Tudta-e?
Melyik állat építi a legnagyobb települést? A prérikutyák. Az eddigi legnagyobb "városuk" akkora volt mint Bajorország.

94. szám - 2012. május 01.

A szentháborúk Balkánig nyúló árnyéka

A kilencvenes évek háborúi a volt Jugoszlávia térségében egy naiv illúziót romboltak le.
SÁFRÁNY Attila

Ezt az illúziót testvériség és egységnek nevezték. (Maga a kifejezés, amint arra Vjekoslav Perica horvát történész fölhívja a figyelmet, az orosz szobornoszty és a görög koinónia fogalmakra vezethető vissza. Eredetileg pedig mindkét kifejezés a krisztushívő keresztény közösséget jelölte.) A testvériség és egység eszméje, illetve illúziója, a titói Jugoszlávia népeit hatotta át, s arról szólt, hogy a kommunista rendszer véglegesen megoldotta a balkáni népeket feszítő nemzeti kérdést, s hogy ennek nyomán a Balkánnak erre a részére már sohasem térhet vissza a pusztító testvérháború sötét árnyéka. Már a nyolcvanas évek előrevetítették, hogy a testvériség-egységről szóló, ideológiai töltetű elbeszélés csak egy mese. A kilencvenes évek háborúi pedig véglegesen pontot tettek a mese végére.

Stipe Šuvar horvát szociológus 1995-ben a következő adatokkal szolgált a kilencvenes években a volt Jugoszlávia térségében zajló háborúk veszteségeiről: 150 ezer halott, 250 ezer sebesült, 2,5 millió otthonából elüldözött polgár, s legalább félmillió emigráns, akik a háborús események elől a nyugati országokban kerestek menedéket.

A listát tovább bővíthetnénk az elpusztított vallási épületekkel, melyeknek száma több ezerre tehető. A templomok első számú célpontoknak számítottak, de nem azért, mert itt vallási háború folyt volna. Az adott katolikus vagy pravoszláv templom, illetve muzulmán dzsámi az illető településen a nemzeti jelenlétnek a leglátványosabb jele, a templomokat tehát a nemzeti tisztogatás jegyében rombolják le, hogy még emléknyoma sem maradjon az ellenséges népnek a meghódított településen.

A nemzetileg megtisztított falvakat, városokat a korabeli szerb háborús retorika fölszabadított településeknek nevezte. Ez a fülsértő kifejezés nem valamiféle gúnyos cinizmust tükrözött, bár attól sem volt teljesen mentes, elsődlegesen mégis a balkáni népek mitikus gondolkodását tükrözte vissza, amely a világot jóra és rosszra osztja föl. E mitikus gondolkodás szerint az idegen népet elűzve a gonosztól, az ördögi elemtől szabadították meg a meghódított települést. A srebrenicai vérengzés, e kifordított, a maga zárt rendszerében mégis logikusnak tűnő mitikus látásmód szerint nem bűntény, épp ellenkezőleg, erényes cselekedet volt.



Balkáni nemzeti mítoszok

A Balkánról szóló sztereotip látásmód, úgy festi le ezt a hatalmas délkelet európai félszigetet, mint ami krónikus kultúrahiányban szenved. A nyugatról érkezett kívülálló valóban úgy láthatja, hogy itt nem az értelem, a ráció uralkodik, mint a civilizált nyugati nemzetek körében, a balkáni népek még mindig a mítoszalkotás korában élnek. A sorsfordító történelmi eseményekből, átmesélve azokat, nemzeti mítoszokat gyártanak, ahol magukról mindig csak pozitív fényben szólnak, ellenségeiket pedig úgy írják le mint vad, embertelen, népirtó hordákat.

Ezekben a történelmet átíró-átmesélő nemzeti mítoszokban a jó mindig annak a népnek az oldalán áll, aki elmondja a mítoszt. Mindig ők képviselik az, igazságot mindig ők védelmezik az örök emberi értékeket (a hiteles kultúrát, az éltető civilizációt), csak ők a hősök, csak ők az ártatlan áldozatok (a mártírok), s ha a harcban el is buknak – mivel egyedül ők birtokolják az igazságot – az erkölcsi győzelem mindig az övék.

A másik oldalon e mítoszok szerint a sátáni erők állnak, akik az emberi értékek, a hiteles kultúra és civilizáció eltörlésére szövetkeztek. A jó és a rossz e mítoszi elkülönítésében gonoszat, így például háborús bűnt a nemzeti mítoszt elmondó nép sohasem követhet el, mint ahogy jót sem az ellenséges nép. Az egyik oldalon a tiszta jóság, a másikon a tiszta gonoszság áll.

A mítoszi gondolkodás okairól

A balkáni nemzeti mítoszok jóra és rosszra osztják föl a világot, a jó oldalon a mítoszmondó nép áll, a gonosz oldalán pedig az ellenséges nép vagy ország. A jó oldalon való helyfoglalás a szentháború kötelezettségét rója rá a mítoszmondó népre, ami nem nyugodhat addig, míg teljesen meg nem semmisíti az ellenséges, ördögi nemzetet vagy országot. Dualisztikus vallási gondolkodásmód jellemzi e mítoszokat, s tudjuk a középkorban a Balkán pontosan egy ilyen dualisztikus eretnekség, a bogumilizmus őshazája volt. Ezzel nem arra szeretnénk utalni, hogy a bogumil hit dualizmusának a hatása tükröződne e történelmet átmesélő nemzeti mítoszokban, épp ellenkezőleg: a balkáni népek fogékonysága a dualista gondolkodásmódra tette lehetővé, hogy ebben a térségben a középkorban a bogumil eretnekség mély gyökereket eresszen.

A dualista gondolkodásmódra való eredendő hajlandóságnak az okai sokrétűek lehetnek. Egyik ok az, hogy a Balkán – különösen a félsziget azon része, amin a valamikori Jugoszlávia elterült – szakadatlan háborús övezetnek számít legalább már 1500 éve. A hunok és a bizánciak, az avarok és a bizánciak, a bolgárok és a bizánciak, a magyarok és a bizánciak, majd a magyarok és a törökök, legutóbb pedig a Habsburg és az Oszmán Birodalom ütközött meg egymással ezen a területen.

A balkáni népeknek az elmúlt 1500 év során mindössze csak két száz-százötven éves időszak jutott, amikor függetlenedhettek a szomszédos hatalmak uralma alól és kezükbe vehették a saját sorsuk irányítását. Az egyik ilyen korszak a 13-14 század, amikor rogyadozni kezd a Bizánci Birodalom. Ekkor alakulnak meg a középkori szerb és bosnyák államok, s éled újjá a bolgár államiság is. A második ilyen kor az Oszmán Birodalom hanyatlásának az időszaka volt a 19 században. Ekkor jönnek létre a töröktől függetlenedve a ma is létező balkáni államalakulatok: Görögország, Szerbia, Bulgária, Románia és Montenegró.

A háború tekintetében lényegi változást ez sem jelentett. Továbbra is háborús színtér marad a félsziget, hiszen az új államok a fennmaradásukért kénytelenek küzdeni, majd ezután, miként Szerbia is, a hódítással vannak elfoglalva. A „Pax Balcanica” valójában csak az Oszmán Birodalom idejében, a 16-17 században valósulhatott meg, amikor a háborús színtér, az ütközőterület északabbra, a történelmi Magyarország területére tolódik ki. Ám a balkáni népek – igaz, most nem a saját területükön – ekkor is háborúznak, hiszen az Európában hadakozó török katonaság derékhada a balkáni népek soraiból toborzódik. Némiképp sarkítva a Balkánon immár ezerötszáz éve nem a háború számít rendkívüli állapotnak, hanem a béke. Itt a béke csak a háborúra való fölkészülés átmeneti ideje.

A Balkánon folytatott háborúk hevességét tovább növeli, hogy legalább már kétezer éve a félszigeten keresztül húzódik a Keletet Nyugattól elválasztó civilizációs választóvonal. Amikor a harc a civilizációs határvonalak mentén bontakozik ki, akkor az egymással hadakozó balkáni népek úgy érezhetik, hogy nemcsak a saját népük fennmaradásáért küzdenek, hanem az egész civilizáció megmaradásáért. A kilencvenes évek háborúiban pontosan ez volt a helyzet: a horvátok a nyugati civilizáció, a szerbek az ortodox civilizáció és az autentikus bizánci-görög kultúra védelmezőiként nyilatkoztak magukról, ebben a helyzetben a bosnyákoknak sem igazán maradt más választásuk, minthogy mindinkább az iszlám civilizációval azonosuljanak. (A kilencvenes években a bosnyákok részéről Boszniában lépések történnek az iszlám állam létrehozása felé.)

Az előbb említett Balkán-sztereotípia, a kultúrahiány, vagyis az itteni népek látszólagos barbársága és ténylegesen is megtapasztalható, könnyedén erőszakba torkolló szenvedélyessége mind visszavezethető ugyanarra a történelmi tapasztalatra: arra, hogy ebben a háborúk pusztította térségben az öldöklés, a pusztítás, a létbizonytalanság, a szenvedéstudat, de az ezekhez szorosan kötődő bosszúvágy és nemzeti gyűlölködés állandóan jelenlévő emberi tapasztalatok és érzések. Ugyanez magyarázza a balkáni népek hajlandóságát, hogy a történelmüket jóra és rosszra elkülönítő, dualista természetű nemzeti mítoszokká alakítsák át.

A mítoszok harca

A népi identitás a Balkánon ezekből a történelmi mítoszokból szívja az erejét. (A szerb nemzeti identitás központi mítosza például Koszovó, a szerb Jeruzsálem, a szerb szentföld mítosza köré épül.) Egy nemzeti mítosszal eséllyel csak egy másik nemzeti mítosz állítható szembe, a történelmi tények vagy a politikai akarat csak a felszínen fejthetik ki ideiglenes hatásukat, a mélyrétegeket meg sem érinthetik. Amint a legutóbbi balkáni háború is igazolta, a múlt század kilencvenes éveiben, ezt a vékony felszínt a vulkánkitörés erejével törli el a mítoszok nemzetet megmozgató ereje. Addig, amíg a régi mítoszokkal szembeszálló történelmi akarat nem válik a régit helyettesítő identitásformáló újmítosszá, addig nincs remény az átrendeződésre. Addig az átrendeződés csak látszólagos és ideiglenes.

Ma is ez a helyzet. A közbeszéd, vagyis a felszín a politikailag korrekt felé igazodott, legalábbis ez a helyzet az európa-párti politikai erők körében, de a mélyrétegekben, amelyet a mítoszi gondolkodás ural, ugyanaz az ellenségesség él tovább a balkáni nemzetek között.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor