a 9. zászlóalj katonái is elhagyták az Attila úti házakat, s a Bécsi kapunál lévő létrákon felmászva csatlakoztak a rohamozókhoz. A 9. zászlóalj néhány katonája a Nándor-laktanyához közel eső 4. számú rondella felé futott, hogy az ott lévő ágyúkat a védőkre irányítsák. Glevitzky Sándor hadnagy útközben találkozott a zászlóalj egy "elszármazott" tisztjével, a Wasa-gyalogezredben szolgáló Tremmel Károllyal. Megölelték egymást és siettek tovább.

Hentzi, aki korábban a vízvédmű védelmét irányította, az I. hadtest betörése miatt előállt válságos helyzetben a Szent György téren maga állt a védők élére, s a 12. (Vilmos-) gyalogezred századainak élére állva rohamot vezényelt, s megpróbálta visszaűzni a honvédeket. A rohamozókat gyilkos sortűz fogadta. Az első sortűz leterítette Gorini mérnökkari századost, s a császári-királyi csapatok hátrálni voltak kénytelenek. Hentzi azonban nem adta fel, újabb rohamot vezényelt. "Csak előre! - kiáltotta. - Rohamra, fiúk! Ki kell vernetek őket!" Az újabb roham alkalmával Hentzi altestébe (más forrás szerint a gyomrába) golyó fúródott. A tábornok bal kezét sebére szorította, s hangtalanul hanyatlott Kristin főhadnagv karjába. Kristin néhány ember támogatásával kivonszolta őt a harcból, és segédtisztjének, Josipovich hadnagynak a gondjaira bízta. Hentzi elestéről rengeteg mendemonda terjengett, s többen is maguknak tulajdonították azt a dicsőséget, hogy Hentzi az ő lövésüktől találva esett volna el. Volt olyan, aki szerint menekülés közben érte a golyó. A legvalószínűbbnek tartható verzió szerint a zalai 47. honvédzászlóalj katonái lőtték le: a szemtanúi beszámolók Hertelendy Kálmán és Csillagh László századosokat, valamint Püspöky Grácián zászlótartót nevezik meg. Ugyanakkor a közvetlenül az ostrom után keletkezett beszámolók nem említenek nevet.

A várparancsnok eleste után, reggel 7 órára a vár a honvédek kezébe került. Utoljára a várpalotában védekező császári-királyi csapatok adták meg magukat.

folytatjuk