Amerikai buldog

Az igazi buldog

Az amerikai buldog különleges helyet foglal el mind a fajtiszta kutyák táborában, mind az „ősbuldog” leszármazottjai között. Küllemében és természetében a legtisztábban őrzi elődjének tulajdonságait. Először ez a ma is létező fajta alakult ki a középkori mészároskutyából. Noha egy régi fajtáról van szó, sokan úgy kezelik, mintha csak az utóbbi évtizedekben alakult volna ki, a legtöbb ember pedig egyáltalán nem is tud a létezéséről. Igaz ugyan, hogy csak a közelmúltban kezdődött meg bemutatása a világ kutyaszerető közönsége számára, ennek ellenére elkötelezett hívei már több száz éve tisztán, más fajtáktól teljesen elkülönítve tenyésztik. Miről is van szó valójában?



A fajta eredete

Idézzük fel újra a múlt századi angol körülményeket: emlékezzünk az ipari forradalom kiteljesedésével párhuzamosan elsorvadó régi életformára, melynek a buldog kialakulását és nevét, mindennapi munkáját köszönhette, valamint az 1835 után illegalitásba vonuló kutyaviadalokra, ahonnan már azelőtt is csaknem teljesen kiszorították a buldog és terrier keverékek. Hősünk tehát az élet minden területén visszavonulóban volt, s léte kilátástalannak tűnt. Néhányszor megjelent ugyan a gyorsan népszerűvé váló kiállításokon, azonban itt sem tudott megkapaszkodni: a közönség túlságosan is jól emlékezett még véres múltjára, azonkívül vadsága, erőszakossága, korlátokat nem ismerő makacs természete sem igazán kedvezett a szépségversenyeken való bemutatásnak. A polgárság mást kívánt látni, nem a dolgos hétköznapok hősét, ráadásul a buldog a szegények kutyája volt, így alacsony származása és bárdolatlan viselkedése miatt sem illett ebbe a kifinomult úri közegbe. Az emberek szórakozni és gyönyörködni akartak, s ezt a nemesség régi kedvenceinek, az elegáns vadászkutyáknak, vizsláknak, agaraknak felvonulásában, valamint az úrhölgyek ölebeinek megtekintésében találták meg. A kutya értéke ebben a korban, tehát a múlt század végén már nem a kemény munkában, vadászaton való helytállás, hanem a tetszetős vagy éppen különleges megjelenés volt. A polgárság szórakoztatására új fajtákat is kreáltak, így többek között a régi típusú buldog és a pug (mopsz) keresztezésével. Ez a „változat” - hiszen a kezdetekor még nem beszélhettünk önálló fajtáról - eltúlzott szélességével, alacsony termetével, az ősénél jóval nyugodtabb vérmérsékletével nemcsak alkalmasabb volt a kiállításokon való bemutatásra, de mókás megjelenésével rövid időn belül hihetetlen népszerűségre is szert tett. A bemutatók elterjedésével, az angol telivérek regisztrálására szolgáló méntörzskönyv mintájára megnyitott Stud Book vezetésére létrejött tenyésztői klubok - elsősorban a British Kennel Club (1873) - megalakulásával szükségessé vált a kutyák fajtába sorolása, egyértelmű megkülönböztetése: így a „show” változat kapta a buldog nevet, s a kihalófélben lévő eredeti formájú mészároskutyát lassan mindenki elfelejtette. A kiállításokon való bemutatásra, a polgárság mulattatására kitalált „névbitorló” keverék viszont gyorsan elterjedt, s végül már az angolok nemzeti jelképévé vált, így ma őt ismerjük angol buldogként. Noha sohasem vett részt bikahecceken (erre már torz testfelépítése miatt is teljesen alkalmatlan lett volna), világszerte az angol állhatatosság és kitartás szimbólumaként vált ismertté. S míg e haszontalan létforma diadalútját járta, az igazi, az eredeti buldog hazájában teljesen feledésbe merült, végül ki is halt.



Minek köszönheti mégis fennmaradását ez a nagyszerű régi fajta? Paradox módon éppen annak a folyamatnak, amely ellehetetlenítette hazájában, megfosztva eredeti hivatásától a marhahajcsárok oldalán. A mezőgazdaság gyökeres átalakulásának, a kisbirtokok tönkretételének, a parasztok elüldözésének volt köszönhető, hogy a földjükről elkergetett nincstelenek, vagy éppen a városokban tengődő szegények az 1700-as évektől kezdődően tömegesen keresték könnyebb megélhetésüket az Újvilágban, az észak-amerikai gyarmatokon. Az új lehetőségek reményében hajóra szállók magukkal vitték minden ingóságukat, így a kemény munkában edződött „working” buldogjaikat is. Amerika nem volt más akkoriban, mint néhány palánkkal körbekerekített, gerendaházakból álló település a kontinens peremén, s bizony elkelt az erős és bátor kutyák segítsége. A vadon a telepesek küszöbéig ért, s nekik szembe kellett nézniük az ismeretlen világ minden fenyegetésével: a vadállatok, a barátságtalan indiánok, s az egész földrész meghódításáért folyó versengésben a konkurenst kíméletlenül legyilkoló franciák, spanyolok távoltartásához nélkülözhetetlen volt a félelmet nem ismerő buldogok segítsége. A jó kutyák ekkor hihetetlen értéket képviseltek, s dicsőségük régi fényében ragyogott. Az őshazában már javában zajlott az ipari forradalom és megkezdődött a társadalom gyökeres átalakulása, de az amerikai gyarmatok még mindig csak álmodtak az angol koronától való elszakadásról. A telepesek az Európában csaknem elfeledett paraszti, feudális életformát élték: ebben a korban a buldogok felügyeltek a legelő marhákra, részt vettek a nagyvadak vadászatában, majd ők őrizték a déli államok végeláthatatlan gyapot- és cukornádültetvényein dolgozó Afrikából behozott néger rabszolgákat is. Amerika un. „koloniális” időszakában ugyanúgy dolgoztak mint a mészároskutyák, de részt vettek viadalokon, bikák, medvék, farkasok, pumák, bölények, és gyakran egymás ellen is. Ezen feladatoktól függően a harcra használt kisebb és mozgékonyabb, vagy a nagyobb termetű és robusztusabb buldogok terjedtek el a különböző területeken. Elsősorban a Délvidék elszigetelt államaiban őrizték meg őserdei formájukat, nagyobb tömegüket, míg Északon a fejlődés előrehaladtával - mely egyet jelentett a régi földművelő életforma visszaszorulásával, feladásával, és a múlt század második felében a kutyaviadalok hirtelen megnövekvő népszerűségével - egyre vesztettek jelentőségükből és tisztaságukból. Ekkorra ugyanis itt jószerivel teljesen eltűntek a farmok, birtokok, ahol a buldog eredeti szakmáját gyakorolhatta, s a nagyvárosoké lett a főszerep. Másrészről erre az időszakra tehető az anyaországból importált első buldog és terrier keverékek, a „half and half” kutyák megjelenése, s bár keveredésük a régi buldogokkal mindennapossá vált, hamarosan végleg kiszorították őket a harci arénákból. Milyen szomorúan ismerős képlet a fél évszázaddal ezelőtti Angliából!



Az 1776-ban kirobbant Függetlenségi Háború eredményeként az amerikai gyarmatok végül elnyerték önállóságukat, de a telepesek, bevándorlók az ismeretlen Nyugat felé való tömeges megindulására még várni kellett úgy ötven évet. Az ország északi és déli része között azonban már a múlt század első évtizedeiben óriási ellentétek feszültek: míg északon az iparosodás, a modern polgári társadalom alapjait rakták le a demokrácia szellemében, a déliek továbbra is ragaszkodtak feudális hagyományokon alapuló életvitelükhöz, a rabszolgaság fenntartásához. Az északi államok gyors gazdasági-társadalmi átalakuláson mentek keresztül, Délen azonban megrekedtek a XVIII. század elejének „aranykor” szintjén. Az egyre határozottabbá váló gazdasági-ideológiai szembenállás végül polgárháborúhoz vezettek, mely a haladó szellemű északi tábor győzelmével ért véget 1865-ben. A nyugati határvidék meghódítása és az őslakos indián törzsek kiirtása vagy rezervátumba kényszerítése is erre az időszakra tehető, s ekkorra már néhány mai értelemben vett nagyváros is kiépült Keleten: New York, Boston, Philadelphia voltak az amerikai társadalmi, kulturális és gazdasági élet központjai.

Ezekben a nagyvárosokban rendeztek először angol mintára kutyakiállításokat, s ekkortájt alakult meg az American Kennel Club (AKC - 1884), hogy összefogja a kutyatenyésztőket. Ezeken a kiállításokon kezdetben kizárólag Európából importált fajták vettek részt, így az Angliából behozott „show” típusú buldogokat is bemutatták az amerikai érdeklődők előtt: mivel ez a fajta kapott először nyilvánosságot az USA-ban, mint angol buldog, vagy egyszerűen csak buldog, ez rögzült a kutyaszerető közönség és a tenyésztők fejében. A legyőzött, megalázott Dél egyes vidékein továbbra is farmokon, ültetvényeken dolgozó régi típusú buldogokra senki sem volt kíváncsi, akárcsak az odavaló többi fajtára: az ország különböző vidékeiről származó ebeket már mind kategorizálták, a lenézett déliek kutyáit azonban egyformának vették, és meg sem próbálták őket regisztrálni. Ráadásul a régi típusú buldogot az északiak viadorkutyaként tartották számon, amely egyrészről nem illett az úri klub tagjai közé, másrészről az itt általánosan bevett gyakorlattá vált - más fajtákkal, de elsősorban a „half and half” kutyákkal való különböző mértékű - keresztezések eredményeként sokat veszített tisztaságából, így nem tekintették önálló fajtának.



Az ősi típusú buldogok kedvelői megpróbálták elismertetni, népszerűsíteni az általuk tenyésztett kutyákat, de - mivel a buldog név már „foglalt” volt az alig egy-két évtizede létező „show” változat által - ehhez előszőr is megfelelő elnevezést kellett volna találniuk. Ez máris felvetett egy jelentős problémát: mivel a déli farmerek, ültetvényesek kutyáikat angol elődeikhez hasonlóan pusztán teljesítőképességük alapján szelektálták és tenyésztették tovább, nem fordítottak különösebb figyelmet olyan dolgokra, mint az egységes méret, megjelenés, ami alapját adhatta volna bármiféle standardizálásnak. Már pusztán az óriási földrajzi távolságok miatt is érthető, hogy Délen számtalan, gyakran vidékenként, sőt városonként eltérő változatban és ennek megfelelően különböző néven ismerték ugyanazt a kutyát: a korai telepesek által Angliából a XVII-XVIII. században behozott nagyszerű ős-buldogot.



Az 1960-as években azonban az utolsó munka-bulldogok is eltűntek a déli birtokokról, mert már itt is munkanélkülivé váltak. A nagy mezőgazdasági cégek rendezték a terepet, megszüntették a kicsi farmokat, gazdaságokat, és a a mezőgazdasági gépek és járművek lehetővé tették, hogy a farmerek maguk tereljék, befogják és mozgassák a marhákat, kutyák segítsége nélkül. Úgy tűnt, most már tényleg kihal a munka-bulldog.

zerencsére a fajta néhány elkötelezett híve közös erőfeszítéssel felkutatta az utolsó hegyi bulldogokat és elkezdte tenyészteni őket, nyilvánosságot biztosítva tenyésztési programjuknak, így sikerült megőrizniük a fajtát az utókornak. Napjainkban a fajta két legfontosabb személyisége Allen Scott és John D. Johnson. Tenyésztési munkájuk révén, két fő vonalat különböztethetünk meg, a Johnson típust és a Scott típust. A Johnson típusú amerikai bulldogok nagyobb, szélesebb kutyák, erősebb csontozattal, lelógó ajkakkal, ráncokkal és rövid pofával. Leginkább egy atlétikus, feszes felépítésű, fehér bullmasztiffra emlékeztetnek. A Scott típusú ebek egy nagy, durva, hosszúlábú, fehér pit bullra emlékeztetnek.

Az amerikai bulldogot az 1980-as években ismerte meg igazán a nyilvánosság, és az évtized második felében elkezdett nőni a népszerűsége. Napjainkban már Európa számos országában ismerik és tenyésztik mint kiváló családi- és őrkutyát.

Bár meggyőző fizikuma és marcona külseje félelmetes benyomást kölcsönöz neki, emberekkel szemben felesleges agresszivitást az amerikai buldog nem mutat, sőt kifejezetten kedveli a kétlábúakat. Nyitott a világgal szemben, és szívesen köt barátságot még vadidegenekkel is, feltéve, hogy azok kellő tisztelettel és rossz szándék nélkül közelednek felé. Baltával faragott, rusztikus megjelenése ellenére meglehetősen szofisztikált lélek. Gazdájáért rajongó, végtelenül emberközpontú kutya. Pillanatnyi hangulatát, érzéseit rendkívül hűen tükrözi kerekded buldogábrázata, ami arcjátékát – mint általában a hasonló, rövid orrú fajtákét – még „emberibbé”, még kifejezőbbé teszi.



Meglepő módon gazdáival szemben sosem él vissza vitathatatlan testi erejével, és még olyan esetekben sem kérdőjelezi meg a családi rangsorban betöltött helyét, ha tulajdonosa nyilvánvalóan gyenge akaratú, határozatlan egyén. Ez azonban semmiképpen sem „felhívás keringőre”! Az amerikai buldog tartása felelősségteljes, erős jellemű, következetes gazdát kíván. Egy ilyen kaliberű kutya tapasztalatlan, gyenge kezű embereknek nem való. Érdemes megjegyezni, hogy az amerikai buldogok elképesztő teljesítményeket produkálnak speciális súlyhúzó versenyeken. Nem ritka, hogy egy 50-60 kilós kutya 1600-1800 kilogrammot(!) is képes elvontatni. Ennek tudatában képzeljük el, mi történik akkor, ha egy pórázon sétáltatott, de fegyelmezetlen, neveletlen amerikai buldog egy rivális kutyát, vagy kergetni való macskát pillant meg az utca túloldalán! Szempillantás alatt átcsörtethet az úton, és ebben a legkevésbé sem fogja zavarni a póráz ellentétes végén fityegő gazdája. Ha pedig éppen akkor jön arra egy autó, kész a tragédia…

Mindazonáltal az amerikai buldog nevelése messze nem olyan nehéz feladat, mint azt sokan gondolnák. Tény, hogy állhatatos, időnként akaratos tud lenni bizonyos dolgokban, hiszen annak idején szó szerint az élete múlhatott kitartásán és makacsságán, ugyanakkor a szilárd következetességre igen fogékonyan reagál. Ahogyan korábban olvasható volt, igen érzékeny lelkivilágú fajta, ezért nevelésénél, kiképzésénél a durvaságot kifejezetten kerülni kell. Megrovásként bőven megteszi a megfelelő pedagógiai pillanatban adagolt „lélektani hadviselés”, pl. egy ideig nem veszünk róla tudomást. Normális kutya-gazda kapcsolat esetén ez jobban megviseli, mint bármilyen esztelen verési kísérlet. Ez utóbbi amúgy is halvaszületett gondolat, mivel az amerikai buldog különösebb meditatív rákészülés nélkül is magasabb fájdalomküszöbbel rendelkezik, mint akármelyik indiai fakír. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy a gyermekek első számú játszópajtása, mivel abszolút nem veszi zokon, ha apró kezek csűrik-csavarják, húzzák és rángatják a legkülönfélébb testrészeit. Velük szemben kiemelten elnézően, barátságosan viselkedik.

Van azonban valami, amire csak egészen kölyök korától szoktatható, ez pedig az idegen kutyák és más állatok társasága. Vadászatokon és viadalokon kiéleződött ösztöneit csak fiatal kortól kezdett, tudatos szocializációval lehet normális szintre tompítani. Ellenkező esetben a megegyező nemű és azonos méretű kutyákkal szemben javíthatatlanul dominánsan, sőt gyakran agresszívan viselkedik. Ugyanez vonatkozik a vele egy fedél alatt élő – és a jövőben is élni szándékozó – állatokra. Ezt a szoktatást tényleg idejekorán, kb. 8-10 hetesen el kell elkezdeni, mert a kutya féléves kora után már vajmi kevés sikerrel kecsegtet.