Amerikai és a Monroe-doktrína

Tartott az ottani elit a még mindig gyarmatok megszerzésére törekvő korabeli nagyhatalmaktól. Ez azonban lassan megváltozott. Az USA előbb regionális, majd globális szinten is nagyhatalom lett. Ma pedig már első számú szuperhatalom. Politikájára, elsősorban külpolitikájára a kezdetektől fogva jellemzőek voltak a különféle doktrínák. Érdekes azonban megemlíteni, hogy a 19. században még lényegében az izolációs politika híve volt. A 20. század közepén felismerte lehetőségeit és a világ más részeiben is úgy alakultak a dolgok, hogy nagyhatalmi pozícióját, már nem titkoltan megpróbálta kiterjeszteni befolyását globális szinten is. Még az 1800-as évek elején megszületett a Monroe-doktrína, melyet sokan csak az „Amerika az amerikaiaké” elvként emlegetnek. A korabeli európai eseményekkel szorosan összefüggnek megszületésének előzményei. A napóleoni háborúk következtében a korábbi nagy gyarmatosítók, Spanyolország és Portugália is meggyengült. Az amerikai kontinensen több akkori gyarmat is kikiáltotta függetlenségét. A Monroe-doktrína 1823-as megszületésekor az Egyesült Államok még csak rövid ideje volt független, gazdasága gyenge volt az európai nagyhatalmakhoz mérten. Mindezek ellenére a vízió már derengett, hiszen James Monroe amerikai elnök 1823. december 2-án deklarálta kongresszusi üzenetében a később róla elnevezett és elhíresült doktrínát. Akkor még úgy tűnhetett, ez felejthető lesz, de közel száz évvel később kezdett valóra is válni.

A jelenlegi, másodszor is megválasztott amerikai elnök már hivatalba lépése előtt utalt rá, milyen külpolitikát tervez megvalósítani. Azóta egyes elképzeléseit maga is felülbírált, de az irány lényegében nem sokat változott. Kanadában a vámfenyegetések miatt megbukott a kormány, Trump pedig azt vetette fel, hogy az USA északi szomszédja lehetne az 51. állam. Nem kis meglepetésre, a Panama-csatorna és Grönland megszerzését is felvetette, miközben nem zárta ki, hogy gazdasági vagy akár katonai nyomásgyakorlással szerezzen érvényt ezeknek az elképzeléseknek. A Panama-csatorna korábban is érzékeny téma volt, hiszen összeköttetést jelent a két óceán között, és stratégiailag is rendkívül fontos, amit végül 1977-ben Carter elnöksége alatt adtak vissza a panamaiaknak. Aztán az történt, hogy Panama volt az első állam Latin-Amerikában, amely csatlakozott a kínai Övezet és Út programhoz, amelynek keretében egy hongkongi cég a csatorna mindkét végén bevásárolta magát a kikötőkbe. Az amerikaiak a kínai terjeszkedés veszélyes jeleként tekintenek erre. Érdekes megjegyezni, hogy a kínaiak jelezték, ha szükséges, akkor készek építeni egy másik, alternatív csatornát. Kanadáról pedig érdekes megjegyezni, hogy jó részének a birtoklásáért 1812-ben már volt egy háború az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. Grönlandot is többször megpróbálták megszerezni az amerikaiak az elmúlt 150 évben. Valóban stratégiai jelentőséggel bír az Egyesült Államok számára, biztonságpolitikai szempontból is, de a természeti forrásai miatt. A hivatalos politikai beszédben ritkán hivatkoznak a Monroe-doktrínára. Ennek ellenére, a jelek arra utalnak, az amerikaiak felfogásában a jelek szerint tartósan „ott kísért a szelleme”.

kép forrása: pixabay