A mítoszok: Dionüszosz (szívéből nőtt ki az első szőlőtőke), Bakkhosz (Ügyes borkereskedőből a bor istenévé lett), Dzsemsid perzsa sah (akit egyik háremhölgyének tiltott szerelme tett az "édes méreg", a bor felfedezőjévé).
A bibliai elbeszélés szerint pedig Noé készített először bort a vízözön után, amikor kiszállt a bárkából. Az ősi legenda még arról is tud, hogy Noé bárkája az Ararát hegyén akadt fenn. A mondák nem járnak nagyon messze a valóságtól. Az ókori Kolhisz a Fekete-tenger mellett feküdt, s Arméniával volt határos; Örményországban van az Ararát hegye is.
A görög monda szerint Kolhiszban virult az első szőlőtő, s innen terjedt el a Földközi-tenger partvidékén.
Az igazság az, hogy a szőlő egyik őshazája valóban valahol Kis-Ázsiában keresendő, Örményországban, Azerbajdzsánban, Grúziában, Nyugat-Turkesztánban, ahol ma is vadon él. Tudományos neve Vitis vinifera. A Kaukázus-hegységben 1700 méter magasságig is előfordul, és 15-16 centiméter vastag vesszejével még a legmagasabb fák csúcsaira is felkapaszkodik. A szőlő egyik őshazája tehát Eurázsia. De a vadszőlő Európában is honos. Ez az úgynevezett Vitis silvestris. Kaukázusi rokonaitól csak a magja különbözik.( A harmadik szőlőcsoport Amerikában virul.)
A szőlő őshazáját tehát pontosan meghatározni nem tudjuk. Egy azonban bizonyos, hogy a szőlőtermesztés és a borkészítés valahol Európa és Ázsia határán kezdődött.
Hogy ki és mikor készítette az első bort, nem tudjuk. Ezt ugyanis nem lehet megállapítani. Valószínűleg nem egy helyütt jöttek rá a borkészítés lehetőségére. Tény az, hogy 4200 esztendővel ezelőtt már boroztak az emberek.
Az Ókorban, Mezopotámiában fejlett borkultúra és borkereskedelem volt. Hammurabi babilóniai király egy kőbe vésett rendelete fennmaradt, eszerint a kereskedőknek szigorúan megtiltja, hogy a bort a kiszabott árnál drágábban mérjék, és részeg embereket kiszolgáljanak. E rendelkezés megszegőit halállal büntették.
Egyiptomban III. Tothmes és III. Ramszesz idejéből való feljegyzések szólnak a borfogyasztásról.
A föníciaiak által készített üvegedények feltehetően a borfogyasztást szolgálták.
Az antik görögök megsózták a boraikat. A borba néha kősót tettek, vagy tengervizet töltöttek mellé. Esetleg ánizzsal, korianderrel, köménnyel vagy rózsalevelekkel fűszerezték.
A hellén államokban is hódított a nedű: Nagy Sándor kortársai a "föld vérének" nevezték a bort.
A Középkorban a borfogyasztás a mediterrán kultúrában egyre elterjedtebb, mert a vizek egészségtelenek voltak, az étkezési szokások is megkívánták, a jobbágyság szegényes tápláléka miatt a borban lévő kalóriára is szükség volt, a bor a keresztény liturgia fontos része. A nagy kereslet jelentős kereskedelmet hívott életre. De nem a minőség, hanem a mennyiség, és a könnyű szállítás, (vízi utak, városok közelsége) volt fontos. A középkori hordókban a bor nem volt hosszú ideig eltartható. Tehát az óbort nem ismerték. A márkás fajborok a XVIII. századtól kezdenek ismertté és keresetté válni. A fajborok egyre nagyobb differenciálódása viszont a jó bort luxuscikké tette.
A szőlőt a Kárpát medencében már a rómaiak előtt is ismerték.
Attila hun király is ismerte és mondhatni "halálosan szerette" a bort, hiszen állítólag egy több napos tivornya után szenderült jobblétre.
A rómaiak telepítették ismételten az első tőkét a Dunántúlon. Később azonban császári rendeletek kivágásra ítélték az itáliai bornak konkurenciát csináló pannóniai szőlőtőkéket. Csak Probus császár engedélyezte újra a szőlőművelést Pannóniában.
Károly Róbert idején fejlett szőlő és borkultúra jellemezte Magyarországot. Zsigmond alatt átmeneti visszaesés következett be, majd Mátyás idején újabb fellendülés. A XVI-XVII. század állandó csatározásai fellendítették a borfogyasztást, nemcsak a zsoldos hadinép, hanem a vizek további fertőződése miatt is (temetetlen holttestek, vízbe dobált hullák stb. A kanizsai várkapitány kérelme a nádorhoz: " Bort küldjön kend, mert uraim a víztől mind elbetegednek." 1594-ben az egri várban a 700 fős legénység 15200 csöbör bort fogyasztott. Ez kb. napi 7 dl.)
.jpg)
