Tudta-e?
Egy átlagos emberi agy a testsúly mindössze 2%-át teszi ki, és a belélegzett oxigén 25%-át használja fel. A vesék az oxigén 12%át, míg a szív csupán 7%-át használja el.

42. szám - 2008. június 9.

A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI

A kenyérmezei csata

2. rész - Az 1456 és 1464 között eltelt nyolc esztendőben II. Mehmed szultán birodalma egyesített hadai élén nem kevesebb mint négy alkalommal vonult az észak-balkáni hadszíntérre.

1. rész

A magyar védelem kulcsa: a végvárrendszer:


Az Oszmán Birodalom határain őrködő magyar-horvát végvárrendszer alapjait Zsigmond király vetette meg, aki hosszú uralkodása idején egységes védelmi szervezetet alakított ki az Al-Duna mentén elhelyezkedő királyi várakból, majd 1427-ben, dinasztikus szerződés révén, Lazarevics István szerb fejedelemtől megszerezte a vidék legerősebb várát, Nándorfehérvárt, a szerb fejedelemség egykori székhelyét is. A végvárrendszer kiteljesítése Mátyás király nevéhez fűződik, aki a legerősebb bosnyák várak: Jajca és Szabács megszerzésével (1463, 1476) erős védelmi vonalat vont a különösen sokat veszélyeztetett Horvátország elé. (A magyar végvárrendszer időlegesen Hercegovina egy részére is kiterjedt.) A Magyar Királyság valósággal pajzsként emelte országa elé azokat a peremvidékeket, amelyeket az elbukott balkáni államok testéből a törökök elől megkaparintott.

Ugyanakkor az 1420 óta sokszor támadott Erdélyben nem alakult ki olyan egységes végvárrendszer, mint a királyság más részeinek határán, hiszen azt a Kárpátok hegyvonulata is védte. Erdély védelme az ott élő kiváltságos népelemek (a szászok és a székelyek) önvédelmi harcán és az erdélyi vajda (egyben székelyispán) mozgó kontingensein alapult. (Egyfajta erősségrendszer persze itt is kialakult, például a kerített szász városokból: miután a törökök több ízben felégették őket, sorban erős falakkal vették körül magukat.) Erdély védelmi szervezete azért alakult ilyen sajátosan, mert ennek az országrésznek nem volt közvetlen határa a törökkel, közéjük ékelődött két, Budán magyar, Isztambulban török hűbéresnek tekintett vajdaság: Havasalföld és Moldva. Bár a vajdaságok a töröknek is adót fizettek, s a havasalföldi vajdák rendre részt vettek a törökök erdélyi betöréseiben, földrajzi fekvésüknél fogva bizonyos fokig mégis fékezték a török támadásokat. Amikor magyar erőfölényt éreztek, fegyverrel is szembeszálltak a törökökkel, de felvonulásukról rendszerint akkor is értesítették az erdélyieket, ha a behatolóknak nem tudtak (vagy nem akartak) ellenállni.



A védelem súlypontozásáról, költségeiről és irányítóinak személyéről természetesen a király és a kormányzat rendelkezett, s így a végvárak és a mozgó elemek egységes rendszer részeinek tekinthetők. Valójában azonban ez a 600 km-nél is hosszabb, mélységében erősen tagolt védelmi vonal két egymástól független, sőt, meglehetősen elszigetelt egységre hullott szét. A bosnyák-horvát végvidék ügyeiért a horvát-dalmát-szlavón bán felelt, a centrum és a keleti szárny irányítása rendszerint a macsói bán, a temesi ispán, majd az Alsó Részek főkapitánya (ez utóbbi két tisztet 1479-től egyazon személy viselte) feladata volt. A két különálló zóna fegyveres erői egymáson a nagy távolság miatt alig-alig segíthettek, s erre nem is igen tettek kísérletet. Támadás esetén viszont, nyilván központi kezdeményezésre, igyekeztek összehangolni tevékenységüket. A végvárrendszert tovább tagolta, hogy a nagyobb várak (például Jajca, Szrebernik, Nándorfehérvár, Szörény) parancsnokai - akiket szintén bánoknak neveztek - segítették és irányították a környékbeli kisebb várak tevékenységét is.

A védelem ügyéért felelős bánoknak és a temesi ispánnak igen kiterjedt hatalmuk volt. A macsói bán rendszerint egyszersmind Szerém, Valkó, Bács, Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy ispáni tisztét is megkapta, a temesi ispán pedig fokozatosan felügyelete alá vonta a dél-tiszántúli, a Dél-Duna-Tisza közt, sőt némelykor - amikor egyben az Alsó Részek főkapitánya is volt - a Dráva és a Száva közi vármegyék egy részét is. (1498-ban például Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Csongrád, Csanád, Torontál, Arad, Békés és Temes vármegye tartozott alá.) Így aztán ezek a végvidéki főtisztek közvetlenül rendelkeztek a magyar határ mögötti területek katonai és anyagi erőforrásaival is. Ellenkezőleg: a gyorsan mozgó magyar-horvát portyázók rendkívül gyakran behatoltak az ellenséges területre. Mivel a török oldalról is így jártak el, a küzdelem általában nem a támadások elhárításával, hanem azok viszonzásával folyt. Ezzel igyekeztek a törökök a magyarokat, a magyarok pedig a törököket saját vonalukhoz szögezni, s a másik erejét a terület (a lakosság és az anyagi javak) pusztításával gyengíteni.



Török mozgolódás a végeken:


Már 1479 kora tavaszán erős török hadmozgást jeleztek Erdély délkeleti kapuja, Havasalföld felől. A brassóiak már áprilisban attól tartottak, hogy a Havasalföldön állomásozó török csapatok a Szászföldet veszik célba, ám azok ezúttal nem a magyar területek, hanem Moldva felé haladtak tovább. A királyi udvarban még ennél is nagyobb veszélyt gyanítottak. Abból, hogy a magyar határvédelem keleti szárnyának két pontján, lényegében egyidejűleg, szokatlan változtatásokat hajtottak végre, egyenest arra kell következtetnünk, hogy nem erőpuhatoló portyára gondoltak, hanem valami jóval nagyobb szabású vállalkozástól féltek. Aligha lehet ugyanis véletlen egybeesés, hogy az Alsó Részek Főkapitányságának létrehozása - vagyis: Kinizsi Pál temesi ispán befolyási övezetének említett nagyfokú kiterjesztése - úgy tűnik nagyjából egybeesik az új erdélyi vajda kinevezésével. Kinizsi új címével először Mátyás király 1479. október 22-i levelében találkozunk. Mivel egy 1479. július 11-én, a meglehetősen távoli (Kőrös megyei) Garignicán kelt végrendelet nem látszik tudni Kinizsi rangemeléséről, jóllehet a végrendelkező valamilyen módon kötődött hozzá, az új szervezeti formát valamikor július vége és október 13. között - de az sem kizárt, hogy korábban - hozták létre.

Magukat a kortársakat is meglepte, hogy vingárti Geréb Péter helyére nem kisebb úr, mint a felfuvalkodottságáról ismert Báthori István országbíró érkezett vajdaként az erdélyi végvidékre. Ő ugyan nem rendelkezett Kinizsi Páléhoz fogható katonai tapasztalatokkal, de az Erdélybe rendelt királyi csapatok főparancsnokaként már 1476 őszén megfordult ezen az egyelőre csak potenciális hadszíntéren. Annyira tehát már ismerte a helyi adottságokat és körülményeket, hogy az erdélyi tisztet elvállalhassa.

A vajdává kinevezett Báthorit május végétől fogva folyamatosan a leginkább veszélyeztetett térségben találjuk. Első, általunk ismert erdélyi oklevele május 29-én Nagyszebenben kelt, ugyanott tartózkodott július 3-án is. Augusztus 4-én Déváról, augusztus 14-én pedig Szászsebesről osztogatta parancsait. Csaknem valamennyi eddig előkerült vajdai kiadványa a várható támadás elhárításával van kapcsolatban.



Az említett 1479. július 11-i garignicai végrendeletből kiderül, hogy az uralkodó valamiféle mozgósítást is elrendelt; a hadaknak Temesváron kellett gyülekezniük. A mozgósítás hatálya láthatóképpen nemcsak Kinizsi Pál "megyéire" terjedt ki, hiszen Kőrös sohasem tartozott az Alsó Részek főkapitányainak felügyelete alá. Elképzelhető persze az is, hogy a végrendelet készítője, Pozsegai Miklós kastélyos úr azért szállt hadba, mert Kinizsi familiárisai közé tartozott. Mindezek alapján egy, legalább a végvárvidék centrumára és keleti szárnyára kiterjedő "általános" mozgósításra gondolunk.

A veszély áprilisban időlegesen elmúlt, azonban Erdély felöl; júliusban újabb nagy sereg érkezett a Havasalföldre, ahonnét a hírek szerint Fogaras vidékét készült megtámadni. Erre Báthori készenlétbe helyezte a tartomány védelmi erőit, s lépéseket tett Törcsvár ellátása érdekében, részleges mozgósítást rendelt el, s kétforintos hadiadót vetett ki (aligha csak Brassóra, amelynek levéltárában az oklevél fennmaradt, hanem az összes szász városra).
Maga Mátyás király úgy vélekedett, hogy az 1479. január 25-én, Konstantinápolyban aláírt török-velencei békeszerződés - amely tizenhat esztendős háborúskodás végére tett pontot - magyarázta a törökök Magyarország elleni vállalkozásainak megszaporodását. Pedig a szerbiai határbégek betörései a velencei-török háború idején sem szünetelt. Mint említettük, például Ali bég hadai 1474 nyarán végigdúlták a Tiszántúl déli részét, s felgyújtották és kifosztották Nagyváradot is. A Porta urai azonban óvakodtak attól, hogy Mátyással ujjat húzzanak, és ezzel egy kétfrontos európai háború veszélyét idézzék magukra.

Mátyás minden jel szerint tévedett (de az sem kizárt, hogy szándékosan túlzott, amikor a török-velencei békekötést és a kenyérmezei csatával végződött 1479. évi török betörést összefüggésbe hozta. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a török támadás a Havaselve és Moldva körüli diplomáciai és katonai csatározásoknak "köszönhető". Az oszmánok ugyanis 1455-56 óta mindkét fejedelemséget adófizető vazallusuknak tekintették, ám sem a magyar befolyásnak nem tudtak véget vetni, sem annak, hogy a vajdák időnként fegyvert fogjanak hűbéruruk ellen. Különösen igaz ez Nagy István (Stefan cel Mare) moldvai vajdára, aki - tulajdonképpen szöges ellentétben országa gazdasági érdekeivel 1473-ban megtagadta az adófizetést a töröknek, 1475-ben hűségesküt tett a magyar királynak, és vele szövetségben törekedett a törökök kiszorítására Havaselvéről. Ez rendkívül érzékenyen érintette a Portát, amely éppen ez idő tájt próbálta saját ellenőrzése alá vonni a Fekete-tenger nyugati partján futó kereskedelmi utakat (az úgynevezett moldvai utat).



Nem véletlen, hogy a szultán az albániai Scutari alól már 1474 végén Moldva ellen rendelte Szulejmán pasa ruméliai beglerbéget, aki azonban (a vele tartó Mihál-oglu Ali béggel együtt) 1475. január 10-én Vasluinál hatalmas vereséget szenvedett Nagy István hadaitól. Kaffa ez évi elfoglalása és a Krími Kánság alávetése után 1476-ban II. Mehmed szultán elérkezettnek látta az időt arra, hogy személyesen térítse észre a vakmerő vajdát, s országa elfoglalásával tegye teljessé a Fekete-tenger bekerítését. A rendkívüli nélkülözések közepette lefolyt háborús vállalkozás azonban felettébb kétes eredményeket hozott. Bár a július 26-án megvívott razboeni csatában a törököké lett a győzelem, visszavonulásuk után a vajda ott folytatta, ahol korábban abbahagyta. Már ez év végén segítette az erdélyi királyi hadak fővezérét, Báthori országbírót a törökbarát havaselvi vajda elűzésében, s 1477-ben ismét az ő támogatásával került sor vajda-váltásra a déli szomszédnál. Ezek a kísérletek azonban végső soron eredménytelenek maradtak (hiszen a török betörésekkel szemben védtelen havaselvi vajdák rövid időn belül mindannyian kiszolgálni kényszerültek a Portát), sőt - az eredeti szándékot visszájára fordítva - gyakran váltottak ki török visszacsapásokat.

A Hunyadiak címere



















Az 1479. évi támadás úgy tűnik nem volt más, mint a törökök arra irányuló kísérlete, hogy megerősítsék havasalföldi befolyásukat, és elvegyék a "zavarok" fő forrásának tekintett magyarok kedvét az ottani beavatkozástól. Mátyás királynak annyiban kétségtelenül igaza volt, hogy a kenyérmezei csatával végződött erdélyi betörés mögött a mediterrán fronttal kapcsolatos török elképzelések is meghúzódtak, abban azonban tévedett, hogy a Velencével kötött békeszerződés nyomán a Porta súlypontáthelyezést hajtott volna végre Magyarország rovására. Valójában pontosan az ellenkezője következett be: a szultáni udvar figyelme ekkor már egyre inkább Itália és a mediterráneum irányába fordult.

Ezenkívül a szultánt valószínűleg személyes bosszúvágy is sarkallta a támadás elrendelésére. 1476 őszén ugyanis a moldvai hadjáratról Edirnébe érkezve hírül vette, hogy legfontosabb északnyugati végvárát, Vég-Szendrőt a magyarok három, közelében emelt gerendavárral blokád alá vették, és az őrség kezdett kifogyni a készletekből. II. Mehmed kénytelen volt ismét hadba szólítani holtfáradt csapatait, gyors menetben a Dunához vonulni, s ott nagy hóban, kegyetlen fagyban ostrom alá venni a legnagyobb erődítést (a két kisebbet védői időközben kiürítették). A magyarok és a szerbek azonban vitézül tartották magukat, rengeteg kárt okoztak az ellenségnek, mielőtt a végén, amikor világossá vált, hogy a törökök a vár körül fát felhalmozva ki akarják füstölni őket, szabad elvonulás fejében megadták magukat. E "rettenetes" sérelmet a szultán nyilván nehezen emésztette meg, ám megtorlásra a következő két évben nem gondolhatott, mert szinte valamennyi ruméliai katonájára szüksége volt Scutari ostrománál és a Velence elleni portyákhoz. Ám amikor a háborút győzedelmesen befejezte, azonmód megparancsolta az állomáshelyükre visszatért határbégeknek, hogy "az akindzsik a maguk erejével és lovaik tömegével intézzenek rajtaütéseket Magyarországon.

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor