Tudta-e?
...hogy a világ első napvédő kenőcsét egy floridai gyógyszerész készítette 1944-ben? Benjamin Green kakaóvajat és gránitkávét főzött össze, majd a saját fején tesztelte. A keveréket Coppertone Suntan Cream néven forgalmazta.

170. szám - 2018. november

A kommunista Krisztus

A szegények megváltását zászlajára tűző baloldali történelem-beteljesítő forradalom Messiása a szegények vallásának, a kereszténység Messiásának, a Megváltónak a transzcendenstől elzárkózó, evilágiságba zárult, istentagadó és materialista „megtestesülése”.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

6

Ez az oka, hogy ugyanúgy ábrázolják őt, mint Krisztust, a plakátokról mosolygó, szeretettől sugárzó emberként néz le ránk. A televízióban, a rádióban róla csakis mint a népéért mindent megtevő, páratlanul nagyszerű emberként beszélhetnek. A hangszín ilyenkor akaratlanul is megváltozik, néha az érzelmek feltolulása miatt a bemondó hangja el is csuklik, hiszen a „materialista élő Krisztus”, mindnyájunk (a nagy kommunista nyáj) evilági pásztora az, akiről az esti hírekben éppen aktuális esti mese szól. Ő a nagy csodatévő, aki a felismerhetetlenségig átalakítja az országot, aki a fejletlen paraszttársadalomból acéltermelő nagyhatalmat formál egyik napról a másikra pusztán csak akaratkinyilvánító parancsszavával, miként az Acélember (Sztálin) Oroszországból vagy Mao Kínából. (A csodatétel nyilvánvaló kudarca az utóbbi esetben nem számít, hiszen a szigorúan tilos kimondani kategóriájába száműzve a sikertelenség már nem lehet szóbeszéd tárgya.)

Ő a nagy Tanító, akinek egybegyűjtött mondásai, „hegyi beszédei” a kommunista Szentírás folyamatosan bővülő lapjait alkotják. Ő a nép Atyja, aki féltő szeretettel gondoskodik az övéiről. Ő a szeretet embere, aki önfeláldozóan életét adja népéért. A transzcendenciától elzárkózó, istentagadó baloldali történelem-beteljesítő forradalom nem hisz a kereszthalál önként vállalt áldozatával beteljesülő bűnelvevői megváltásban, a nagy kommunista Vezérről mégis úgy beszél, mint aki önfeláldozóan életét adja népéért, hiszen „minden tette, minden gondolata a kommunista megváltás ügyének az előmozdításáról, azaz népe boldogításáról szól”. Meghalni már nem ő hal meg a népért, hanem azok, akiket habozás nélkül a háborúba küld, ha a kommunizmus ügyéért (és hatalma megvédésért) kell küzdeni. Ha kell – amire a példa a fasiszták elleni élethalálharc volt a II. világháborúban –, akkor akár az egész népnek készen kell állnia arra, hogy az életét áldozza a „nagy és szent eszme” (valójában a kommunista állam) védelmében, kivéve a baloldali forradalmi Messiást. Ő nem halhat meg, hiszen akkor elpusztulna a Hadvezére nélkül maradt forradalmi sereg.

Ilyen az evilági Krisztus áldozatbemutatása, ő a háborúban, de a békében is a népet áldozza fel a „nagy és szent eszme” oltárán. A nép eme önfeláldozása a kommunista ügyért és a Vezérért a politikai vallás, a kultusz tárgyává lesz, emlékműveket állítanak minden nagyobb településen a megholtak neveivel, és megemlékezéseket tartanak e megszentelt helyszínen a fontos évfordulókon (például a háború kitörése vagy a győzelem napja alkalmából), a beszédet tartók ilyenkor mindig kihangsúlyozzák, hogy e hősök, a kommunizmus mártírjai a „nagy és szent eszme” győzelméért áldozták fel az életüket. Minél több a hősi halott, azaz minél vörösebb az elképzelt oltár, annál nagyobb az áhítat.

A forradalmi Messiás, aki Vezérként nem áldozhatja fel az életét a harcban, ez másként teszi meg. Népe iránti határtalan szeretetéből és a szegények, elesettek iránti végtelen együttérzéséből az evilági kommunista Krisztus lemond a saját élete éléséről, és népe Megváltójaként csak „a nagy és a szent eszme”, a kommunizmus megteremtéséért él. Emiatt az egyedülálló elköteleződése miatt, amit senki sem múlhat felül, halhatatlan szelleme örökké élni fog.

A baloldali történelem-beteljesítői immanentizmus nem hisz a föltámadásban, a kommunista Krisztusról mégis úgy beszél halála után, mint akinek a szelleme és műve örökké él, és így napról-napra újjászületik, életre kel az e szellemben cselekvők tetteiben. A föltámadásnak más kommunista koncepciói is létezhetnek, a messiási szerep átörökítésénél az újonnan meglelt Messiásban születik újjá a nép evilági Krisztusa, mint Sztálinban Lenin, a dinasztiaalapító észak-koreai messianizmusban pedig a nép forradalmi Megváltója (hatalmat átvevő) fiában reinkarnálódik újból és újból. Ilyen a transzcendenstől elzárkózó immanentizmus feltámadáshite.

Ezeket hirdeti a kommunista propagandagépezettel fölerősített, valláspótlékként működő materialista messiáshit a baloldali forradalmi Messiásról mint evilági Krisztusról. Az nem számít, hogy a tények ennek az ellenkezőjét igazolták, a kommunista Vezérek kivétel nélkül kíméletlen, hidegen számító, hatalomra törő, az élvezeteknek hódoló emberek voltak, akik ellenlábasaikat habozás nélkül eltették láb alól és a népet csupán hatalmuk fenntartása eszközének tekintették. Ezeket a tényeket csak a forradalmi Messiás legközelebbi munkatársai (és családtagjai) ismerhették, hirdetésük pedig a szigorúan tilos kategóriájába tartozott, akár az életükkel fizethettek vagy átnevelő munkatáborban köthettek ki az erre vetemedők. A baloldali forradalmi Messiás bírálata a legszigorúbban büntetett cselekedetek közé tartozott a kommunista rendszerekben.

A politikai vallás imádatával körülvett baloldali forradalmi Messiásnak azonban nemcsak a kiváltságok jutottak, az őt égi magasságokba emelő, egyedülálló szerep nehezen teljesíthető kötelezettségeket rótt rá. Mindig éberen kellett őrködnie, nehogy a kommunista politikai vezetés valamely szerepére áhítozó tagja félreállítsa őt, ez a Sztálinnál szinte paranoiává hatalmasodó félelem is az evilági kommunista Krisztus keserű pohara volt, amivel senkivel sem osztozhatott, hiszen „ő lehetett az egyedüli Vezér”. Volt azonban ettől egy még keserűbb pohara, amit ki kellett innia, a kommunista Krisztus szerepében ugyanis állandóan bizonyítania kellett messiási mivoltát. A benne hívő nép krisztusi cselekedeteket várt tőle: tanítást, csodákat és a szegénységtől való megváltást.

Az első igényt beszédírói segítségével viszonylag könnyű volt kielégíteni, a jól működő állami propagandagépezet pedig úgy tálalta néphez intézett szavait, mint a kommunista Szentírás legújabb fejezeteit.

A második már nehezebben volt teljesíthető. A kommunista istentagadás csak az „anyagi csodákban” hitt, azokban viszont nagyon, volt olyan tudós a Szovjetunióban, aki például az állandó vércserékkel akarta újból és újból megfiatalítani az embert (Alexander Bogdanov), olyan tudós is akadt, aki mesterséges megtermékenyítéssel az emberszabású majmok és az ember keresztezését szerette volna elérni (Ilja Ivanovics Ivanov). Elképesztő, korukat meghaladó – igaz, soha be nem vezetett – technológiai újításokat dolgoztak ki a sztálini korszak orosz feltalálói (gyorsvasút, szárnyashajó, ekranoplán). Az utópiára fogékony álmodozó képzelet nem ismert határokat, csak egyetlen korlát volt át nem léphető számára: a szigorúan materiális keret. A vallási csodák forrásáról, a transzcendensről és Istenről hallani sem akart.

Ugyanilyen materialista csodákat reméltek a baloldali forradalmi Messiástól is, akit ez a személye felé irányuló várakozás kényszerhelyzetbe hozott. A fejletlen orosz és kínai paraszttársadalomból egyik napról a másikra nyugati mintájú iparosodott, gazdag társadalmat kellett volna létrehozni, ez volt ugyanis az a nagy materialista csoda, amit a nép a történelem-beteljesítő forradalmárok ígéretei alapján elvárt a kommunista Krisztustól. A kommunista csodatévői tudomány azonban csődöt mondott, a Nyugatot egyik területen sem tudták beérni, egyedül a fegyverkezési versenyben sikerült állni a sarat. Az viszont igaz, hogy a rendszer kíméletet nem ismerő erőszakossága valóban a felismerhetetlenségig átalakította a kommunista országokat, és ez is egyfajta materialista csoda volt az egyforma kockaházaival és a monumentális emlékműveivel, a későbbiekben pedig a nyugati autócsodák szegényes keleti utánzataival, a Trabanttal, a Škodával, az olcsó kenyérrel, az ingyenes oktatással és egészségüggyel.

Nem volt tehát minden vívmány nélküli a kommunista országoknak ez szegénység felszámolására irányuló törekvése, de semmiben sem tudta felülmúlni az anyagiak terén rohamos ütemben gazdagodó nyugati vetélytársat, és korábban a fasiszta országokat sem.

Pedig leginkább ezt, a nyomorból és a szegénységtől való megváltást várták el a baloldali forradalmi Messiástól: minden országban. Kommunizmust ígértek, ami alatt jólétet, bőséget értettek a kommunista ideológia végcélról szóló misztikusan hangzó beszédmódját a közérthetőség nyelvére lefordító egyszerű emberek. Választ kellett adni a kérdésre, hogy ez miért nem következett be. A magyarázat az osztályharc elvét valló forradalmári gondolkodásban kínálva-kínálta magát: a burzsoá elemek, a mindenütt működő ellenforradalmárok, a szabotőrök, a régi rend titkos hívei, a rendszer külföldi és belföldi ellenségeivel szövetkező hazaárulók – akik még a hatalom legfelsőbb köreibe is beférkőztek – akadályozzák, hogy a forradalmi Messiás, a nagy Vezér által kitűzött célkitűzések maradéktalanul megvalósuljanak. De a kommunisták nem hagyják magukat, kíméletlenül elpusztítják azokat, akik keresztezik a boldog jövő felé vezető utat!

Ebből a magyarázatból következett, hogy a baloldali totalitárius rendszerekben az osztályharcot mint ellenforradalmárok elleni harcot a forradalom győzelme után is folytatták. Emiatt a kommunista totalitárius berendezkedésekben a társadalom egyfajta az állam által irányított állandó belháborút folytatott. Ez az oka, hogy baloldali történelem-beteljesítő forradalmaknak sokkal több áldozata volt, mint a jobboldali ikertestvéreiknek. Az utóbbiakban miután győzedelmeskedett a fasiszta rendszer, csak néhány évre volt szükség, hogy a meglelt Vezér (nemzetileg) homogenizálja a társadalmat. Ez természetesen áldozatokkal járt, az ellenszegülőket el kellett takarítani az útból, és később is akadhattak olyan bátor különcök, akik nem voltak hajlandók behódolni a jobboldali forradalmi Messiás akaratának, de ez korántsem jelentett annyi megkínzott, megölt és bebörtönzött embert, mint a kommunista totalitárius rendszerekben, amelyek szüntelen belháborút folytattak a saját népük ellen. Senki sem tudhatta, hogy mikor érkezik érte a fekete autó, bárkit ellenforradalmi elemmé nyilváníthattak, nem volt szükség még magyarázatra sem. Ugyanez egész népcsoportokkal (krími tatárok, kalmükök, csecsenek stb.), társadalmi rétegekkel (kulákok) és hivatásokkal (régi tisztikar) is megtörténhetett. Halála előtt Sztálin épp az orvosok elleni hadjáratot tervezte, amit szerencsére már nem volt ideje végrehajtani.

A jobboldali történelem-beteljesítő forradalmak a nemzeti homogenizáció végrehajtása után a saját nemzetükre nem azzal voltak igazán veszéllyel, hogy kíméletlenül félreállították az ellenszegülő nemzettagokat, akikből egyébként is egyre kevesebb akadt, hanem azzal, hogy a jobboldali forradalmi eszme logikáját követve a hódítás céljából megnyerhetetlen háborúkba sodorták az országot. Ezekben vérzett el mind a német, mind az olasz, mind a japán nép.

A baloldali történelem-beteljesítő forradalom is állandóan háborús készültségben tartotta a társadalmat, de a mintául szolgáló keresztény végidő-tan alapján a végső, világméretű összecsapásra, az armageddoni nagy csatára készültek a kommunisták kezdettől fogva, ahol a forradalmi Messiással az élen végleges győzelmet aratnak majd a „nagy és szent eszme” ellenségeivel szemben.

Ebben a keresztény messiásképet elvilágiasító történelem-beteljesítő elképzelésben a szegénységet megszüntető kommunista Krisztus a világszabadságot elhozó nagy armageddoni ütközet győzteseként nyilatkoztatja majd ki messiás-királyi természetét úgy, mint a kommunista megváltás kiterjesztője a világ összes népére.

E miatt a messiási elvárás miatt lettek a világháborús győzelem után rögtön másnap ellenségekké a korábbi szövetségesek, az oroszok és amerikaiak. Az atombomba felrobbantása az utóbbiak részéről azonban még Sztálint is óvatosságra intette, így a Németországban kialakult választóvonal az amerikai-angol és az orosz hadsereg között, amely könnyen frontvonallá válhatott volna, országhatárrá lett. Ez történt Koreában is.

A messiás-királyi dicsőség megélésére és a kommunista világszabadság eljövetelére az atombomba miatt egyelőre még várni kellett, addig is pótolhatták a hiányérzetüket a baloldali történelem-beteljesítő Vezérek a szegények Megváltója szerepében való tetszelgésben, és a harmadik (a tanítói) messiási szerepben való ünneplés is természetesen kijárt nekik.

Népük nagy Tanítójaként tekintettek mindegyikükre Rákosi Mátyástól kezdve Josip Broz Titón át a kommunista tanítók Tanítójáig, Sztálinig. Mao Ce-tung esetében ez a szerep különösen kidomborodott, mert rávetült a kínai civilizáció bölcsek iránti közismert tisztelete is. Mao az őt istenítők szemében egyszerre volt a nép nagy kommunista Tanítója és egy világra jött, nagyságában Konfuciuszhoz és Lao-céhoz mérhető kínai bölcs. Ezek alapján nem meglepő, hogy „bölcs mondásai” gyűjteménye, az úgynevezett Vörös könyvecske a világ egyik legnagyobb példányszámban eladott könyve lett.


Mao Ce-tung


A kulturális forradalom idején, a tömeggyűlés résztvevői mintegy maoista hitvallásként a Vörös könyvecskét emelik a magasba

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2018 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor