Tudta-e?
hogy a gyermekeknek naponta legalább fél liter tejet kellene inniuk ahhoz, hogy a csontozatuk megfelelően fejlődjön, erősödjön?

161. szám - 2018. február

Harc a másság ellen

Sajnálatos módon az ember béka-perspektívában szeret szemlélődni, legtöbbször képtelen maga fölé emelkedni, a saját kulturális hagyományán túllátva értékelni. Pedig ma már egy globalizálódó világban élünk, akarva-akaratlanul is szembesülni kényszerülünk a miénktől eltérő kulturális-civilizációs hagyományokkal, gondolkodásmódokkal.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

5

A béka-perspektíva önző és szűklátókörű ítélkezését azonban nehéz föladni. Ha már a szemünket szúrja a másság; ha már lehetetlenség szemet hunyni a kellemetlen tény előtt, hogy a másság bizony létezik, akkor legtöbbször a jól ismert kultúrfölény hittel oldjuk fel a bennünk teremtődött feszültséget: megnyugtatjuk magunkat, hogy amit látunk, az egy a miénkétől alacsonyabb rendű, elkorcsosult tradíció, gondolkodásmód, művészetfelfogás. Ez a feszültség-feloldási stratégia minden egyes civilizáció tagjainál megfigyelhető, ránk, nyugatiakra viszont különösképpen jellemző.

Az újkor kezdete óta, amióta a tengerekre szállt, a nyugati ember szembesülni kényszerül a mássággal, s a nagyon ritka kivételektől eltekintve a kultúrfölény bárgyú hitével oldotta fel magában a másság léte miatti feszültséget. Ez a mai napig érvényes. Mi sem példázza ezt jobban, minthogy mindmáig nincs rálátásunk az eltérő esztétikákra, gondolkodásmódokra, pedig legalább már ötszáz éve folyamatosan szembesülünk a másság letagadhatatlan létezésével. A szomszédos iszlám civilizáció másként gondolkodásával pedig már csaknem ezerötszáz éve szembesülni kényszerülünk.

A XIX. század második és a XX. első felétől Nyugaton is történt némi változás e téren. A vallástudomány megszületése egyike a legfontosabbaknak, ugyanis egy másik kultúra megértésének a kulcsa annak az uralkodó vallása(i). Ez kivétel nélkül minden kultúránál, civilizációnál így van. A másik fontos pozitívum, hogy ekkoriban a nem nyugatiak körében, de részben a nyugatiak közt is megjelent az az embertípus, aki neveltetésének köszönhetően egyaránt otthon volt a nyugati és egy nem-nyugati kultúrában. Az ilyenek közvetíteni, „fordítani” voltak képesek az eltérő gondolkodói nyelvek, a nyelvjátékok között.

Ezek azonban háttérben működő, sporadikus történések voltak, melyeknek a jelentősége csak most, a harmadik évezredben, a globalizálódás évezredében ismerszik föl. A jelen csendes, de fáradhatatlan előkészítői voltak ők, anélkül, hogy koruk fölismerte volna és jelentőségéhez mérten méltányolta volna a jövőért tett szolgálatukat. Az előtérben a hangsúlyos, történelemformáló események más síkon mozgatták a világot.

Ezeket nem föltétlenül nevezhetjük pozitív történéseknek, habár az egymáshoz közeledés valamiféle szándékát kétségtelenül magukba foglalták, csakhogy nem a kölcsönös elismerés és megismerés, hanem a meghódítás és a meghódolás szellemében.

A MEGHÓDOLÁS SZELLEME

A meghódolást a kisebbrendűségi érzés ösztönözte, és elsősorban a nem nyugatiakat érintette. Minden egyes nem-nyugati kultúrában megjelent egy számbelileg kicsiny, de befolyásában jelentős nyugati neveltetésű entellektüel réteg, amely magáévá tette a nyugati kultúrfölény ideológiáját. Jó szándékból természetesen, elsősorban azért, hogy saját országukat, népüket versenyképessé tegyék a nyugati országokkal és népekkel szemben. Ez a XX. század története volt. Ma már mindenütt észlelhető a nem-nyugati kultúrák visszatalálása saját kulturális gyökereikhez. Elsőként és leglátványosabban az iszlámban, de ne legyen kétségünk, hogy ez másutt is folyik, és hogy a jövőben még inkább föl fog erősödni. A nem nyugati országok és népek ma már gazdaságilag és katonailag (többé-kevésbé) versenyképesek a nyugatiakkal, és minél bizonyosabb lesz egy ország lakossága ebben, annál öntudatosabbá válik, s az öntudatosságból egyenesen vezet vissza az útja önmaga, a kulturális gyökerek felé.

Ez ma elsősorban a kínai kultúrkör népeiről és országairól mondható el, és a nyomába lépő indiai kultúrkörről. Az iszlámban, jelentős gazdasági és katonai sikerek hiányában, az öntudatosság felébredése inkább a vallási tudatra, annak keresztény- és zsidóellenességére épül, vagyis itt jelenleg még fundamentalista elvek szerint szerveződik az önmagára találás.

Hozzá kell tenni, hogy a globalizálódásnak van egy a függetlenedés tendenciáját semlegesítő ismertetőjegye is: az egységkultúra fokozatos körvonalazódása. Ez még nem több a fogyasztói társadalom fogyasztói mentalitásánál. Jelenleg a fogyasztói mentalitás az egyetlen olyan közös vonás, amely kivétel nélkül minden kultúrában tömegesen képes híveket toborozni magának. A fogyasztói mentalitást pedig elsősorban Amerikában határozzák meg, ezért – de csak addig, amíg az Egyesült Államok megőrzi vezető szerepét e tekintetben – az eltéréseket semlegesítő globális egységkultúra az amerikanizálódás vonásaként ismerhető fel.

A HATALOM AKARÁSA

Az I. Világháború után Nyugaton is fölütötte a fejét a kultúrpesszimizmus, de csak addig tartott, amíg a borzalmas pusztítás kiváltotta sokk uralkodott. Utána gyorsan megfeledkeztek róla, hiszen nem volt olyan ok, amely táplálta, éltette volna. Nyugat, katonai és gazdasági erejének köszönve, háborítatlanul fenntartotta világuralmi szerepét, és ez a tény továbbra is a kultúrfölény bárgyú hitében erősítette meg a nyugati embert. A másság létének idegesítő tudata meghódítói célkitűzésre ösztönözte őt. Meg kell szüntetni ezt a másságot, a világot át kell formálni a saját képünkre és hasonlatosságunkra! – jelölte ki magának az új, lelkesítő eszményt a nyugati ember, igazából nem az eszmény szépsége miatt, hanem sokkal inkább azért, hogy végleg megszüntethesse azt a feszültséget, azt a kellemetlen érzést, amit a másság létének a letagadhatatlan ténye okoz az egysíkúsághoz szokott, monolitikusságba szerelmes emberi gondolkodás számára. A tudatosság síkján elfogadott, (médián keresztül) kommunikált „eszményi” célok a világegység megteremtéseként és a világ népeinek „fölszabadításaként és fölemeléseként” fogalmazódtak meg; igazi, tudattalan mozgatóerőt viszont a másság feszültséget okozó tényének a megszüntetésében fedezhetjük föl. Ez a XIX. század második felében aktivizálódó misszionárius célkitűzés a XX. században járt a fénykorában, de még ma is él és virul.

Az úgynevezett hidegháborúban a nyugati ember ezen hódítói célkitűzése az egész világot két nyugati táborba sorolta. Mindkettő a maga képére akarta átalakítani a rajtuk kívül eső úgynevezett harmadik világot, amely önmaga megvédések a szándékával létrehozta az el nem kötelezettek végül is erőtlennek bizonyuló mozgalmát. Ma már egyértelművé vált, hogy a világot így nem lehet a magunk képére átformálni.

A hidegháborúban győztes fél, az Egyesült Államok és a NATO ezt nem hajlandó beismerni, erre abból lehet következtetni, hogy ma is folytatja ezt az elképesztően szűklátókörű, agresszív és szabadságellenes törekvést. Hogy a helyzet még elszomorítóbb legyen, a médián keresztül azt kommunikálja a hiszékeny embereknek, hogy a szabadság és a fölemelés nevében teszi. És az ő megvédésükért.

Ha az eszünket gondolkodásra használjuk, és nem ülünk fel kritikátlanul a médián keresztül közvetített porhintésnek, akkor világosan láthatjuk a tudattalan és a tudattalanba átirányított valódi célokat ezek mögött a reakciós, hódítói törekvések mögött. A tudatos, de kimondatlan, s ezzel a tudattalanba átirányított célok gazdaságiak és katonapolitikaiak. A gazdasági cél a kifogyóban lévő kőolajforrások időben való biztosítása, az ennél sokkal fontosabb katonapolitikai cél pedig a szárazföldi stratégiai állások kiépítése a még mindig nagyon erős Oroszország és az egyre erősebb, világhatalmi főszerepre törő Kína irányában.

A tudattalan motiváció – amit az ideológiák, a vallások vagy mint ma, a demokrácia elterjesztésének lelkesítő eszményeként hirdet a médiapropaganda – lényegében semmit sem változott az idők folyamán, most is ugyanaz a célja, mint ami százötven, ötszáz vagy ezerötszáz évvel ezelőtt volt: az, hogy a másságot véglegesen megszüntetve a saját képére és hasonlatosságára formálja át az egész világot.

A MULTIKULTURALIZMUS LÁTSZATPLURALIZMUSA

A XX. század vége felé divatossá lett új nyugati eszmény, a multikulturalizmus sem a kultúrák-civilizációk közti valódi találkozást szolgálja. Nem több a lazításnál: látszólag beengedjük vele az idegent, s magunkban is valamelyest megnyilatkozni engedjük az eddig elnyomott kulturális kisebbséget, másságot. Ennyi, és nem több. A kultúrát-civilizációt meghatározó alapokat, építőelemeket egyáltalán nem érinti a multikulturalizmus látszatpluralizmusa.

Ezt a tényt egy hasonlattal szemléltethetjük. Tegyük föl, hogy egy vállalatnál az a szabály, hogy minden dolgozónak sötétszürke öltönyben kell megjelennie. Egy nap azonban beköszönt a multikulturalizmus a vállalatba. Abban mutatkozna meg ez, hogy ezentúl világosszürke öltönyt is felölthetnek az alkalmazottak, és a szürke összes többi árnyalatát, egyesek netalán még kék öltönyben is megjelenhetnének, bár ezt az elképesztő szabadosságot a cégen belül már nagyon sokan kemény bírálattal illetnék. Akinek megvan a magához való esze, az nem fog kék öltönyt felölteni, mert minek borzolni a kedélyeket. A főnökök is kiszúrnák maguknak az efféle vakmerő különcöket.

A hasonlatból kivonható tanulság: a multikulturalizmus szellemében soha senkinek, az esze leghátsóbb zugában sem fog fölbukkanni az a szentségtörő ötlet, hogy netalán másba is öltözhetne, mint öltönybe. Pedig itt kezdődne az igazi sokszínűség.

A multikulturalizmus látszatpluralizmusa kimerül a látszatcselekedetekben. Például abban, hogy az eddig elnyomott és asszimilálni szándékozott kisebbségieket (a másságot) népviseleti ruhába öltöztetjük, abba a ruhába, amit már legalább száz éve ők maguk sem hordanak, és táncoltatjuk őket egy kicsit a kamerák előtt. Esetleg abban, hogy teaszertartást tartunk vagy haikut költünk, nyugati módra, az arra való legkisebb hajlandóság nélkül, hogy elsajátítsuk azokat a nélkülözhetetlen kulturális ismereteket, amelyek nélkül a teaszertartást nem lehet végrehajtani és a haikut sem lehet megírni. Amit végigszínészkedünk így, az nem teaszertartás lesz, hanem annak a külszíne, s a megalkotott vers sem haiku, csak annak a hazugsága.

A Nyugaton született divatos eszme, a multikulturalizmus hívei megelégszenek a pluralizmus látszatával. Többen nem is volnánk képesek elviselni, hiszen gondolkodásunk a tömbszerűséghez, az egysíkúsághoz szokott, ami veszélyt szimatol mindennemű másságban.

Arról nem is beszélve, hogy a multikulturalizmus ideológiáját sokan fegyverként használják fel az általuk veszélyesnek ítélt nemzeti jegyek és vonások ellen. Így válhatott a követelményként megfogalmazott multikulturalizmus eszméje a posztmodern forradalmárok egyik eszmei fegyverévé.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2018 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor