Tudta-e?
Egy átlagos emberi agy a testsúly mindössze 2%-át teszi ki, és a belélegzett oxigén 25%-át használja fel. A vesék az oxigén 12%át, míg a szív csupán 7%-át használja el.

98. szám - 2012. szeptember 01.

VALLÁSTUDOMÁNY

Az evangéliumok és az antijudaizmus

A kereszténység a zsidó vallásból szakadt ki az I. században. A Jézusban a Krisztust, azaz a Messiást fölismerő új vallási irányzat zsidó vallásból való kiválása után a két hitrendszer ellenségesen ítéli meg egymást.
SÁFRÁNY Attila

Riválisokká váltak a hívek megnyerésében, a fiatal kereszténység ugyanis eleinte elsősorban a zsidók és a zsidó hitre áttért pogányok, a prozeliták között térített. Ez tovább szította közöttük az ellenségeskedést. Történetének első századaiban a kereszténység határozottan antijudaista, a zsidó vallást bíráló tanítást fejleszt ki. Ugyanebben az időben a zsidó vallás is keresztényellenes vallási jellemvonásokat öltött. A két üdvtan szentirataiban is nyomott hagyott ez a mindinkább elmérgesedő hitvita a két vallás hívőtábora között, így a Talmudban és az Újszövetségben is. A leginkább antijudaista újszövetségi könyv János evangéliuma, de a másik három evangéliumnál is alapvonás a zsidó vallás farizeusi vonulatának a határozott elvetése.

Az antiszemitizmus és az antijudaizmus

Az antiszemitizmus faj-, de inkább nemzetellenesség egy felsőbb faj és nemzet nevében. A meghonosodott szóhasználat szerint radikális zsidóellenességet értünk alatta, ami a szóösszetétel két tagját figyelembe véve némiképp megtévesztő, hiszen a szemita kifejezéssel a 18. század végétől egy egész – Ázsiában és Afrikában – honos nyelvcsaládot jelöltek a tudósok, aminek a zsidó nyelv csak az egyik tagja, ugyanúgy, ahogy a magyar is csak egyik tagja a finnugor nyelvcsaládnak. Az antijudaizmus szóösszetétel ezzel szemben pontosan arra a tartalomra utal, amit kifejezni kívánnak vele. Az antijudaizmus a zsidó vallás, azaz a judaizmus elvetése vagy kritikája egy felsőbbrendűnek tekintett vallás nevében.

Az antiszemitizmus civilizált ember részéről elfogadhatatlan nézete szerint a megvetett faj és nemzet, káros tulajdonságai miatt, a legkülönfélébb világi szankciókra érdemesült: ezek határa a fizikai megsemmisítés tervétől, a gettósító elkülönítésen át az egzisztenciális ellehetetlenítésig és a megalázásig terjedhet. Az antijudaizmus, mivel vallási jellegű tartalom, a túlvilági dolgokra nézve mond ki ítéletet: legszélsőségesebb válfajában eleve kárhozatra méltónak tartja a zsidó vallás képviselőit, enyhébb válfajában viszont csak azt állítja, hogy a kereszténység tanítása fölötte áll a zsidó vallás tanításának.

Az idegengyűlölet és a más hitűek elítélése mint ősi emberi reakció mindenütt jelen van, ahol a rasszizmus és a nacionalizmus, valamint a vallási kizárólagosság élő jelenségek. Az antiszemitizmussal kapcsolatban azonban nemcsak szélsőséges zsidóellenességről van szó: a holocaust ugyanis egy szomorú egyedülállósággal különíti el a fogalmat. A történelemben nem ismeretlen jelenség, hogy egy egész közösség, nép vagy város kiirtására tesznek kísérletet, az azonban még sohasem volt és remélhetőleg többé sohasem lesz, hogy a bűntényt perfid civilizációs kegyetlenséggel, hideg bürokratikus módszerességgel és ipari célszerűséggel, egy a gázkamrába vezető „futószalagon” próbálják végrehajtani. Ez a tett civilizációs kegyetlensége miatt az emberi eltévelyedés örök mementója: nemcsak időbeli közelsége miatt aktuális, hanem örökké az marad. Az antijudaizmussal kapcsolatban ilyen „sajátosságról” szerencsére nem számolhatunk be.

A vallási ellentét

Nincs egyetlen hitrendszer sem a világon, amely a vallási kizárólagosság bizonyos szintjét ne vallaná. A keleti, világtörvényben hívő vallások hagyományosan toleránsabbak a nyugati monoteista vallásoknál, fennmaradásuk érdekében a kizárólagosság minimumát azonban nekik is hirdetniük kell. Ha azt nem is tanítják, hogy a másik hitrendszer útja a pokolba vezet, de azt igen, hogy homályosabbak az ismereteik a végső igazságról.
A kereszténység a zsidó vallásból szakadt ki. Ebből a vallástörténeti tényből adódik, hogy az együttélés rövid, legföljebb néhány évtizedig tartó időszakát kivéve, kezdettől fogva ellenségesen ítélte meg egymást a két hitrendszer. Történetének első századaiban a kereszténység határozottan antijudaista, zsidó vallást bíráló tanítást fejleszt ki. Ugyanebben az időben a zsidó vallás is keresztényellenes vallási jellemvonásokat ölt. Hitvitájuk két legfontosabb pontja Jézus messiási voltának és törvények betartásának a kérdésköre. A kereszténység azt veti a zsidó vallás képviselőinek a szemére, hogy nem ismerték föl Jézusban a Messiást, a Krisztust, és hogy képtelenek belátni, hogy Jézussal elérkezet az Új-szövetség időszaka a maga megújult törvényértelmezésével. (A Krisztus szó görög fordítása a héber Messiás szónak, ami magyarul Fölkentet jelent.) A judaizmus azt állítja, hogy Jézus abban az értelemben semmiképp sem lehetett isten fia, ahogyan azt a keresztény tan hirdeti, s hogy a keresztények semmibe veszik isten örök és megváltoztathatatlan törvényeit, a Tórát, amit Mózessel ismertetett választott népének.

A hitbűn

Az evangéliumok szerint a zsidó emberek jelentős szerepet játszottak Jézus halálra ítélésében. A szentírás helyes olvasatában ez a felelősség az önző egyéni érdekből vagy vallási elfogultságból tévesen döntő zsidó főembereket terheli, nem pedig az egész zsidó népet.

A leginkább antijudaista bibliai könyv, János evangéliuma ábrázolja a zsidó vallás képviselőit a legellenségesebbnek Jézussal szemben. A Szent János-i teológia dualista gondolkodásának az a vallási ítélete cseng vissza e kiélezettségben, amit már műve sokat idézett prológusában is megfogalmaz: a világosság a sötétségbe jött, de a sötétség nem fogadta azt be. (A sötétség alatt itt a világot kell érteni.) Ugyanezt a gondolati konstrukciót alkalmazza a zsidók és Jézus viszonyára is. A várva várt Messiás a zsidó vallás képviselői közé jött, de azok nem ismerték föl őt. Ezzel nem azt szeretné kijelenteni a szentíró, hogy a zsidó vallás képviselői a sötétség fiai, hanem azt, hogy ezzel a döntésükkel a sötétség, a világ oldalára álltak, amiért majd Isten előtt felelniük kell.

A keresztre feszített Jézus szavai – a bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek – pontosan megvilágítják e bűn mértékét. E szavaknak kettős értelme van. A zsidó vallás képviselőire nézve a bűn a tudatlanság vétke: az, hogy nem ismerték föl a Messiást. Jézus erőszakos halálában ők csupán közvetett szerepet játszhattak, ezért a vétlen megölésének a bűne kevésbé terhelheti őket, mint a rómaiakat, vagyis a pogányokat. A pogányoknál pontosan ellentétes a helyzet: őket a tudatlanság bűne pusztán közvetve érintheti, hiszen honnan értesülhettek volna, hacsak a zsidóktól nem hallottak róla, a várva-várt Messiás közeli eljöveteléről? A vétlen kegyetlen meggyilkolásának a bűne viszont igenis rájuk hárul.

Az evangéliumok a zsidóknak a tudatlanság bűnét róják föl, a tudatlanság pedig, mivel természetéből kifolyólag nélkülözi a szándékosságot, a világi bíróságok előtt enyhítő tényezőnek számít. Itt ráadásul egy kifejezetten vallási értelemben vett tudatlanságról van szó, egy hitbűnről, amivel kapcsolatban egyetlen világi bíróság sem érezné jogosultnak magát az állásfoglalásra. A zsidó vallás képviselőinek az evangéliumok által föltételezett hitbűne kapcsán tehát egyedül az Isten mondhat ítéletet.

Az evangéliumok pontosan azért helyezik előtérbe a zsidó papokat Jézus erőszakos halála leírásakor. A zsidó vallás képviselőit a hit bűnében tartják vétkesnek. Az evangéliumok írói keresztény gyülekezetük véleményét visszhangozva így gondolkodtak: megbocsáthatatlan, hogy a papok és a tanult írástudók ne ismerjék föl vallásuk központi személyének, a Messiásnak az eljövetelét, hiszen ők betéve tudták a Fölkentről szóló bibliai próféciákat! Eszerint a látásmód szerint a papok és az írástudók az egyszerű hívekkel szemben azzal a többletbűnnel is terhelhetők voltak, hogy jogtalanul bitoroltak egy rendkívül felelősségteljes tekintélyi pozíciót. Azok pedig, akik közülük fölismerték őt, és mégis elfordultak tőle, ezen felül a vétlen erőszakos halálában is cinkosságot vállaltak. A közönséges zsidó hívekre mindössze a tudatlanság hitbűne vonatkozhat.
Pilátus fölmentése

Az evangéliumok antijudaizmusa azonban a zsidó főemberekkel szemben jóval szigorúbb ítéletet fogalmaz meg. Judaizmus-ellenességük jegyében nemcsak arról adnak hírt, hogy a zsidó főpapok elvetették a Messiást, hanem azt is, hogy mivel istenkáromlót láttak benne, a római hatóságnál hamisan vádolva őt a kivégzését követelték. Csakhogy ezt az állítást joggal érezhetjük a későbbiekben kikristályosodott teológiai ellentét anakronisztikus visszavetítésének a szenvedéstörténet idejébe, hiszen az evangéliumi szövegemlékek alapján Jézus a kihallgatásakor nem mond semmi olyat, ami miatt a szanhedrin, a zsidó főtanács egy közülük való zsidó embert istenkáromlónak kiálthatott volna ki.

A zsidó vallás képviselőinek a szerepe Jézus erőszakos halálában a legnagyobb valószínűséggel sokkal kisebb volt, mint ahogyan azt az evangéliumok bemutatják. Erre a történelmi ismeretek tükrében következtethetünk. Pilátust a források egy kegyetlen, vérengző zsarnokként mutatják be, akinek az életét a vélt vagy a valós lázadási kísérletek keserítették meg. Egy ilyen ember, a hódítók ősi gondolkodásmódja alapján, minden tömegeket mozgató személyben egy veszélyes elemet láthatott. Ennek ismeretében, valamint annak tudatában, hogy a területén egyedül ő volt jogképes halálra ítélni valakit, okkal föltételezhető, hogy Jézus elítélése kapcsán a valóságban közel sem játszhatott olyan ártatlan szerepet, amint azt az evangéliumok láttatják. Miért próbálják akkor fölmenteni őt a szentírók?

Az evangéliumok a templom lerombolása után íródtak, akkor, amikor már kikristályosodtak a teológiai ellentétek a zsidó vallás és a kereszténység között. A törekvésen, hogy Pilátus válláról levegyék a felelősséget, és áthárítsák azt a zsidó vallási és világi elöljárókra, világosan fölismerhető az antijudaizmus átértékelő hatása. Itt nem egy sima történelemhamisításról, hanem az emberi emlékezet működéséről van szó. Az bizonyos, hogy Jézus és a tanítványok mellett még három főszereplője volt a szenvedéstörténetnek: a szanhedrin, a húsvét ünnepére Jeruzsálembe zarándokló zsidó hívek egy összeverődött tömege és Pilátus, a római helytartó.

Az emlékezet részletekből építkezik és hangsúlyokat állapít meg. Az alapján, hogy hova helyezi a hangsúlyokat – hogy mely részletekről feledkezik meg és hogy melyeket szépít meg – az emlékező ember egy tükröt tart maga elé. A szentírók emlékezetének ezen tükre azt mutatja meg, hogy ők maguk mennyire voltak antijudaisták, ellenségesek a zsidó vallással és híveivel szemben. Az kétségtelen, hogy – ismét csak keresztény gyülekezetük nézetét visszhangozva – valamelyest mind a négyek azok voltak. Közös náluk, hogy fölmenteni igyekeznek Pilátust, helyette a zsidó vallás legfelsőbb szervét, a szanhedrint hibáztatják. A látványosságra összeverődött zarándoksereget pedig ellenségesnek mutatják be.

Okunk van azt föltételezni, hogy a zarándoksereg közel sem lehetett annyira ellenséges Jézussal szemben. Tudjuk, a szanhedrin éjszaka semmiképp sem hozhatott jogerős ítéletet, amint azt az evangéliumok állítják, mert ez ellentmondott volna a jogszokásnak. A történelmi kútforrások pedig azt sejtetik, hogy Pilátus semmiképp sem lehetett egy olyan jóindulatú és tanácstalan ítélőbíró, mint ahogyan arra hallomásaik alapján a szentírók emlékeztek.

A négy evangélista az evangéliumok bibliai sorrendjében: Máté, Márk, Lukács és János
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor