Tudta-e?
Hogy ki találta fel az írást? Nem lehet teljes biztonsággal állítani, de valószínüleg a sumérok. Olyan agyagtáblákat találtak, amelyek i.e. 3500-ból származnak és sumér eredetűek, Úr és Kish városában bukkantak rájuk. A táblák kereskedelmi jellegű szövegeket tartalmaztak. Ezek a jelek még nem betûk, hanem ábrák, ezért ezt az írást képírásnak nevezzük.

március 13.

A szentkultusz kialakulása

A szentek tisztelete a II-III. század folyamán a vértanúk tiszteletéből fejlődött ki.
Összeállította: Glauziusz Anna

A szentek ünnepei a vértanúhalál napjára estek, s az évenkénti megemlékezésre a szent sírjánál, földi maradványaik, ereklyéik közelében került sor. A liturgikus tisztelet a „szent helyekhez” kötődött, vagyis a sírjához, ahol ereklyéi által a szent továbbra is jelen volt.

A hívők hite szerint a vértanú lelke közvetlenül Isten mellé kerül a mennyországban. Ez az alapja annak a hitnek, hogy közben tudnak járni a földiekért, így lassan már nem csak értünk, hanem hozzájuk is kezdtek imádkozni a hívek.

A sírhoz zarándokok érkeztek, ahol csodás gyógyulások történtek a szentek ereklyéinek természetfeletti volta miatt. A szentek maradványait talizmánként viselték, házi oltárokban tisztelték, s így óvta meg a szent híveit.

Krisztus után 313-ban a keresztényüldözések véget értek, s a szentkultusz a felszínre került. A láthatatlan patrónusok látható képviselői itt a földön a püspökök lettek.

A Krisztus után 401-ben tartott V. karthagói zsinat elrendelte, hogy minden felszentelt oltárnak kell, hogy legyen egy szent ereklyéje.

A IV. század folyamán megjelent a szentek egy új típusa, a példaszerű életet élő hitvalló, az új keresztény társadalom vezető egyéniségei a várost védő püspökök, akiket haláluk után is a város védelmezőjeként tiszteltek. A VII. századig a legtöbb püspök a sanktus jelzőt is megkapta. Azonban a VI. század közepétől a liturgikus naptárakban elkezdték megkülönböztetni az igazi szenteket azoktól, akik csak hivataluk révén kapták ezt a jelzőt. A kolostorokban is kibontakozott a szent apátok és szerzetesek kultusza. A kultuszok terjedésével nyomán nőtt az igény a csodák ellenőrzése és megerősítése iránt. A transzlatio (áthelyezés) egyúttal a szent hivatalos elismerését is jelentette. A sírt püspök jelenlétében tárták fel és a maradványokat ünnepélyesen, újból eltemették.

A hittérítésben résztvevő apostoli tevékenységet folytató királyok tovább gazdagították a kora középkori szentek sorát. A XII. századig a szentek kizárólag egyházi személyek illetve azok, akik életük egy részét szerzetesként élték le. A háborúk idején a szerzeteseknek is szüksége volt védelemre. A harcosokat meg kellett nyerni az egyház védelmére, a keresztény hit védelmezőjévé. Megjelenik a lovagszent típusa. A XII-XIII. században nő a világiak vallásossága, s ezzel egy időben szélesedik a szentek társadalmi bázisa is.

A XIII. század másik különlegessége a női szentek nagy száma és jelentősége, melynek során előtérbe került a jótékonykodás.

993-ban egy lateráni zsinaton Liutolf augsburgi püspök kérte elődje Ulrich püspök felemelését. XV. János pápa (985-996) bullával hirdette ki szentté avatását, melyet a bíborosok és diakónusok, aláírásával hitelesíttetett. (Pápai kihirdetésről a Hartvik-legenda is beszámol,az 1083-az első magyarországi avatás kapcsán)

A XI. századi reformpápaság a pápai illetékesség körébe vonta a legfontosabb egyházi döntéseket, így többek között a szentté avatást is. II. Orbán (1088-1099) pápa alatt már formai kritériumok is megjelentek. Például a hiteles szemtanúvallomás, illetve a zsinat egyértelmű döntése.

III. Sándor (1159-1181) elődeitől eltérően nem tartotta szükségesnek, hogy a szentté avatás zsinati döntés legyen, elegendőnek tartotta a bíborosokkal tartott konzultációt. A kihirdetést a legátusok végezték. Ő az első, aki megkülönböztetett egyetemesen elismert szenteket és helyi tiszteletnek örvendő boldogokat. Ekkor válik el egymástól a sanctus (szent) és a beátus (boldog) terminus használata.

III. Ince (1198-1216) pápa érvényesítette III. Sándor pápa igényét a pápai monopóliumra a szentté avatás ügyében. Ezzel egy időben megjelent egy új típusú szent, a „laikus” szent, az adakozó, egyháztámogató polgár. A szentté avatásra készített bullájában említi, hogy a laikusok esetében az életszentség (virtus morum) mellett a halál utáni csodák bizonysága (virtus signorum) is elengedhetetlen. A későbbiekben pedig leszögezte, hogy a szent sírjánál történt csodák jegyzékét eskü alatt tett tanúvallomások jegyzőkönyvével kell párosítani. Végül a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben vált pápai privilégiummá a szentté avatás.

IX. Gergely (1227-1241) pápa uralma alatt váltak egységessé a kánonjog szabályai. A szentté avatás sikerét az eljárást megelőző spontán kultusz kialakulása segítette illetve a kultusz terjedése előfeltétele is lett az eljárás kezdeményezésének. Első lépésként a szentté avatási kérelemnek tartalmaznia kellett a szent élettörténetét, csodáinak jegyzékét. A pápa jóváhagyása után a legátusok vizsgálata következett, mely a szemtanúk kikérdezésével erőteljesen hasonlított agy bírósági eljáráshoz. A vizsgálat dokumentumait a Szentszékhez nyújtották be. Ezt követően a bíborosok kollégiuma döntött, majd a kanonizációt pápai bulla hirdette ki, mely összefoglalta az illető szentségének és csodáinak főbb elemeit. Ezután kerülhetett csak sor az ereklyék ünnepélyes felemelésére, translatiojára.

A XIV. század második felére a százéves háború, az avignoni fogság és az 1378 utáni egyházszakadás miatt kevesebb szentté avatási pert tudtak kezdeményezni és még kevesebbet sikeresen lebonyolítani.

A szentté avatások új hulláma a XV. században lendült fel újra, a kolduló rendeket megújító
obszervancia jegyében. Az obszervancia a szerzetesrendek XIV. századi hanyatlásának
feltartóztatására szerveződött reform mozgalom, mely mélyreható változásokat idézett elő a rendek szervezeti, lelki és szellemi életében is. A hanyatlás feltartóztatására minden rendben megindult a mozgalom a szerzetesi élet tisztaságáért. Kezdeményezői a ferencesek voltak A mozgalom fontos szellemi előkészítője volt a reformáció megindulásának is.

Magyarországon a szentkultusz kezdetei Szent István uralkodásának idejére tehetők, de széleskörű elterjedése az 1083-ban tartott szentté avatásokhoz köthető. A kanonizáció László kezdeményezésére történt, mivel már hét éve uralkodott koronázatlanul. Ez egy jól átgondolt ideológiai eszköz volt a királyi trón és az egyház kapcsolatának konszolidálásához.
Elsőként István király felemelésére került sor, melyhez kapcsolódott fia, Imre herceg és az 1046-os pogánylázadás idején kiemelkedő szerepet játszó Gellért püspök szentté avatása. A XII. századra a szentkultusz meggyökeresedett hazánkban. III. Béla királyunk I. László királyunkat a róla kialakult lovagi kultusz nyomán 1192-ben avatta szentté.

A szentkultusz általános átalakulása volt a jellemző a XIII. században, amikor előtérbe kerültek a késő középkor vallási életében a női szentek.

Azonban készült egy kimutatás arról, hogy 1198 és 1431 között a pápához érkezett 110 szentté avatási kérelemből csak 35 esetben történt meg a kanonizáció a középkorban. A XIII. század eleji nagyszámú szentté avatásokkal szemben a Szentszék egyre inkább elutasította a különböző országok és vidékek kezdeményezéseit, de nem akadályozta meg tiszteletük kialakulását és terjedését.

Kapcsolódó cikkek

    ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2021 Fókusz. Minden jog fenntartva!
    Design by predd | Code by tibor