Ligny - Quatre bras - Waterloo

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész

A Gárda visszavonulása után tíz perccel Wellington, csapatainak szeme láttára fellovagolt a Mont-St. Jean hegygerinc tarajára. Ott megállt, feje fölött meglengette kalapját, hogy felhívja magára a figyelmet, s dél felé mutatott, megadva a jelet az általános előrenyomulásra. Ekkor minden ember és ágyú, amely csak élt és mozgott, lezúdult a Mont-St. Jean hegygerinc lejtőjén, és áradatként zúdult a császár seregére.

Napóleon jócskán elöl tartózkodott, La Haye Sainte közelében, amikor látta arcvonalának összeomlását elrendelte a Régi Gárda utolsó zászlóaljának, hogy négyszög alakzatban állják el a főutat, remélve, hogy mögöttük összegyűjtheti csapatait, de a menekülő egységek ellenállhatatlanul viharzottak tovább dél félé. A muskéták tüzétől és a tüzérségtől megtizedelve a Régi Gárdából három zászlóalj visszavonult "A Szép Szövetség"-hez, ahol parancsnokukat, Cambronne tábornokot megadásra szólították fel. Rövid válasza bevonult a napóleoni háborúk történetébe: "Merde!" (Egy szart!).



A csatamezőn eluralkodott a káosz. A franciák többsége teljes visszavonulásban volt, de néhányan még ellenálltak, s harcoltak a szétszóródó, a soraikba beleakaszkodó szövetséges csapatok áradatával. Az éjszaka elmúltával az üldözők végigtapostak a csatatéren fekvő több mint 40.000 halotton és sebesültön. Folytonos lövöldözés, szurkálás, szuronyszegezés, kardcsörtetés és vívás közepette a francia és szövetséges csapatok összekeveredett tömege visszavonult Quatre Bras felé. Lobau emberei szürkületig hősiesen tartották Placenoit-t, szabadon tartva a charleroi-i utat, mert egyébként a poroszok elvághatták volna a teljes sereg és Napóleon visszavonulásának útját.

Napóleon, aki visszalovagolt "A Szép Szövetség" mögé, a Császári Gárda 1. gránátosezrede által formált négyszög alakzat belsejében talált menedéket, amely rendben visszavonult. Mintegy másfél kilométerrel odébb elhagyta a négyszög alakzatot, hogy déli irányba, Genappe-ba vágtasson, hogy megnézze, lehetséges volna-e ellenállni a folyó mögött, de a pánik magával ragadta a francia hadsereget. "Sauve qui peut!" (Fusson, ki merre lát!) hallatszott mindenhonnan. A visszavonulás folytatódott; emberek és lovasok sokasága menekült a mezőkön keresztül, szorosan a sarkukban a porosz lovassággal.

Aznap este kilenc órakor Wellington és Blücher találkozott "A Szép Szövetség"-nél. Ott sapkájukat a levegőbe dobáló, éljenző katonáktól körülvéve, miközben a zenekarok a God Save the King-et és a Nun danket Alle Gott-ot játszották, mindketten gratuláltak egymásnak, mint győztesnek. Rövid tanácskozás után egyetértettek abban, hogy a porosz hadsereg, - lévén kevésbé fáradt, mint a brit-holland - folytassa az üldözést. Nem volt ellenállás sem Genappe-ban, sem Quatre Bras-ban, sem Charleroi-ban, sem másutt. A porosz lovasság egész éjszaka üldözte a franciákat, mindenkit lekaszabolva, akivel csak találkoztak, s hajnalra elérték Franciaországot.


Waterloo után:

A waterlooi vereség Bonaparte Napóleon és a "száz nap" végét jelentette, a csata a császár utolsó esélye volt, s a vereség megpecsételte a sorsát is.

Az ütközet során a franciák veszteségei meghaladták a 26.000 főt. További 8.000 ember fogságba esett, és az egész francia tüzérség és egyéb katonai felszerelés odalett. A szövetségesek is hasonló arányú veszteséget szenvedtek; több mint 25.000 fő esett el, melynek mintegy kétharmada brit volt. Wellington hadseregében a brit tiszteknek több mint a fele meghalt vagy megsebesült. A június 16-tól 18-ig tartó háromnapos küzdelem áldozatainak összlétszáma több mint 60.000 francia és 55.000 szövetséges volt. Napokig tartott a sebesültek összeszedése a harctérről. Szenvedéseik szörnyűségesek voltak, sokakat fosztogatók öltek meg vagy mocskoltak be. A porosz áldozatok száma 9.500 fő volt, de folytatni tudták az üldözést 18-án éjjel és a következő nap folyamán.

Június 20-án estére Napóleon már visszaérkezett Párizsba, és új hadseregről beszélt. Hadügyminisztere, Davout hajlandónak mutatkozott a háború folytatására, és országszerte a kiképzés különböző stádiumaiban 117.000 fő állt rendelkezésre, hogy egy újabb hadsereg magvát képezze, de hiányzott a politikai akarat. A szövetséges seregek a Rajna mentén és az Alpokon keresztül már beáramlottak Franciaországba, a francia nép pedig békét akart.


Talleyrand és Fouché már kapcsolatba lépett a szövetséges parancsnokokkal. A szenátus és a képviselőház ellenségesen viszonyult a császár uralmának folytatásához, és Napóleon sem volt hajlandó utcai harcokra Párizsban. Június 22-én fia javára aláírta a lemondási nyilatkozatot, és június 25-án visszatért Malmaisonba. Június 29-én a porosz hadoszlopok eleje megjelent a Párizstól északra fekvő magaslatok ormain, mögöttük csak egynapi távolságban Wellington. A bonapartisták ezzel elvesztették minden reményüket. Július 3-án egyezményt írtak alá, amelynek értelmében a francia hadseregnek vissza kellett vonulnia a Loire-hoz. Az ideiglenes kormány ismét elismerte XVIII. Lajost, aki július 18-án visszatért a fővárosba. Másnap a szövetségesek megtartották diadalmas bevonulásukat.

Blücher egy gyors csapatokból álló menetoszlopot küldött Napóleon elfogására, de a poroszok csak néhány órával azután érkeztek Malmaisonba, hogy Napóleon elsietett dél felé. Tíz napra eltűnt szem elől, s tartózkodási helyére csak akkor derült fény, amikor Amerikába szóló hajózási engedélyért fordult Maitland kapitányhoz, a Rochfortot ostromzár alatt tartó lovasszázad parancsnokához. Akkor írt a régenshercegnek, menedékjogot kérve Angliában: "Úgy jövök, mint Themisztoklész, magamat a brit nép jóakaratára bízva. Azon törvények védelme alá helyezem magam, amelyeket királyi fenségedtől, legkitartóbb, legerősebb és legnemesebb ellenfelemtől kérek.".

Bonaparte ötlete, hogy angol lovaggá váljon, érdekes, de nem valósult meg. Kérését elutasították, és július 15-én Napóleon felszállt őfelsége hajójára, a Bellerophon-ra, s megadta magát a kapitánynak. Napokon belül útban volt Szent Ilonára, ahol életének hátralévő hat évét száműzetésben töltötte, megírván birodalmának és háborúinak történetét. 1821-ben halt meg; ma az Invalidusok dómjában, Párizs szívében nyugszik.



Emberi sorsok:

Blücher két évvel Waterloo után, 1819. szeptemberében, 77 éves korában, végkimerülésben hunyt el.

Wellington még harminckét éven át szolgálta hazáját, bár Blücherhez és Napóleonhoz hasonlóan soha többé nem vívott ütközetet. Néhány héttel a csata után így szólt Lady Shelley-hez: "Az Istenért, remélem, hogy megvívtam az utolsó csatámat" - s ebben, mint a legtöbb más dologban is, igaza lett. Elárasztották kitüntetésekkel. A Portugália, Spanyolország és Nagy Britannia által korábban adományozott címeket a Waterloo hercege elnevezéssel gyarapította. A brit hadsereg főparancsnoka és a tüzérség főparancsnoka lett. Visszatért a politikához, és kabinetminiszter, belügyminiszter, végül miniszterelnök lett. Mint az öt kiváltságos angol kikötő védnöke visszavonult a Walmer Castle-ba, ahol 1852. szeptemberében, nyolcvanhárom évesen hunyt el. Nagy pompával temették el a Szent Pál katedrális altemplomában, és még most is úgy emlegetik, mint a legnagyobb tábornokot, akit Anglia valaha is adott.

A napóleoni kor további fontosabb szereplőjének sorsa is könnyen nyomon követhető. Napóleon mostohafia, Eugéne de Beauharnais, aki nem volt hajlandó csatlakozni hozzá a "száz nap" idején, inkább szeretett felesége, Auguste-Amelie bajor hercegnő oldalán visszatért Münchenbe, és ott élt boldogan 1824-ben bekövetkezett haláláig. Anyja, a lojális Josephine császárné 1814. májusában hunyt el, s mélyen meggyászolta mind fia, mind Napóleon.

Bernadotte, Napóleon egykori tábornoka 1818-ban XIV. Károly néven Svédország királya lett, s igazságosan uralkodott egészen 1844-ben bekövetkezett haláláig, leszármazottai uralkodnak Svédországban mind a mai napig.

Jerome Bonaparte, Napóleon legfiatalabb fivére, valaha Vesztfália királya, 1847-ben visszatért Franciaországba, és 1860-ban bekövetkezett halála előtt Franciaország marsallja és a francia szenátus elnöke lett.

Napóleon legidősebb fivére, Joseph a spanyolországi gyötrelmek után nem vágyott a spanyol koronára. Waterloo után Amerikába menekült, ahol 1832-ig tartózkodott, amikor is visszatért Európába. Firenzében halt. meg 1844-ben.

Napóleon marsalljainak sorsa különbözőképpen alakult. Davout magas katonai pozíciót viselt XVIII. Lajos alatt, de 1823-ban meghalt.

Soult 1820-ban ismét Franciaország marsallja, az 1848-as forradalmat követően köztársaságpárti lett, és 1851-ben dúsgazdag emberként halt meg.

Oudinot a "száz nap" alatt hű maradt a Bourbonokhoz. 1823-ban Spanyolországban egy hadtest vezetőjeként tevékenykedett, amikor a korábbi Ferdinánd herceg, - ekkor már spanyol király - a franciák segítségét kérte örökké lázongó alattvalói leveréséhez, akik zokon vették Bonaparte alatt elnyert szabadságjogaik elvesztését. 1847-ben halt meg a királyi gárda parancsnokaként.


Masséna marsall kitartott a Bourbonok mellett, s nem követte Napóleont Elbáról történő visszatérése után. Szintén elutasította; hogy tagja legyen annak a haditörvényszéknek, amely hazaárulásért bíróság elé állította Ney-t a "száz nap" után, s két évvel később, 1817. áprilisában halt meg.

Ney-nek minden esélyt megadtak arra, hagy Waterloo után külföldre meneküljön, de nem volt hajlandó ezt tenni. Nem felejtették el Lajos királynak tett ígéretét, miszerint vasketrecben fogja Napóleont Párizsba hozni, így átpártolása Napóleon oldalára nyilvánvaló hazazárulásnak minősült. Ney-t végül Párizsban bíróság elé állították, halálra ítélték, és 1815. december 7-én a Luxemburg-kertben főbe lőtték. A per és a kivégzés teljes egészében belügy volt. Wellington hercege közhírré tette, hogy magánemberként ellenzi Ney marsall bíróság elé állítását, s utasítást adott, hogy egyik parancsnoksága alatt álló tiszt sem játszhat semmiféle szerepet az ügyben. Egy brit tisztet, aki mégis elment a kivégzés megtekintésére, elbocsátottak a szolgálatból.

A kivégzőosztag lett a sorsa Joachim Murat-nak is. 1815-ben visszatért Franciaországba, és felajánlotta szolgálatait a császárnak, de korábbi árulását nem felejtették el, így ajánlatát visszautasították. Napóleon végső bukása után kis seregével Calabriában szállt partra azzal a céllal, hogy visszaszerzi nápolyi királyságát, de elfogták, hadbíróság elé állították és 1815. október 13-án agyonlőtték.