A szellemi önkifejezés körei

Ebből adódik a filozófia kettős jellege. Attól függően, hogy melyik irányba fordul vizsgálódásával, lehet a vallás felé mutató, azaz az egységet kereső és az emberi önvalót kutató vallásos tárgyú bölcselet, a világi felé fordulva ugyanakkor lehet az empirikus tudományra emlékeztető, a jelenségeket és az ember világi oldalát kutató filozófia, de művészetfilozófia, illetve erkölcsfilozófia is. Azt is tudhatjuk róla, hogy a világi felé fordulva (és a vallástól elfordulva) metafizikatagadó és vallásellenes (materialista, ateista vagy agnosztikus) bölcseletté alakulhat át, amilyenek túlnyomó többségükben a jelenkort, a modernitás utáni kort uraló filozófiai irányzatok.

A VALLÁSI BÖLCSELET

A félreértés elkerülése végett rögtön tisztázni kell, hogy – lévén egységdiszciplína – a vallás is megszólalhat a filozófia nyelvén, mint ahogy a szakrális tudomány, a szakrális művészet és a vallási erkölcs nyelvén úgyszintén. Nyugaton ezt a vallási bölcseletet nevezik teológiának, amely annak köszönhetően alakult ki a kereszténység első századaiban, hogy az antik műveltségen nevelkedett egyházatyák a keresztény tanítást a görög filozófia nyelvén kezdték el magyarázni, értelmezni, ez volt ugyanis az egyetlen olyan készen álló, pontosan körülhatárolt fogalmakban gondolkodó kifejezésforma, mely alkalmasnak bizonyult az olyan nehezen felfogható vallási titkok kutatására és kifejtésére, mint amilyen például a jézusi kettős (istenemberi) természet vagy a szentháromság misztériuma. Ennek a merész próbálkozásnak a „gyermeke” lett a bölcselet nyelvén megszólaló rendszerezett tan, a keresztény teológia, amely ebben a formájában voltaképpen a benne eleve meglévő tudáskeresői, bölcseleti vonalat fölerősítve a vallás hozzáidomulása volt a görög filozófiához, a későbbiekben, az újkorban pedig a nyugati tudományhoz.

A hinduk vagy a kínaiak, akárcsak az Indiában és Kínában egyaránt terjeszkedő buddhisták eleve a bölcselet nyelvén közvetítették a vallási tanokat. Ez abból az üdvcélbeli eltérésből eredeztethető, hogy a monoteista vallásokkal ellentétben ezek a hitrendszerek nem akaratközpontú (bűnelkerülői, azaz megváltói), hanem a megismeréselvű (a valóságra, a világrendre és az önvalóra rádöbbentő), tudásalapú egységkeresésnek a fölfedezői, az alapokig leásó tudást pedig kezdettől fogva a bölcsesség nyelvén fejezte ki az ember: az ősidőkben még képi nyelven, mítoszokban, a fogalmi, diszkurzív gondolkodás uralomra kerülésével a Kr. előtti I. évezred közepétől (a jaspersi tengelykorszaktól) fogva viszont már egyre inkább bölcseleti okfejtéssel.

A FILOZÓFIA MIBENLÉTE

Ebben a szövegben a szerző nem a teológiára vagy keleti vallásbölcseletre gondol, azaz nem a vallás bölcseleti oldalára reflektál akkor, amikor a magyarul bölcsességszeretet jelentő filozófiára összpontosítja a figyelmet, hanem arra az átvezető megismerésformaként működő diszciplínára, ami a preszókratikus görög bölcselők nyomán alakult ki egy mind a vallástól, mind a tudománytól, a művészettől és a jogtól elkülönülő önálló diszciplínává. A mai tudományközpontú világ gyakori félreértését határozottan elutasítva ki kell tehát jelenteni, hogy a filozófia nem tudomány, hanem egy különálló diszciplína.

Ha a transzcendentálékkal kapcsolatos szoros viszonyukban látjuk őket, akkor a jogban rendszerezett morál a jó, a művészet a szép, a tudomány pedig az igaz kutatására irányuló diszciplína. A vallás mint a világon túli felé forduló egységdiszciplína vagy ősdiszciplína a transzcendentálék közül az egy kutatójának számít, a filozófia pedig mint átmeneti diszciplína a világon túli felé forduló egységdiszciplína és a három világ felé forduló speciális diszciplína között a létezőé. Azt vizsgálja tehát a bölcseletben a lényeglátás (nousz, buddhi) képességével megáldott gondolkodó ember, hogy mi az ami valós (a vagyokból jövő, azaz a léthez és a tiszta tudathoz kapcsolt), és mi az, ami valótlan (a léttől és tiszta tudattól elszakadó, azaz csak a „fejben létező”), és nem azt, hogy mi az, ami igaz, és mi az, ami nem igaz. Az utóbbi a tudomány kutatási célja, a filozófiáé mint a tudomány felé forduló tudományfilozófiáé csak abban az értelemben lehet az igaz is a kutatási tárgya, ha azt vizsgálja, hogy mi a valóságlapja az igaz és a hamis állítás kimondásának, illetve annak, hogy az igaznak hitt állítás valóságos-e, mert ha nem, akkor csak egy üres elméletről vagy egy hamis tapasztalatról van szó. A filozófia így lehet valóságpróbája a tudománynak, de a lényeglátás képességét latba vetve maguknak a vallási hitállításoknak, dogmáknak is.

Ha a filozófiát az elméletek vitájaként, valamiféle igazságharcként vagy az elméletek ismereteként, valamiféle ismerethalmazt összefoglaló tudományként fogjuk fel – ahogyan manapság általánosan elterjedt –, akkor nem sok közünk van ahhoz a bölcseletnek nevezett diszciplínához, amit Szókratész és hiteles követői műveltek. Az elméletek harcaként és halmazaként felfogott akadémiai filozófia a tudománnyá lezüllesztett bölcselet, amely így magából kivetkőztetve, világivá lefokozva már nem játszhatja el az emberi szellem számára kulcsfontosságú szerepét, hogy átvezető középpontként és valóságpróbaként működjön az egységdiszciplína (a vallás) és a három világi diszciplína (a tudomány, a művészet és a jog) között.

A filozófia és a tudomány közötti legfőbb különbség, hogy az előbbi egyetemes, egységlátó, az utóbbi pedig specializálódó, részletekre oszló. A bölcselet tárgyát tekintve ez az egyetemesség két dolgot jelent: egyrészt, hogy abból a gondolkodói egyetemességből kell megszólalnia, amit a filozófusok észnek neveznek, és nem korlátozódhat pusztán az anyagi tapasztalatra, miként az empirikus tudomány; másrészt az előbbiből adódóan a kérdezői és válaszkeresői nyitottságnak az alapvonásának kell lennie. Ebből adódóan a filozófia tárgya bármi lehet, akár az egységességében őt megelőző vallás is, amely egy(ség)re neki csupán bölcseleti rátekintése lehet. (Az egységtapasztalat mint megszentelődés vagy mint az önvaló megélése már vallási, és nem bölcseleti megismerés.) Az egyetemesség működési módként is át kell, hogy hassa a bölcseletet, ami természetesen ugyanaz az egy(emesség), mint a vallást működtető egy(ség).

Az egyetemesség tehát horizontálisan és vertikálisan egyaránt áthatja a filozófiát. Horizontálisan strukturálja a bölcselet kérdésföltevési lehetőségeit, vertikálisan pedig idősíkba (történeti szintekbe) és térsíkba (mélységi szintekbe) helyezi azt.

AZ ELVILÁGOSODÁS CIKLUSAI

A felvázolt ötös szerkezetet a vallásról mint világon túli felé forduló diszciplínáról, a három világi diszciplínáról és a filozófiáról mint a világi és a világon túli között átvezető középpontként működő diszciplínáról a történelmi mintázat is visszatükrözi. Történelmi ismereteink arról szólnak, hogy az emberi kutatói-vizsgálói irányulás a civilizációs kezdetekben mindenütt kivétel nélkül a világon túli felé fordult, ami miatt ezeket a társadalmakat az egységdiszciplína, a vallás uralta. A négy nagy ókori kultúrkör – hindu, kínai, iszlám és görög–római – közül három mindvégig meg is maradt ezen irányultsága mellett. Egyetlenben, a görög–rómaiban, azaz a(z egyedülállóan kétpólusú) mediterrán civilizációban vált társadalmi szintű életelvvé a világ felé fordulás, ami miatt ez a társadalom elindult az ókori típusú szekularizáció, az elvilágiasodás útján.

A bejárt út a föntiekben fölvázolt szerkezet szerint ment végbe. A világon túlitól való elfordulás először is az ókori görög és római vallás tekintélyvesztésében vált megfigyelhetővé, amely kételkedés tárgyává kezdett válni. A világ felé való fokozatos odafordulás először törvényszerűen a filozófia, a bölcselet átmeneti diszciplínáját élesztette fel eleinte még csak vallási bölcselet formájában, a későbbiekben azonban már a vallástól elszakadó különálló diszciplínaként. Különállóságát megszerezve a filozófia a vallás szisztematikus bírálójává válhatott. Természetesen nem ez a bölcseleti bírálat volt az ókori típusú szekularizációhoz vezető történések fő mozgatórugója, hanem a kétpólusú mediterrán civilizáció lakosában feltámadt ellenállhatatlan vágy, hogy a világon túlitól a világi felé fordítsa a figyelmét. Ahogy haladt előre az ókori mediterrán ember e vágya megvalósításában, úgy született meg, vált ki a vallásból a három diszciplína, a világi művészet, a jogban rendszerezett világi morál, társadalmi szokásrend, valamint a világi tudomány a maga ókori formájában. (Az utóbbi jellegénél fogva lényegesen különbözött az újkorban Európában megszületett empirikus tudománytól.)

A görögök társadalmi útjának sorscélja – akárcsak a rómaiaké – nem egy új üdvtan kialakítása volt. Az ő szerepük a vallás uralmát felváltó új diszciplínák megszülésében teljesült ki, elsőként a filozófiát, majd a világi művészetet, a világi tudományt és a rómaiakkal együtt a világi jogot és az államszervezést keltették életre. Ehhez világ felé forduló emberre volt szükség, olyanokra, amilyenek a hellének és a latinok voltak az ókorban. Az elvilágiasodás útjára lépő ember szüli meg a filozófiát, a preszókratikus bölcselőt, aki a létezés, a világ létrejöttét, felépítését próbálja kifürkészni, s innen az elvilágiasodás megállíthatatlan folyamán továbbhajózva történelmi léptékkel nagyon gyorsan, mindössze egy-két évszázadon belül eljutott a görög filozófia a dialektikával a racionalista gondolkodást meghonosító Szókratészig, a görög –római ókori és egyúttal a nyugati újkori filozófia atyjáig. Ő egyedülálló fontosságú gondolkodói személyében mintegy átvezető középpontként lépett fel az ókori bölcseletben, ezért is osztják fel azt joggal Szókratész előtti és Szókratész utáni filozófiára.

Az ember világ felé fordulása, az elvilágiasodás itt nem áll meg. Amikor a szekularizálódó, mindinkább kifelé felé forduló emberi közösség lemond az egyetemesség alapelvéről is, azaz rátér a specializáció útjára, akkor a vallási erkölcs közösségi életet szabályozó szerepét egy új diszciplína, a világi törvényeket, a társadalmi szokásjogot rendszerező és érvényesítő jog veszi át. Ugyanekkor mint megismerési módszer fokozatosan megszületik a kifelé forduló tudomány is, az a diszciplína, amely az észt kizárólag a jelenségek vizsgálatára használja, és amely a világra összpontosítva mindinkább kezdi bevonni kutatási körébe az érzéki tapasztalatot. Az elvilágiasodás, az ember kifelé fordulása eredményeképp fokozatosan önállósul egy harmadik diszciplína, az addig egyeduralkodó vallási, szakrális művészet szerepét mindinkább kezdi átvenni a tőle elkülönülő világi művészet. Mindkettőt a szépségélmény megélése jellemzi, de fordított mozgásiránnyal: a szakrális művészet szépségélménye a világit a világon túli felé irányítja, a világi művészet pedig a világon túli egységtapasztalatát mint szépségélményt, katarzist, megdöbbenést a világiban ismeri fel.

Fontos tudni, hogy a kifelé fordulás folyamata eredményképp az első két szakasz meghatározó diszciplínái, a vallás és a filozófia nem halnak el, csak átalakulnak, részben az elvilágiasodó társadalom uralkodó diszciplínájához hasonulnak, részben pedig konfrontációba kerülnek velük.

Ez a három szakaszban lezajló folyamat megismétlődhet, miután egy leépülésként, a barbárság újbóli előretöréseként érzékelt civilizációs folyamatban ismét a vallás válik a társadalom egyetlen uralkodó diszciplínájává. Ez történt Európával a Római Birodalom bukása után az ókor végén. Más módon és más érveléssel Giambattista Vico Az új tudományban leírta, hogy ez a három szakaszból álló ciklus nyugaton már kétszer lejátszódott. Hozzátehetjük: ha az európai kétpólusú civilizáció megalapozó kezdetpontjának a minószi civilizációt tekintjük, akkor talán már háromszor is, de ezzel kapcsolatban nem áll elegendő adat a rendelkezésünkre. Az viszont kétségbevonhatatlan, hogy a szintén kétpólusú keresztény, európai civilizációban ez a szekularizációs folyamat megismétlődött. A világon túli felé forduló középkorban ismét az egységdiszciplína, a vallás vált az egyetlen meghatározó kutatásmóddá. A reneszánsz és a humanizmus korában azonban a kétpólusú civilizáció tagjaiban, főként a nyugatiakban – akárcsak Kr. előtti első évezred közepén a szintén kétcentrumú mediterrán civilizációban mindenekelőtt a görögök körében – ellenállhatatlan vágy támadt a világ felé fordulásra. Ennek a jegyében ebben az átmeneti korszakban az újra fölfedezett filozófia vált egy rövid ideig központi diszciplínává, majd ahogy haladt előre a szekularizáció úgy született meg, vált ki szintlépésekben a (keresztény) vallás egységdiszciplínájából a három világi felé forduló diszciplína, a világi művészet, a világi jog és az empirikus tudomány.

A kérdés ezek után talán csak az, hogy lesz-e egy új ciklust elindító körbezárás egy újabb össztársadalmi világon túli felé fordulással és a vallás ismételt középpontba állításával. E lehetőségről Bergyajev száz évvel ezelőtt úgy írt, mint az új középkor eljöveteléről.