Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata - a Borogyino-i ütközet

1. rész
2. rész
3. rész

A cár, bármi volt is az eredeti terve, ellentámadást követelt. Az előrenyomulásra Barclay de Tolly adta ki a parancsot, aki, a hadügyminiszter és egyben az első hadsereg parancsnoka is volt. Bagration herceg, aki egyrészt a riválisa, másrészt az alárendeltje volt, elutasította az együttműködést: a második hadsereg Szmolenszkben maradt, Barclay előretörése pedig kifulladt.



Napóleonnak ekkor az volt a szándéka, hogy két hatalmas hadoszloppal, saját, illetve Davout vezetésével bekeríti Szmolenszket. Az utóbbinak délre kellett mennie, majd keletre és északra fordulnia, hogy elvágja a Szmolenszkből Moszkvába vezető utat, miközben Barclay még nyugaton van. Ennek az volt a célja, hogy elvágja Barclay kapcsolatát saját utóvédjével, és kikényszerítse a régóta várt csatát. A manővert egy hatalmas lovassági ernyőnek kellett elrejtenie az oroszok elől.

A délkelet felé haladó franciák augusztus 13-ról 14-re virradó éjjel keltek át a Dnyeperen, hogy hajnalban már sebesen közeledjenek Szmolenszk felé - látszólag észrevétlenül. Ám Szmolenszktől körülbelül 50 kilométerre délnyugatra, Krasznojénél Murat lovassága beleütközött a Neveroszkij tábornok vezette, 8.000 főnyi gyalogságból és 1.500 lovasból álló vegyes orosz haderőbe.

Barclay de Tolly nyugat felé küldte haderejét a Dnyeper déli partján, hogy az előbbihez hasonló francia előőrs elől fedezze hadseregének balszárnyát, és megvédje Szmolenszket egy déli irányból érkező lökéstől. Murat, ahelyett hogy lovasságával körbevette volna Neveroszkij hadosztályát, és megvárta volna, amíg a III. hadtest gyalogsága megérkezik, egyedül a lovassággal támadta meg az orosz gyalogságot. Sok embert veszített e közel negyven, kudarcra ítélt rohamban, amelyet az orosz négyszögek ellen hajtott végre. Neveroszkij, aki jól tartotta kézben katonáit, fokozatosan visszavonult Szmolenszk felé. Arra a hírre, hogy a franciák nagy erőket állítottak fel a folyó túloldalára, és szárnyukat, illetve utóvédjüket megkerülve közelednek, Barclay és Bagration visszavonult Szmolenszkbe.

Mivel a meglepetésszerű támadás terve kudarcot vallott, a császár további késeledelembe került. Augusztus 15-re esett 43. születésnapja, ezért megállította és megszemlélte hadseregét. Időközben Bagration VII. hadtestéből 20.000 orosz katona Rajevszkij tábornok parancsnoksága alatt Neveroszkij rettenthetetlen hadosztályával együtt beszállásolta magát Szmolenszkbe, miközben Bagration és Barclay a Dnyeper mögé telepítette hadseregét.
Szmolenszk óvárosát, amely elfoglalta a Dnyeper déli partjának nagy részét, 6 kilométer hosszan tornyokkal ellátott középkori fal védte. A falat árok vette körül, a délkeleti csücskénél pedig egy kis erőd, a citadella állt. Mivel az oroszok ellenőrizték a város hídjait, szükség esetén az északi parton elterülő Újvárosba is visszahúzódhattak.

Az augusztus 16-án, egy napig tartó szórványos harcok után megkezdődött az igazi csata, amikor Poniatowszki, Ney és Davout hadteste háromórányi küzdelem után elfoglalta a déli külvárosokat. A francia ágyúknak nem sikerült rést ütniük a falakon, Barclay-nak és Bagrationnak viszont sikerült északról katonákat küldeniük az Újvárosba. Augusztus 17-én szürkületre a franciák már 10.000 embert veszítettek, de vajmi keveset értek el. Az oroszok tartották ellenőrzés alatt az Óvárost, ám ők is súlyos veszteségeket szenvedtek. Tudták, hogy Napóleon a Moszkvába vezető utat fenyegeti. Barclay helyesen azt a parancsot adta, hogy a helyőrség vonuljon ki Szmoleszkből augusztus 17-ről 18-ra virradó éjjel. Ez Bagration fejedelem rosszallását váltotta ki, aki odáig ment, hogy gyávasággal vádolta meg Barclay de Tolly-t. Az oroszok mindazonáltal visszavonultak, lerombolták maguk mögött a fő hidat, és amikor másnap a franciák bevették az Újvárost, az orosz hadseregnek már nyoma sem volt.
Barclay-nak az a döntése; hogy elhagyja Szmolenszket, tönkretette törékeny kapcsolatát Bagration fejedelemmel, aki kelet felé vezette hadseregét. Barclay erői ekkor még közvetlen harcérintkezésben állt a franciákkal. Miután megjavították a hidakat, augusztus 19-én reggel Ney marsall kiszorította Barclay utóvédjét Szmolenszk északi külvárosaiból.

Napóleon két hónapon belül harmadszor kísérelte meg bekeríteni az oroszokat. Junot tábornok viszonylag friss hadtestét a keletre fekvő Lubinuba küldték abban a reményben, hogy a francia gyalogság legendás menetsebességével a fáradt orosz katonák nem tudnak majd lépést tartani, és Junot elvághatja Barclay visszavonulását. A franciák valóban utolérték Barclay csapatait, de Junot nem volt hajlandó támadni annak ellenére, hogy Ney és Murat már harcba szállt az orosz utóvéddel, és az általános összeütközés valószínűnek látszott. Barclay hadseregének így sikerült leválnia és visszavonulnia. Napóleon dühös volt: "Junot hagyta, hogy az oroszok visszavonuljanak, és ezzel kudarcra ítélte hadjáratomat."


Hogyan tovább?

Az eddig sem heves harcok lecsitultak egy időre. Davout, Murat és Junot ugyan továbbra is nyomás alatt tartotta Barclay-t, a francia hadsereg többi része azonban Szmolenszkben pihent, és újra felszerelkezett. Közeledett augusztus vége, és a hadjárat, melynek három hét alatt kellett volna befejeződnie, már két teljes hónapja tartott. A térképek alapján Napóleon tudta, hogy több mint félúton van Moszkvától, körülbelül 420 kilométerre északkeletre, miközben hadseregét legalább 560 kilométernyi elpusztított, ellenséges terület választja el a Nyeman folyó látszólagos biztonságától. Mivel a visszavonulás elképzelhetetlen volt, a császár több nehézség közül választhatott. Szmolenszkben tölthette volna a telet, majd tavasszal folytathatta volna a hadjáratot csatában megedzett csapatokkal és új reményekkel. Ezt az elképzelést vezérkarának néhány tagja és egyes tábornokok is támogatták, mondván; addig megérkezhet az erősítés, s az idő megoldja majd az ellátási problémákat. Ha azonban Napóleon úgy döntött volna, hogy hadserege orosz földön tölti a telet, az esetleg arra késztethette volna Sándor cárt, hogy meggondolja a háború felújítását 1813-ban. Másfelől a cárnak is lehetősége nyílt volna arra, hogy friss csapatokat állítson csatasorba, és hogy bevesse a kozákokat a francia ellátási vonalak ellen. Napóleonnak az osztrákokat és a poroszokat is figyelembe kellett vennie, mivel azok egyre nyugtalanabbá váltak a császári iga alatt, akárcsak Spanyolországot, ahol Wellington tábornok Salamanca és ezáltal a birodalom központja; Párizs félé közeledett. 1813 tavaszán a császár már egy teljes éve távol lett volna Párizstól, ilyen hosszú távollét pedig szinte tálcán kínálta volna az alkalmat a zavarkeltésre.

Pusztán katonai szempontból a visszavonulás lett volna az ésszerű megoldás. A feladat, amelyet Napóleon maga elé tűzött, túlontúl nehéznek bizonyult, hacsak harcra nem tudja kényszeríteni az oroszokat. Az oroszok kelet félé való üldözése viszont azzal a kockázattal járt, hogy a Grande Armée szétzilálódik, ami már meg is kezdődött. A császár dönthetett volna úgy, hogy megszilárdítja területi nyereségeit Nyugat-Oroszországban és Litvániában, de neki győzelemre és nem kompromisszumra volt szüksége ahhoz, hogy megakadályozza régi ellenségei felemelkedését. Ugyanilyen okoknál fogva bárminemű visszavonulás rossz színben tüntette volna fel őt és hadseregét az alávetett népek és a vonakodó szövetségesek előtt. Egyszóval, Napóleon saját sikereinek áldozata lett. Kisebb kaliberű emberek talán meg tudnak emészteni egy-egy kudarcot, de a császárt csak az állandó és kézzelfogható siker tarthatta meg a trónon.

Az egyetlen lehetőség az volt, hogy Szentpétervár vagy Moszkva ellen indul. Mindkét út veszélyeket rejtett magában, de az orosz hadsereg, amelyet meg kellett semmisítenie, Szmolenszk és Moszkva között tartózkodott. Világos volt, hogy az utóbbit kell megtámadnia. Az azonban korántsem volt bizonyos, vajon Moszkva bevétele rákényszeríti-e az orosz hadsereget a harcra, vagy a cárt arra, hogy kapituláljon. Napóleonnak egy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy elérje Moszkvát. Itt a Grande Armée közel 1.000 kilométerre került volna a határtól, teljesen elszigetelten egy kihalt országban, a kozákok zaklatásai közepette, egy nehezen megfogható, félelmetes hadsereggel szemben, egyre inkább tudatában annak, hogy közeledik az orosz tél. Bonaparte Napóleon számára végül nem maradt más megoldás. Egész természete, minden, amit húszéves háborús tapasztalata megtanított neki, arra késztette, hogy folytassa a menetelést.

folytatjuk