Az élő templom

A Jeruzsálemet meghódító és azt fővárosává tevő Dávid szeretett volna először kőtemplomot építtetni istennek, de ezt csak a fiának Salamonnak sikerülhetett.

AZ EGY EGYETLEN TEMPLOMA

Nem a jeruzsálemi templom volt az egyetlen kultikus helyszíne a zsidóknak, de a későbbi időkben, az északi ország, Izrael asszírok általi elpusztítása után és Jeruzsálem, valamint az első templom babiloniak által lerombolása után, az újjáépített második templom már egyetlen kultikus helyszínnek számított, ahol az isten földi jelenlétét tisztelték a vallás hívei. A három nagy zsidó zarándokünnepre messzi földről sereglettek Jeruzsálembe a zsidók, Jézus keresztre feszítése is egy ilyen zarándokünnepre, húsvét idejére esett. Jézus, akiben a keresztények a Messiást, azaz a Krisztust ismerték fel a második templomban járt, János evangéliuma szerint itt mondta ki a prófétai szavakat, hogy rontsátok le a templomot, és én három nap alatt felépítem azt (Jn 2,19).

Nagy Heródes idején és még utána is évtizedeken át nagyszabású felújításon esett át a szentély és a hozzá tartozó épületek, de ettől az átalakítástól az még mindig a második templom maradt, a zsidók egyetlen temploma. A zsidó monoteista felfogás szerint az egyetlen istennek nem lehet több „lakhelye”, modernebb nyelvezettel kifejezve az egy(etlen) világi jelenléte csak egy(etlen) helyen nyilatkozhat meg a Földön, ez pedig Jeruzsálemben, Mórija hegyén van, ahol Ábrahám kész volt feláldozni fiát, Izsákot.

Ezért jelentett felmérhetetlenül nagy katasztrófát a zsidók számára az a tény, hogy Kr. után 70-ben, negyven évvel Jézus keresztre feszítése után a rómaiak a földig rombolták a második templomot. Nemcsak nekik, hanem az akkor még a jeruzsálemi közösség által irányított, többségében törvénykövető zsidókból álló keresztényeknek is ugyanúgy. Két, egymással szemben álló válasz született meg erre a vallási értelemben kétségbeejtő eseményre: a judaizmusé és a kereszténységé.

A VALLÁS ÉS A SZENTHELY ELVÁLASZTHATATLANSÁGA

Vallás és szenthely szorosan összekapacsolódnak, ez abban is megmutatkozott, hogy a frigyláda őrzőhelyének a megváltozásával egy időben a zsidó vallásban is mindig nagy változás ment végbe. Amikor a Szent Sátor szerepét Salamon idejében felváltotta a frigyládát őrző jeruzsálemi kőtemplom, akkor véget ért a Bírák korszakának népies zsidó vallása, amelyet az állami kultusz vallása váltott fel. Amikor elpusztult a salamoni templom, akkor véget ért a két királyság korszakának a zsidó vallása. Voltaképpen ekkor formálódott meg a papok és az írástudók vezérletével a Tóra-alapú, törvénykövető monoteista zsidó vallás a jeruzsálemi templommal a középpontban. Amikor elpusztult a második templom, akkor véget ért a hozzá kötődő kultikus cselekményekre összpontosító vallás, és létrejött a máig tartó judaizmus, a rabbinikus zsidó vallás, amelynek a hite szerint a Messiás eljövetelével ismét felépül majd a szentély Jeruzsálemben. E harmadik templomhoz Jézusnak semmi köze sem lehet hitük szerint, hiszen őt mint megfeszítettet és „elbukót” hamis Messiásnak tartják a zsidó vallás követői.

A krisztushívők egészen más következtetésre jutottak, ami teret adott az induló kereszténységen belüli legfontosabb vallási fordulatnak. Az addig vélhetően kisebbségben lévő, de egészen bizonyosan az egyházon belül háttérbe szorított helyzetben lévő Szent Pál-i pogánykeresztények annak a bizonyítékát látták a templom elpusztításában, hogy Krisztus, a Megváltó elfordult a zsidó vallás régi, templomhoz kötődő formájától, nekik van tehát igazuk abban a messzemenő hatással bíró vitában, hogy be kell-e tartaniuk Krisztus követőinek a zsidó kultikus törvényeket, vagy nem. Ettől fogva bátran szakítottak a Jeruzsálemben elpusztult zsidókeresztény közösség maradékával, a Jakab, Jézus testvére által vezetett, törvénykövetéshez ragaszkodó keresztény egyházzal, és a Szent Pál-i tanítás mentén szervezték meg zsidóktól és zsidókeresztényektől elváló közösségeiket, amelyek a pogányokat taszító zsidó kultikus elvárások, például a körülmetélés megkövetelése nélkül rohamos gyorsaságú terjedésnek indulhattak.

Ezek az eredetileg a diaszpóra keresztényeinek a vezetésére kijelölt, a második templom lerombolása utáni időkben viszont apostolfejedelemnek, az egész egyház vezetőjének kikiáltott Péter apostoli tekintélyére és Pál tanítására hagyatkozó pogánykeresztények nem foglalkoztak a harmadik templom felállításának a kérdésével. Ez a hozzáállás változatlan maradt két évezreden át, ezért is nagyon furcsa, hogy manapság egyes fundamentalista keresztények fejében ismét felvetülhet a gondolat, hogy a messiási időkben újból föl fog épülni fizikai valójában a jeruzsálemi szentély, a harmadik templom, amelyben visszaállítódik az az áldozati gyakorlat, ami a keresztény hit szerint Krisztus áldozatával örök időkre helyettesítésre lelt.

A Bibliából kritikus olvasattal világosan kikövetkeztethető, hogy a péteri–páli és a jakabi mellett volt egy valószínűleg kezdettől fogva kisebbségben lévő harmadik irányzat is az őskereszténységen belül. Ez a krisztushívői csoport a három oszlop (Gal 2,9), Jakab, Péter és János közül az utóbbi apostoli tekintélyére támaszkodott. A jelek szerint ez a közösség a Szentföldön, mindenekelőtt Jeruzsálemben csoportosuló, Pál leveleiben szenteknek nevezett (1Kor 16,1) jakabi zsidókeresztény irányzat templomhoz szorosan kötődő vallási felfogásához megengedőbben állhatott hozzá, mint a Péter és Pál apostoli tekintélyére hagyatkozó, nagy többségében a diaszpórában élő pogánykeresztények. E misztikus irányultságú, a Szentírás allegorikus olvasatát előtérbe helyező, első tanítójának János apostolt tartó kis keresztény csoportnak a templom lerombolása után nem maradt más választási lehetősége, minthogy beolvadjon a pogánykeresztény többségbe, melynek a templom már csak a múlt emléke volt. Ezt a benső ellentmondást feloldandó dolgozta ki ez a csoport azt a szentély szerepét újjáértelmező misztikus tanítást – amelyet János evangéliumában és János Apokalipszisében találhatunk meg –, hogy nincs szükség a zsidók által vágyott harmadik templom felépítésére fizikai formában, mert a megváltás után maga az áldozathozó Krisztus, a Bárány vette át a templom kiengesztelői, bűnelvevői szerepét.

Az ő allegorikus magyarázatukban harmadnapi feltámadásával a kereszten életét adó Krisztus a három nap alatt felépülő, élő templom. Szerepe szerint ő a harmadik templom, és nem úgy értve, hogy Jézus megváltói műve a templom bűnelvevői szerepéhez hasonlítható, hanem fordítva, úgy tehát, hogy a templom kiengesztelő feladata az örök időkre szóló jézusi áldozat visszatükröződése, az ott végzett áldozatbemutatás minden bűnelvevői hatalmát ebből a megváltói műből merítette előzetesen. Másként kifejezve a jánosi tanítványi kör látásmódjában a templom volt mind építészeti kivitelezésben, mind áldozatvégzői szerepében az istenember és műve képmása, és nem az istenember a templomé. Emiatt Jézus megváltói művének a beteljesülését követően – miután letelt a szentélyhez kötődő istenimádásnak az Úr által adott negyven éves kegyelmi idő is – már nem volt szükség többé a templomra, mert az isteni jelenlét és bűnelvevői hatalom már negyven évvel ezelőtt a Messiásba, a Krisztusba, a jánosi tanítványi kör áldozatra utaló allegorikus kifejezésével a Bárányba költözött.

A FÖLEMELKEDŐ ÉS LESZÁLLÓ TEMLOM

János evangéliumának és a Jelenések könyvének a forradalmi vallási fölismerése szerint tehát Megváltóként Jézus Krisztus lépett az egyetlen élő isten egyetlen jeruzsálemi temploma helyébe, miután azt az idegen hódítók másodszor is elpusztították. A negyedik kanonizált evangélium mintegy harminc évvel a jeruzsálemi szentély lerombolása után íródott, így érthető, hogy erre a zsidók számára kulcsfontosságú eseményre keresett válasz foglalkoztatta a legmisztikusabb és leginkább bölcseleti irányultságú evangélium íróját. A válasza pedig a következő volt: a templom lerombolása után, sőt már a golgotai esemény után maga Jézus, a Krisztus vált az élő templommá. A harmadik templom tehát Krisztusban épült fel valóságosan és örökre szólóan. A később íródó Jelenések könyvében további következtetések fogalmazódnak meg e teológiai látásmóddal kapcsolatban. Mivel Krisztus az élő templom, ezért Jézus mennybemenetelével a templom is a mennybe távozott, világban való újbóli megjelenése mint a harmadik, élő templom emiatt még várat magára. Visszatérését a mennyből a földre Szent Pál nyomán Krisztus második eljövetelének nevezzük, az Úr napjának (2Thesz 2, 1-12). Aki tehát a harmadik templom újbóli anyagi értelemben vett felépítését várja a végidőben, az tévedésben van és nem az allegorikus kifejtésekkel és misztikus felismerésekkel teli keresztény tanítás megértésének az útján jár szó szerinti bibliaértelmezésével. A zsidók által vágyott harmadik templom megépülése e szerint a látásmód szerint Krisztus második eljövetelével teljesül be.

A HÉTLÉPCSŐS ÚT

Erről a forradalmian új vallási tanításról szól a negyedik evangéliumban Jézusnak a templom három nap alatt történő újjáépítéséről szóló emlékezetes prófétai mondása (Jn 2, 19-21), amely túllépett a korabeli zsidó vallási racionalisták (a farizeusok), a korabeli zsidó vallási empiristák (a szadduceusok) és a korabeli zsidó vallási apokaliptikusok (az esszénusok) szentélyről és áldozatról szóló tanításain.

A negyedik evangélium hetességekre épülő szerkezete a benne szereplő hét kulcsgondolattal, Jézus hét vagyok mondásával úgy mutatja be Krisztust, mint az élő templomot. A mondások úgy következnek egymásra, ahogy az Úr megparancsolta a Kivonulás könyvében, hogy belülről, a frigyládától haladva kifelé milyen sorrendben kell felállítani a templom elődjét, a Szent Sátort a főpap olajjal való megkenésével bezárólag (2Móz 40, 4-13).

A Messiás (görögül Krisztosz) szó is olajjal felkentet jelent magyarul.

A pap első feladata az asztal felállítása volt, amelyen a tizenkét törzset jelképező tizenkét kenyeret helyezték el. Az első vagyok mondásban Jézus az élet kenyerének nevezi magát. Ezután a hétágú mécstartót kellett elhelyezni és meggyújtani. A második vagyok mondásban ennek párhuzamaként Jézus a világ világosságaként hivatkozik magára. Ezt követően az illatáldozati aranyoltárt kellett elhelyezni a frigyládával szemben középen és a szentek szentjét eltakaró függönyt. Ezen a kárpiton mint egyfajta kapun keresztül léphetett be a főpap évente egyszer, az engesztelés napján a szentek szentjébe az áldozati vérrel és az illatáldozati oltárról vett, az Úr által meggyújtott tűzzel égő szénnel és fűszerrel, hogy meghintse áldozati vérrel a frigyláda fedelét és az illatáldozat füstjével borítsa be azt. A harmadik vagyok mondásban Jézus kapunak nevezi magát, dávidi Messiásként végzett messiás-főpapi áldozata az a kapu, ami elvezet az örök bűnelvevői szerephez, a megváltáshoz és a szentélyben lakhelyet vevő isteni jelenléthez (sekina), ami a szentek szentjében ragyogott az isten trónusának vagy a kegyelem székének nevezett frigyládafedél fölött, talán épp azon a ponton, ahol a két kerubszárny csaknem érintette egymást. A negyedik lépésben az égőáldozati oltárt kellett elhelyezni az udvaron, amelyen a bárányáldozatot végezték el. Jézus ennek párhuzamaként a bárányok őrzőjének, azaz jó pásztornak nevezi magát a negyedik vagyok mondásban, aki életét adja juhaiért. Ezután a mosdómedencét kellett felállítani, amely a szentélybe belépő papok megtisztulására szolgált. Az ötödik vagyok mondásban Jézus feltámadásnak és életnek nevezi magát. Első hallásra itt nem tűnik fel azonnal az összefüggés, de János evangéliumában a Jákób kútjánál elhangzottak megvilágítják, hogy a jézusi allegorikus beszédmódban az ivásra szolgáló élő víz az örök életet jelképezte. A következő lépés a szent sátor terét, az úgynevezett pitvart kellett kijelölni az azt szegélyező fehér lenvászon kerítéssel négy oldalról. A szentség terét, a szakrálist így különítették, határolták el a profántól, a világi tértől. Jézus a hatodik vagyok mondásban útnak, igazságnak és életnek nevezi magát, az istenhez, a szentséghez vezető útra, igazságra és életre gondolva, amely magát az embert is a szent, az isteni bűvkörébe vonja. A lezáró lépésben olajjal kell megkenni, azaz meg kell szentelni a világi útja során minden ráragadt világiasságtól a szent sátor tárgyait. A célhoz ért embernek is meg kell szentelődnie az Úr parancsa szerint: legyetek szentek, mert én szent vagyok (3Móz 11,44). A keresztény tanítás szerint ez az olajjal való megszentelődést az ember egyedül az olajjal Fölkent, a Messiás, a Krisztus műve által érheti el isten kegyelméből, és semmiképp sem a maga erejéből. Jézus az utolsó vagyok mondásban szőlőtőnek nevezi magát, amely a megszentelődés allegóriája kettős megfejtési lehetőséggel: a szőlő termésére, a borra utalva az istenszerelemre, az Úr iránti megittasultságra utal, a szőlőtőben maradás gondolatával pedig az unio mysticára, az istennel való lelki egyesültség, a megszentelődöttség benső tapasztalatára. Ez a keresztény számára egyedül Krisztusban és Krisztus által megvalósítható, ezért ő az a szőlőtő, akiben benne kell maradnia a hívőnek.

A FÖLTÁRULKOZÁS LÉPCSŐFOKAI

Az élő templom leszállásáig, újbóli eljöveteléig vezető út is hét szakaszból áll. Erről a szintén a jánosi tanítványi körhöz sorolható prófétai könyv, János Apokalipszise mint hét csapásról ír, az új világ, isten országa eljövetelének ugyanis a régi világ elpusztulása a feltétele. Eszerint a vallási látásmód szerint hét lépcsőben pusztul el a régi és tárul fel az új világ, amelynek már az Úr és a Krisztus a középpontja, az uralkodója. A jánosi tanítványi kör allegorikus kifejezésmódjában Új Jeruzsálem eljövetele Isten Országának az eljövetele a végidőben, Krisztus második eljövetele, melynek során az isteni teljesen átveszi a hatalmat a világi fölött. Ez a feltárulkozás (apokalipszis) hetedik, lezáró lépcsőfoka, a végkifejlet, amelyet földi szemmel, alulról látva leszállásnak érzékel az ember, belülről tapasztalva pedig föltárulkozásnak, a megismerést eltakaró lepel fokozatos, hét szakaszban végbemenő lehullásának.

A végkifejletről képi nyelvezetben a Jelenések könyve úgy ír, mint a Mennyei Jeruzsálem leszállásáról a világba (Jel 21, 1-2). Ebben a szent városban nincs templom annak ellenére sem, hogy az egyetlen isten szentélye volt a földi Jeruzsálem központi, legeslegfontosabb építménye. A prófétai könyv szintén Jánosnak nevezett szerzője szerint azonban a Mennyei Jeruzsálemben maga az isten és a Krisztus (a Bárány) a templom (Jel 21,22). Más formában elrejtetten, de ebben a tanításban is az a jánosi keresztény csoporthoz köthető tanítás forgalmazódik meg, hogy a megdicsőült Jézus, a Krisztus mint áldozati bárány az élő templom, aki új Jeruzsálem szíve-lelke, ahogyan a régi Jeruzsálemnek a templom volt a szíve-lelke.

Egyébként igazuk lehet azoknak a bibliatudósoknak, akik azt állítják, hogy a negyedik evangéliumnak és a keresztény Biblia utolsó könyvének nem ugyanaz a szerzője, abban viszont szemernyi kétségünk sem lehet, hogy ugyanahhoz a magát János apostolra visszavezető tanítványi láncolathoz tartoztak mindketten. Ez derül ki egyebek mellett a Krisztusról mint élő templomról és a bűnt elvevő isten Bárányáról szóló tanításukból is.

Így nézett ki Jézus idejében a második templom

A Szent Sátor rekonstrukciója