A francia pásztorkutyák között kétségtelenül a Beauceron a legnagyobb, legerősebb, leginkább tekintélyt parancsoló eb. Immár húsz esztendeje évente átlagban 40.000 születést jegyeznek be, s a beauce-i ezzel szilárdan tartja az első helyet a pásztorkutyák között, valamennyi francia származék rangsorában pedig a 8. helyet foglalja el.
A fajta egyébként komolyabb elismerést egyelőre csak hazájában és Belgiumban vívott ki, az utóbbi időben viszont már kezdenek érdeklődni iránta Spanyolországban, Olaszországban, Finnországban és Németországban is. Az Egyesült Államokban viszont, jóllehet már ott is fölfigyeltek rá, mind a mai napig nem ismerték el hivatalosan.
Neve ellenére a Beauceron nem Beauce szülöttje, mint ahogy a Briard sem Brie-ben látta meg a napvilágot. Annak idején csupán ezzel akarták megkülönböztetni egymástól a két pásztorkutyát, a rövid szőrű Beauceront és a hosszú szőrű Briardot.
A fajta története, pályafutása, jövője nem volt mindig ilyen biztató. A múlt század végén még csak kizárólag hatalmas birkanyájak körül találjuk, távol a családi tűzhely melegétől vagy a kiállító ringek izgalmas és reményteljes nyüzsgésétől. Minthogy akkoriban mindenek előtt munkakutyának tartották és akként is alkalmazták, ellent kellett hogy álljon az időjárás viszontagságainak, kordában kellett tartania a rakoncátlankodó jószágot és habozás nélkül szembe kellett szállnia a ragadozókkal, főként farkasokkal. Típusa az időtájt még nem volt kiforrott, egyöntetű, de már akkor is rusztikus egyszerűség, intelligencia és erőtől duzzadó testalkat jellemezte.
A beauce-it a Briarddal együtt egy bizonyos Rozier Abbé írta le elsőként a Cours d’Agriculture (A mezőgazdaság fejlődése) című nevezetes munkájában. Az általa ábrázolt Beauceron azonban még távolról sem hasonlított ahhoz az ebhez mellyel napjainkban találkozhatunk. Az 1809-ben megjelent könyv amolyan mészáros szelindeknek rajzolta meg hősünket, mindazonáltal ezt a típust tartják a mai Beauceron ősének.
1863-ban a párizsi világkiállítás keretében a munkakutyák között bemutattak egy 13 fős pásztorkutya csoportot, „melyek többsége nagy termetű, felfelé álló fülű, fekete-cser színű és igencsak hasonlít a farkashoz, mellyel küzdeni hivatott.” Bár a fajtajellemzőket rögzítő d’Angeville-i standardot 1896-ban hivatalosan elfogadták és érvénybe léptették, a szelekció továbbra is elég képlékeny maradt. Az állományban igen sok volt a 75 centi marmagasságú „óriás”, a színskála a szénfeketétől kezdve a vörösen keresztül egészen a szürkéig terjedt, ráadásul a cserszínű részek gyakran túl „sápadtak” voltak. A fedőszőrzet hosszabb, az arcorri rész keskenyebb a mainál, a könyök gyakran széttartó, karakter tekintetében pedig sok volt az emberrel szemben túlságosan bizalmatlan egyed. A helyzetet csak bonyolította, hogy hanyagságból, nemtörődömségből vagy véletlenül a beauce-it gyakran keresztezték a Briarddal és megfordítva.
1911-ben alakul meg a Beauceron-Barátok Klubja, s e kör tagjai fedezték fel és népszerűsítették a fajta sportos hajlamait, valamint ama képességeit, melyek kiváló őrző-védő és rendőrkutyává tették. Az első világháborúban a beauce-i összekötő- és futárszolgálatot lát el. Ezek a sportos-harcias feladatok alakították ki „imázsát” azoknak a rajongóknak és „felhasználóknak” a körében, akik olyan ebet kerestek, amely nem ijed meg a saját árnyékától! Ez az intelligens, erős fajta a minden körülmények közt magabiztos eb őstípusa.
Korántsem korán érő fajta. Még idejekorán kézbe kell fogni, mert önfejűsége, nyakassága olykor meghökkentő lehet. Az a neki való gazda, aki képes rá, hogy szeretetet és keménységet egyenlő mértékben és mindig a megfelelő időben adagoljon számára, tudjon helyesen követelni és jutalmazni. Ez a viselkedés a kutyát is kiegyensúlyozottá, és egyáltalában „helyére teszi”, ami a beauce-i esetében annál is fontosabb, mivel hajlamos próbára tenni az ember barátját: „Lássuk csak, ki a különb legény” felkiáltással! A helyes nevelés, megfelelő szocializálás eredménye pedig őszinte, büszke, kitartó, rusztikus, munkabíró és munkavágyó eb lesz. Naponta képes akár több tíz kilométert is lefutni, ugyanakkor szívesen elheverészget a kandalló mellet is. Egyaránt tud alkalmazkodni a városi és vidéki viszonyokhoz, tartható a házban, lakásban is, ha módjában áll a rendszeres testmozgás.
Kitűnő házőrző, a feladatokat, még a legkeményebbeket, legnehezebbeket is boldogan teljesíti, csak hogy kedvére tehessen szeretett gazdájának. A gyerekeket imádja, nyugodt, gyöngéd a kicsinyekkel szemben, a nagyobbakkal pedig megosztja a játék örömeit.
Küllemi adatai:
Feje: hosszú, a marmagassághoz viszonyítva 2 az 5-höz, arányos a törzzsel. Az arcorri rész sem nem túl keskeny, sem ne hegyes, az ajkak zártak és szárazak, jól pigmentáltak, a felső fedi az alsót.
Szeme: kerek és igen sötét, nem mandula vágású.
Füle: magasan tűzött. Ha kupírozzák, fölfelé mered, enyhén előre hajolva. Egyenes állású, nem tart össze, nem fut széjjel.
Törzse: harmonikus, se nem hosszú, se ne rövid. A válltól a farig mért testhossz 1–1,5 centiméterrel meghaladja a marmagasságot. A szukáknál ez valamivel több, 1,5–2 centi. A szügy széles és mély.
Lábfeje: kerek, erőteljes, a karmok mindig feketék. A talp kemény de elasztikus, ruganyos.
Farka: legalább a csánkig ér, alacsony tartású.
Szőre: rövid, sűrű, testhez simuló, a fartájékon és a farok alatt enyhén rojtozott. Az alszőr igen rövid és tömött, piheszerû. Színe általában egérszürke, de ez sohasem üt át a fedőszőrökön.
Szőrszíne: fekete-cser, a vörös részek lehetnek tűzvörösek vagy mókus színűek (bikolor); Arlekin (trikolor), tehát fekete, vörös és szürke. Megjegyzendő, hogy igazi arlekin változatot elég nehéz elérni. A három szín „részesedése” arányos kell hogy legyen, a szürke nem kerülhet túlsúlyba, s nem szabad, hogy túl világos legyen. Az arlekin szőrváltozat jogosultságát egyébként az 1967-es standard rögzíti.
Marmagassága: a kanoknál 65–70, a szukáknál 61–68 cm.
.jpg)
