Tudta-e?
hogy Kína északnyugati részén a hatalmas homokviharok már földhalmokká változtatták az ősi nagy fal egyes szakaszait?

74. szám - 2009. december 1.

Orvostudomány történelem

Higiénia a kora újkorban

A görög higiénia szó Aszklépiosz a görög mitológia orvos istenének a lányáról, Hygieia-ról, az egészség őrizőjéről kapta a nevét. Az egészséges életmód és a betegségek megelőzésének előfeltétele a tisztaság, a higiénia.
Összeállította: Glauziusz Anna

A 12. században III. Sándor pápa megtiltotta a papoknak, szerzeteseknek a sebészi tevékenységet és ezt a tilalmat a következő évszázadok zsinatain megújították, de a szükség törvényt bontott. A papoknak a híveiket a lelki vigasz mellett a testi bajaikban is segíteniük kellett, ha nem volt orvosi segítség.

A gyógyító gyakorlatban az orvosok, sebészek, felcserek, vajákosok tevékenykedtek. A boncolások tilalma miatt az anatómiai kutatások eredményeit csak hosszú idő elteltével használták fel a gyógyításban. Sok tudós hű maradt a reneszánsz hagyományhoz, hogy a megismerés önmagáért fontos. Az anatómusok megteremtették az újkori anatómia szilárd alapjait. Nyugat- és Közép-Európa egyetemein tért hódít a gyakorlati boncolás. Angliában Thomas Linacre reform tevékenységének köszönhető a rendszeres orvosképzés. Legfőbb törekvése az angol egészségügy átszervezése volt. Sikerült elérnie, hogy aki gyógyítással foglalkozik szakvizsgát kell tegyen. Az érvágás a mindennapi orvosi gyakorlat nélkülözhetetlen módszerévé vált. Az orvosok tehetetlenségébe sokáig közrejátszott az a középkori mentalitás, mely szerint a betegséget isten adta, ember ne avatkozzék bele. A reneszánsz korában ez a felfogás már idejét múlta.



A seborvosok a testüregek műtéteire ritkán vállalkoztak, mert még nem tudták kivédeni a sebfertőzést, sem a fájdalmat nem tudták elviselhetővé tenni. A kirurgia (sebészet) nem tartozott a medicinához, így annak egy-egy részterületével a borbély, a felcser, a fürdős, a pedikűrös, a bába, a bakó stb. foglalkozott. Mivel latinul nem tudtak, csak a népi nyelven írott tanácsadó orvosi könyveket olvasták a 15. században. Ezekre nagy szükség volt, hogy a szanitécek gyakorlati útmutatást kaphassanak a sebkezelésre, kötözésre, törések és ficamok ellátására, a nyílvessző és a puskagolyó eltávolítására. Sok kézirat volt a 15.-16. században forgalomban.

Hans von Gersdorff tábori sebész könyvének legfőbb értékei az ábrák, melyek megismertetnek bennünket a kor sebészi műszereivel, használatával, a katonák és a felcserek öltözékével, fegyvereivel. A 16. században a sebészek tekintélyt szereztek maguknak elsősorban pácienseik körében. Az újkor első nagy sebésze Ambroise Pare (1510 k.-1590).

Az újkor új betegsége a vérbaj (a kutatások alapján erről megoszlanak a vélemények). Feltételezik, hogy Kolombusz tengerészei hurcolták be Haiti- szigetéről. Paré rájött, hogy orvosi műszerekkel is lehet szifiliszt közvetíteni, de volt veleszületett luesz is. A szifilisz elnevezés Girolamo Fracastore olasz epidemiológus nevéhez fűződik. 1546-ban megjelent járványokról szóló könyvében rendszerezi a járványokat. Felismeri az összefüggést a járványok és a háború, az éhínség és a nyomor között. Az orvosok csak a 16. században kezdtek a pestissel, mint betegséggel foglalkozni. Terjedt az a nézet, hogy nem ördögi megszállottság, nem isten büntetése vagy a csillagok állása okozza, hanem specifikus fertőző csíra, mely a levegőn keresztül az elfogyasztott élelmen át vagy közvetlen érintkezés útján terjed emberről emberre.

Angliában már a 14. században rájöttek, hogy a fertőző betegeket el kell különíteni. Sejtették, hogy a járványok megelőzésének legfőbb eszköze a tisztaság. Időnként tisztították a város csatornáit. A szennyvíz változatlanul az utcák közepén nyitott árkokban folyt, a szemetet az utcára dobálták, csak járvány idején égették el hetente három alkalommal. Nem volt megfelelő a vezetékes vízellátás, gyakran itták a Temze vizét. A zsúfolt két-három emeletes házakban csak egy mellékhelyiség volt. A tisztálkodás nem volt alapos. Fürdőszoba csak a leggazdagabbak palotáiban volt. A városokban tehát sokkal rosszabbak voltak az életben maradás esélyei, mint vidéken. Valószínű, hogy a falvakban sokkal jobb lakás és higiéniai viszonyok voltak. A városi munkáscsaládoknál volt a legtöbb gyermekhalál. Járvány idején aki csak tehette elmenekült a zsúfolt városokból. A járványok csak a hideg beálltával értek véget. A 16. századi háziasszony gyűjtötte vagy kertjében termesztette a szükséges gyógynövényeket és ellátta a ház betegeit. 1760-tól Londonban működött néhány ingyenes rendelő. A városi elöljárók feladata volt a járványok elleni védekezés.

A 17 .században Dániában jól felkészültek a járványok és a fertőző betegségek megelőzésére, mivel Dánia Észak-Európa kereskedelmi központjának számított. A polgármester és a városi tanács pestismestert választott. Az ő feladata volt a szegény sorsú betegek felkeresése, gyógyszerrel való ellátása. A várostól távol a falvak temetőihez közel pestisházakat kellett kialakítani. Ha erre nem volt mód, akkor a közelben kellett temetőt kialakítani. A 16.-17. században még rendszeresek a pestisjárványok: 1603-ban Londonban 42 000 ember, 1625-ben 54 000, 1665-ben 97 000 ember halt meg. Ezek a járványok Anglia más területein és a kontinensen is szedték áldozataikat.

XIV. Lajos 1683 augusztus 25.-én Fontaniebleau-ban rendeletet adott ki a pestis behurcolásának megakadályozására. Ez a rendelet még a 19. század elején is érvényben volt. Ezek a rendelkezések Marseille-re és Toulonra vonatkoztak, mivel ezekbe a kikötőkbe futottak be hajók a keleti és a mediterrán területekről. Szigorú ellenőrzést és karantént írt elő a fertőzésgyanús hajók árúira, felszerelésére, a legénység megvizsgálására. A fertőzött területen megforduló franciákat próbálta rábírni, hogy az ottani lakossággal minél kevesebbet érintkezzenek és csak a szükséges dolgokat /élelem / vásárolják. Még így sem lehetett elkerülni a nagy francia pestisjárványt, mely 1720 és 1722 között pusztított a déli területeken. Ezt követően Nyugat-Európában megszűnt a pestis, mint veszélyes járvány. Valószínű a kényszerintézkedéseknek köszönhetően, mivel más járványos megbetegedések továbbra is jelen voltak.

Az európai kereskedők és gyarmatosítók a trópusokról a sárgalázat a vírusos eredetű, magas lázzal, súlyos mérgezési tünetekkel, sárgasággal és vérzéssel járó fertőző betegséget is behurcolták. 1708-ban ennek megelőzésére elrendelték, hogy a betegek minél előbb orvosi kezelésben részesüljenek. Ha a hajón fertőző beteg volt, számukra a kikötőben kijelölt helyen, ott ahol a szél a tenger felé fúj, sátrakat kellett állítani. Az elhunytakat távoli temetőkben, mélyre ásott sírokba kellett eltemetni. Ruháikat elégették, ha értékesek voltak fertőtlenítették és 15-20 napon át szellőztették.

James Cook kapitány leveléből megtudjuk, hogy első földkörüli útján, hogyan előzték meg a skorbutot. Óvintézkedései a következők voltak: malátából készült sörcefrét itattak mindenkivel (fejenként 2-3 pint naponta), savanyú káposztát, erőlevest, nagyobb mennyiségű zöldséget, narancsot és citromot, valamint cukrot etettek a betegekkel és a legénységgel. Tisztán és szárazon tartották ruházatukat és a fedélközt is. Gondoskodtak a tiszta edényekről, a fertőtlenítésről, a friss ivóvízről.



A 17. században az európai emberek a testi higiénia terén egyáltalán nem voltak igényesek.
Hollandiában 1660 környékén a munkát abbahagyva kézmosás nélkül ültek asztalhoz. A korabeli festők képein a hölgyek a kezüket csuklóig, lábukat bokájukig mossák. Van éjjeliedényük, amit az ágy alatt tartottak. 1735-ben Amszterdamban csak egyetlen nyilvános fürdő működött.

Európában a nyilvános fürdők bezárásának az oka az Amerika felfedezése után terjedő különféle nemi betegségek terjedésétől való félelem. Valamint az emberek ragaszkodtak a 16. századi vallásos tilalomhoz, mely szerint a fürdés pogány szokás és lustaságból, kényelmességből elkerülik a vizet.

A 17. század közepén a primitív emberek irtóztak a mosdástól, viszont rengeteget költöttek illatszerekre. A Napkirály idején Motteville asszony emlékiratai szerint Krisztina svéd királynő „csodálatosan szép kezei alig látszottak a rátapadt piszoktól.”

Egy osztrák főherceg barátságos napiparancsban arra kérte nemesi kíséretét, hogy „ne jöjjenek tisztátalan ruhában, ittasan az asztalhoz, ne nyalják le étkezés közben az ujjukat, ne töröljék asztalkendőjükbe az orrukat és – ne köpjenek a tányérjukba.”

XIV. Lajos idején a férfiak még kevesebb hangsúlyt fektettek a tisztálkodásra, mint a nők. Ebben a király járt elöl rossz példával. Így nem is sejtette, hogy környezete, udvaroncai, nem tiszteletből tartják távol tőle magukat, hanem a testéből áradó kellemetlen szagok miatt.
Udvaroncai a Versailles-i palotában ott könnyítettek magukon, ahol eszükbe jutott, mert nem volt más lehetőségük.

Érdekesség, hogy az orrtörlés kialakulása is egy hosszú folyamat eredményeként jött létre.
A 16. században a kisemberek zsebkendő nélkül törlik orrukat, a polgárok ruhaujjukba, a gazdagok zsebkendőbe. A 17. században már terjed a zsebkendő használata. A 18. században

már zsebkendőt használnak, de előfordul még, hogy két ujjal orrot fújnak és a földre dobják a piszkot. Ekkor kezdenek az egészségkárosításra hivatkozni, ha valaki kézzel piszkálja az orrát. A zsebkendő használata először (a villáé is) Itáliában terjedt el.

A reneszánsz ember szépségápolásáról Cardamus feljegyzéseiből (1500 körül) a következőt tudhatjuk meg: „Férfiakon is, nőkön is nyüzsög a bolha, tetű. Egyiknek a hónalja bűzlik, másiknak a lába, de legtöbbnek a szája.” A reneszánsz korban azért viseltek alsóruhát, hogy megvédjék a drága szövetű felsőt mocskos, izzadt bőrüktől. Festékkel és parfümmel próbálták a piszkot és a nem kívánatos testszagot elnyomni.



A reneszánsszal párhuzamosan nőtt az emberek hajlandósága arra, hogy megfigyeljenek, tudatosan formálják magukat és másokat. A 17. század derekáig kialakul egy szilárdabb társadalmi hierarchia, ezzel fokozatosan szigorúbbá válik a viselkedés szabályrendszere.
Ezáltal égető problémává válik az egységes, helyes magatartás kérdése. Bizonyos viselkedésmódokat nem azért tiltanak, mert egészségtelen, hanem mert kínos látványhoz vezet. A viselkedés és az ösztönök elfojtása a gyerekek számára a felnőttektől látott példa alapján kerül elsajátításra. A szoktatás eszközei arra szolgálnak, hogy kikényszerítsék a visszafogottságot és az ösztönösségről való lemondást.

A társadalmi norma először külső kényszer révén kerül elsajátításra, ezután belső kényszerré válik és bizonyos mértékig akkor is működik, ha tudatosan nem irányítják.

A mai kor embere bele sem gondol abba, hogy a higiénia terén is milyen nagy utat kellett megtenni, amíg eljutottunk napjaink fürdőszoba kultúrájához.
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor