Béketárgyalás és az atombomba híre
A második világháború végén, a Berlin melletti Postdamban, az egykori császári kastélyban 1945. július 17-én kezdődött meg a három legnagyobb hatalom, az Amerika Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió kormányfőinek tanácskozása Németország sorsáról és a békekötésről.
Ekkora a háború Európában már véget ért, hiszen Németország 1945. május 9-én hajnalban aláírta a fegyverszüneti megállapodást.
Franklin D. Roosevelt, az USA 32-ik elnöke
Harry S. Truman
Amerikát az új elnök, Harry S. Truman képviselte, aki Roosevelt örökébe lépett. Roosevelt nem érte meg a háború véget, meghalt, mielőtt a fasizmus megbukott volna. Ha olyan államférfi távozik az élők sorából, aki jó irányba vezette országát, ha a nép többségének támogatását élvezte, az örökébe lépő új elnök mindig hitet tesz amellett, hogy elődjének útján fog haladni. Nem történt ez máskepp Amerikában sem. De Roosevelt halála után alig telt el egy-két hónap, és előtérbe kerültek Amerikában azok az erők, amelyek soha nem értettek egyet a régi elnök céljaival: akik szívesebben működtek volna együtt Németországgal, mint a Szovjetunióval; akik kevésbé féltek volna a fasizmussal kötött szövetségtől, mint a szocializmustól.
Közben a világ alaposan megváltozott. A szocializmus országa már más helyet foglalt el ebben a megváltozott világban, mint akár hat-nyolc évvel korábban. Németország legyőzése után - amely győzelemnek a legnagyobb terhét, a legnagyobb áldozatokat ő viselte - egyenrangú hatalommá vált, amelyet a nemzetközi tárgyalásokon nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Másképp gondoltak rá a népek is, mint a háború előtt.
Az amerikai politikát irányító erőknek számolniuk kellett már azzal, hogy nem egyedül az ő akaratuk szerint alakul a jövő.
Ázsiában - a Csendes-óceán végelláthatatlan víztükrén, a hatalmas kínai szárazföldön, a délkelet-ázsiai szigetvilágban, Hátsó-Indiában - még háború dúlt. Sőt, talán most folyt a legnagyobb küzdelem. Hiszen az elhunyt amerikai elnök arra törekedett, hogy először Németország legyőzésére összpontosítsa a fasizmus ellen harcoló erőket, azután következett volna az ázsiai fasiszták elleni harc.
Az amerikai haditengerészet és a légierő már 1944 nyara óta győzelmes harcokat vívott a Távol-Keleten. Pusztító ütközetekben sorra foglalták vissza az amerikai katonák a két évvel korábban elvesztett szigeteket, kikötőket, támaszpontokat, de a japán szárazföld még érintetlen volt. Az utolsó háborús tavaszon már Tokio felett is megjelentek az amerikai légierődök, és ezerszámra hullottak a bombák a japán városokra. De milliós hadsereg állt még fegyverben Mandzsúriában, hatalmas japán hadiflotta a tengereken, és félelmetes japán légierő a levegőben.
A Szovjetunió kötelezettséget vállalt arra, hogy legkésőbb három hónappal az európai háború befejezése után hadat üzen Japánnak, és a Távol-Keleten megindítja ellene hadseregeit. Csakhogy ez az ígéret Amerikában is, Angliában is sok politikust erősen gondolkodóba ejtett. Mert igaz, hogy gyűrűbe fogva hamarabb lehet végezni Japánnal, de mi lesz, ha az oroszok Ázsiában is megnövelik a befolyásukat?
Ilyen gondolatokkal érkezett Postdamba az amerikai elnök és kísérete. Ezek a gondolatok foglalkoztatták Churchill angol miniszterelnököt is, aki úgy gondolta, elérkezett az idő a szakításra. Ne tévesszenek meg senkit azok a képek, amelyek a hajdani császári palota kertjében vagy termeiben készültek a három kormányfő találkozásairól: barátságosan mosolygó férfiakat látunk a képeken; udvarias, sőt olykor kedélyes hangú megbeszélésekről adnak hírt a korabeli tudósítások. A barátságos mosoly a lesben álló fotoriportereknek szólt, az udvarias hang a diplomácia előírásainak. Megegyezések azonban csak lassan születtek.
A tanácskozás elején, július 16-an Truman elnök rejtjeles táviratot kapott Amerikából. A távirat szövege egyetlen mondat volt, de az elnököt nagyon felvillanyozta. Ez állt a papíron: "A fiúk örvendetesen megszülettek ..."
Azon a napon az új-mexikói Los Alamosban felrobbantották az első atombombát, amelynek létrehozásán négy év óta dolgoztak a tudósok. A robbantás híre még aznap este eljutott az amerikai elnökhöz Postdamba.
Amikor annak idején az amerikai atomtudósok hírét vették annak, hogy a fasiszta Németországban atombomba előállításán kísérleteznek, felajánlották közreműködésüket Roosevelt elnöknek az amerikai atomkísérletekhez. Azt javasolták, hogy ha majd a kísérletek eredménnyel járnak, robbantsanak fel egy atombombát a Csendes-óceánnak egy lakatlan szigetén; hívják meg a robbantáshoz a fasizmus ellen küzdő nagyhatalmak képviselőit, de hívják meg a fasiszta hatalmak képviselőit is; meggyőződésük az volt, hogy a borzalmas fegyver láttán Németország és Japán abba fogja hagyni a háborút.
Az atomtámadás
Nem tudjuk, mi lett volna, ha így történik az első atomrobbantás. Csak azt tudjuk, hogy Németország már összeomlott, s noha Japán még teljes erővel harcolt, már foglalkozott a fegyverszünet gondolatával…
Amikor a kísérlet sikerült (amikor „a fiúk örvendetesen megszülettek”), az amerikai kormány utasítást adott arra, hogy készítsék elő a Japán elleni atomtámadást. Ezt az utasítást a legnagyobb titokban hajtották végre, miközben Postdamban folytak a tárgyalások a három kormányfő között a háború utáni életről, a békekötésről, a háborús bűnösök felelősségre vonásáról, arról, hogy milyen legyen majd az élet Németországban, az Egyesült Nemzetek Szervezetéről ...
Eközben az amerikai haditengerészet Indianapolis nevű cirkálója parancsot kapott, hogy megfelelő kísérettel Amerika nyugati partjáról haladéktalanul induljon útnak a Csendes-óceán Marianna szigetcsoportja felé; a menetcél Tinian sziget. A cirkáló egyetlen katonája sem tudta, milyen szörnyű terhet visz a hajó; nem tudták azoknak a repülőgépeknek a pilótái sem, akik röviddel ezután keltek útra, ugyancsak Tinianra.
Tinian sziget, ahonnan az atomtámadás indult
Tinian szigeten az amerikai hadsereg tagjai már várták a cirkálót és a repülőgépeket. A hajóból nagy ládákat raktak partra, a repülőgépről kisebb, de hihetetlen pontossággal őrzött csomagokat. Augusztus 2-án - azon a napon ért véget a postdami találkozó - már össze volt szerelve a két bomba, rajtra készen álltak a felderítő repülőgépek, s azok is, amelyeknek a támadást kellett végrehajtaniuk.
A Little Boy (Kis Fiú) becenevű urániumbomba – Hirosimánál került bevetésre
A Fat Man (Kövér Ember) becenevű plutóniumbomba – Nagaszakinál került bevetésre
Az amerikai vezérkarhoz ekkor már eljutott annak a híre, hogy Japán tárgyalni akar a békéről. Amerika nem volt hajlandó tárgyalni - a feltétel nélküli fegyverletételhez ragaszkodott. Jogos volt ez a követelés, hogyne lett volna az. Hiszen a fasizmus támadt a világra Európában is, Ázsiában is; a fasizmus okozott mérhetetlen pusztulást és szenvedést; a fasizmust rá kellett kényszeríteni arra, hogy minden feltétel nélkül megadja magát - ahogy az európai erre már rákényszerült. Az amerikai vezérkar azt is tudta, hogy a Szovjetunió néhány napon belül hadat üzen Japánnak.
Enola Gay – ez a repülőgép vitte az atombombát Hirosima fölé
Mégis, augusztus 6-án reggel a parancs szerint felszállt az Enola Gay nevű repülőgép Tinian szigetről, és elindult Hirosima felé. Csak a pilóta és a tudományos megfigyelő tudta, milyen terhet visz a gép, és mi a feladata. Hirosima felett 10 000 méter magasságban kioldották a bombát, és továbbrepültek. A bomba felrobbant, mielőtt földet ért volna. A város lakói irtózatos fehér villanást láttak, s csak jóval utána hallották a szörnyű robbanást. Köd és füstfelhő borította Hirosimát, szédítő gyorsasággal emelkedve a magasba, és kivált belőle a furcsa, gomba alakú atomfelhő. A Little Boy (Kis Fiú) becenevű urániumbomba hatalmas pusztítást vitt véghez.
Atomfelhő Hirosima felett
Azok a német atomtudósok, akik Németországban évek óta kísérleteztek az atombomba létrehozásával, angol fogságban értesültek a szörnyű hírről. Egyikük felsóhajtott: "Hálás vagyok, hogy ez nekünk nem sikerült..."
Két nappal később, kötelezettséghez híven, a Szovjetunió hadat üzent Japánnak, és csapatait megindította a Mandzsúriában állomásozó japán hadseregek ellen. Néhány nap alatt félmillió foglyot ejtett.
Augusztus 9-én ismét felszállt Tinianról egy B-29-es gép, bombázó- és vadászgépektől kisérve Nagaszaki fölé repült, és ledobta a második bombát. Ez volt a Fat Man (Kövér Ember) becenevű plutóniumbomba.
Megadta volna-e magát Japán az atombomba nélkül? S ha igen, mikor? Meddig húzódott volna el az atombomba nélkül a háború? Sokan próbáltak már választ adni ezekre a kérdésekre: kormányférfiak is, tudósok is, azok a katonák is, akik Hirosima és Nagasaki fölé vitték és ledobták szörnyű terhüket. A legvalószínűbb választ minden bizonnyal egy angol tudós adta, aki így nyilatkozott:
„Az atombomba ledobása nem annyira a második világháború utolsó katonai akciója, mint inkább az Oroszország elleni diplomáciai hidegháború első nagy hadművelete volt.”
1945. szeptember 2-án, hat esztendővel azután, hogy Gleiwitzben eldördült az első lövés, japán tábornokok léptek a Manilában horgonyzott Missouri nevű amerikai páncélos fedélzetére, és aláírták a feltétel nélküli megadásról szóló okmányokat.
.jpg){kind=small}
