Ambivalens tájon

Az újvidéki Magyar Tanszék folyóiratának, a Hungarológiai Közleményeknek idei 2. száma immár hagyományosan két nagyobb tömbre osztható: a tanszék tanárainak nyelvtudományi, valamint irodalomtudományi és folklorisztikai tanulmányaira.

„A vajdasági magyar élőnyelvi vizsgálatok célja, hogy bemutassák néhány beszédaktus nyelvi kifejezőeszközét, azok jellemző vonásait, azaz azokat a stratégiákat, melyeket pontosan meghatározott szituációkban választanak a beszélők, hogy céljaikat, szándékaikat megvalósítsák. Ilyen pragmatikai kutatások nálunk eddig nem folytak” írja Láncz Irén az elutasítás formáit tanulmányozó dolgozatában, ugyanis „Nem mindig könnyű (...) nemet mondani, visszautasítani a felkérést vagy az ajánlatot, és nem is illik mindig, viszont megesik, hogy ezt tesszük. Hogyan utasíthatunk vissza valamit, mit teszünk, hogy ne tartsanak bennünket udvariatlannak?” Ezekre a kérdésekre ad választ Láncz Irén dolgozata: folytatása annak, amely a kérés stratégiáit és a hozzájuk kapcsolódó nyelvi szerkezeteket mutatja be: „Az elutasítást kifejező megnyilatkozásoknak két fő csoportja van, a direkt és az indirekt formáké, és mindkettőnek alaptípusai különböztethetők meg. Ezek nem mások, mint stratégiák, melyek közül némelyeket gyakrabban, másokat nem, vagy csak ritkábban választunk. A dolgozat bemutatja, hogy a vajdasági adatközlők mely típusú stratégiákat részesítik előnyben.”

„A közigazgatási terminológia változásai nemcsak kisebbségi helyzetben, hanem többségi körülmények között is bekövetkezhetnek. Egyes megnevezések rendszerváltozás következtében átalakulnak (pl. tanácselnök – polgármester), mások pedig elavulnak (pl. szolgabíró, borbíró), olyanok is akadnak, amelyek a politikai rendszertől függetlenül használatban maradnak (pl. miniszter)”– vezeti be Molnár Csikós László A közigazgatási megnevezések változásai című dolgozatát, mely ezeket a kérdéseket járja körül.

Rajsli Ilona a vajdasági keresztnévadás területén végzett attitűdvizsgálatot. „A keresztnevek kiválasztásának indítékait, motiváltságát, a névválasztás motiváltságának a mértékét és irányát nehéz kutatni. (...) Többféle gyűjtési módszer kombinálásával ez a gyűjtés rámutat, milyen mértékben él még Vajdaságban a névátörökítés hagyománya, mennyire hat az utónévadásban a divat, és még számos értékes adatot tartalmaz a névadáshoz fűződő viszonyulás átalakulásáról is.”

Andrić Edit a szabadkaidiákokkétnyelvűségének szintjéttanulmányozta kérdőíves módszerrel, anyanyelvi nyelvhasználatuk jellemzőit pedig írásbeli dolgozataik segítségével. Végül úgy értékelte a kutatás eredményeit, hogy „a szabadkai diákok kétnyelvűsége magasabb szinten van annál, mint amit a kutatások előtt feltételeztünk, de a szerb nyelv hatásának nyomai világosan kimutathatók nyelvhasználatukban.”

Pásztor Kicsi Mária azzal foglalkozik cikkében, hogy lehetséges-e kvantitatív úton olyan mutatókat találni, melyek a médiaszövegek esetében részint egy adott nyelv specifikumaira, részint a műfaji jegyekre, illetve az élő– vagy írott nyelvi sajátosságokra utalhatnak, s melyek segítségével érthetőbbekké válnának e specifikumok kvalitatív jellemzői is.

Gyógynövények valamint a Halak című szójegyzékei után Cseh Márta a fák és bokrok neveit is feldolgozta. Címétől eltérően azonban munkája nemcsak a hivatalos magyar és szerb neveket tartalmazza, hanem a hivatásos és a népi gyógyászatban használatosakat is. Sőt, utalócímszóként (de a teljesség igénye nélkül) köznapi, illetve népi megnevezéseik ugyancsak szerepelnek.

„A közös kulturális és élettér természetes velejárója az együtt élők irodalmi alkotásainak fordítások által történő kölcsönös megismerése ”– írja Gerold László, aki a magyar drámák szerb, és a szerb drámák magyar színházakban történő előadásait tekinti át 1945-től napjainkig, és megállapítja, hogy: „sem a magyar, sem a szerb színházak nem tanúsítottak kellő figyelmet, várható érdeklődést a másik nyelvterület drámai alkotásai iránt.”

Utasi Csaba már az 1974-ben megjelent Karszt című verseskötetről írt kritikájában ambivalens tájról beszélt Böndör Pál költészete kapcsán, amelyben „az ambivalens táj, anélkül, hogy a lírai én grammatikailag leleplezné magát, a költő lelkiállapotáról is vallani kezd.” Harkai Vass Éva szerint ez Böndör 1993-as, Tegnap egyszerűbb volt c. kötetéből is több versre érvényes. Szerinte „sajátos, módosult tájversről van szó (...), amelyekben a tájelemek (a kert elemei) a közérzet és az egzisztenciális tartalmak, vonatkozások metaforikus leképezői. A Böndör-féle tájvers elégikusságával kapcsolódik a lírai költészet e hagyományból ismeretes műfajához, de oly módon, hogy hol visszavonja, hol újraalkotja az elégikusságot és a szintén a hagyományból átöröklődött szépségelvet.”

A vajdasági magyar irodalomtörténet XX. századának 90-es évei nem mutatják az elbeszéléshagyományok vállalkozásának demonstratív jeleit úgy, ahogyan más irodalmak tették. Bencze Erika, aki szerint elképzelhetetlen, hogy ne jöttek volna létre a történelmi emlékezet irodalmi alakzatai, így a fent említett kor- és időkoordináták között tanulmányozza a térség történelmi regénye lehetséges tipológiai vázlatának létrehozásához szükséges módszert.

A folkloristák mindeddig az ún. „hétköznapi elbeszélések”-et (mivel ezekben nem szerepelnek természetfeletti motívumok) nem is tekintették népköltészetnek. Jung Károly viszont a Közlemények e számában egy, a 19 század végén játszódó népi elbeszélés két változatát, a folklóron inneninek és túlinak kérdését taglalva arra figyelmeztet, hogy „a mai gyűjtőknek az egyre gyakrabban hallott »igaz történetek« szövegeit is össze kellene gyűjteniük és közzétenniük, mert nagyon valószínű, hogy nem csupán egyszeri elbeszélések, hanem variálódó, de állandó szerkezetet mutató, típushoz közelítő, modern népi elbeszélések is vannak.”

A folyóirat felelős szerkesztője Láncz Irén, főszerkesztője Harkai Vass Éva.

A tartományi Oktatási és Művelődési Titkárság, valamint a Szülőföld Alap támogatásával megjelenő folyóirat után az újvidéki Magyar Tanszéken lehet érdeklődni.