Tudta-e?
hogy világszerte egymilliárdra tehető a vegetáriánusok száma?

158. szám - 2017. november

ÚT A FORRADALMAKTÓL A FORRADALMAK FORRADALMÁIG (IX.)

A Messiások átalakulása

Az észak-koreai Kim-dinasztiáról szóló előző rész az egyetlen eddigi ismert kivételt taglalta, ahol a totalitárius rendszernek sikerült „túlélnie” a forradalmi Messiás halálát azzal, hogy a Kiválasztott helyébe a vér szerinti fia személyében egy új Kiválasztottat léptettek: a dinasztiaalapító Kim Ir Szen helyébe Kim Dzsongilt, az ő helyébe pedig a jelenleg is „uralkodó” Kim Dzsongunt. Ez azonban kivétel.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

4

Az ismert példák arról tanúskodnak, hogy a társadalmi fordulatok esetében a forradalmi Messiás halála, illetve bukása a totalitárius rendszer azonnali vagy lassú leépülésének a kezdőpontja: a vég kezdete.

A MESSIÁSBÓL LETT ÁLMESSIÁS

A Messiásbukás külön történet. A jobboldali forradalmi diktatúrákat vezető Mussolini és Hitler hatalmának a vége szolgálnak rá egybehangzó példával. Ide sorolható a politikai pártállása alapján baloldali, de felvállalt szerepe szerint soviniszta célokért küzdő szerb Vezér, Slobodan Milošević bukása is. (Tágabb értelemben véve a világháborúban a nemzeti szocialisták oldalán harcoló kisebb jelentőségű helyi Vezérek is ebbe a táborba tartoznak, mint például a szlovák Jozef Tiso, a horvát Ante Pavelić, a román Ion Antonescu vagy a magyar Szálasi Ferenc, de mindegyikük esete egy a nemzeti történelem keretében szemlélendő külön történet.)

A közös Hitlernél, Mussolininál, Miloševićnél (és a zárójelben említetteknél is), hogy bukásukat a háborúba vitt ország katonai veresége okozta, miután a messiáshit kábultságából felébredt olaszok, németek, szerbek többsége szinte egyik napról a másikra minden bajért és bűnért azt az embert kezdte el hibáztatni, akit korábban Vezérévé emelt és rajongva követett. Számos visszaemlékezés tanúskodik erről, Milošević esetében pedig személyes emlékeink is igazolhatják az állítást. (Hozzá kell tenni, a karrierjét Hágában bevégző szerb elnök esetében – aki háborús Vezérként homogenizálta a szerb társadalmat, de nem épített ki totalitárius egypártrendszert – az is kellett a bukáshoz, hogy elveszítse a választásokat az egyesült ellenzékkel szemben.)

Mi áll ennek a hátterében? Az, hogy a nacionalista túlbuzgóságba esett, soviniszta célok mellett felsorakozó nép a Vezérré emelés napjaiban a forradalmi Messiás-Királyt ismerte fel ezekben a hatalomra törő emberekben, aki majd dicsőséges hadvezérként győzelemre viszi a „nemzeti ügyet”, diadalt arat a nép ellenségei fölött és kiterjeszti annak a hatalmát a kitűzött cél szerint, ami természetesen a Jugoszlávia felosztásakor minél többet kiszakítani kívánó szerbeknél nem ugyanaz volt, mint a Római Birodalom felújításáról álmodozó olaszoknál vagy a világhatalomra igényt tartó németeknél. Miután azonban a bekövetkezett a katonai vereség, ez arra döbbentette rá őket minden kétséget kizáró bizonyossággal, hogy akit eddig (kimondatlanul és maguk előtt is bevallatlanul) Messiás-Királynak hittek, az valójában egy Álmessiás volt, aki álnokul becsapta őket, hiszen az igazi Messiás-Király nem veszítheti el a háborút. Innen származik a Vezér bukása után az iránta érzett, hirtelen feltámadt düh és az ellene irányuló szűnni nem akaró vádaskodás.

AZ IDENTITÁSVÁLSÁG ÖRDÖGI KÖREI

Szomorú módon ez azt is jelenti, hogy a háborús vereségből fakadó, Messiásbukással járó rádöbbenés valójában csak csalódás, nem pedig a tévképzetekkel és a bűnökkel szembenéző letisztulás. A rádöbbenés pillanatában az olaszok, a németek, a szerbek és a többi ide sorolható nép messiásimádatba esett tagjai nem arra ébredtek rá, hogy hibásak voltak a soviniszta célkitűzések, amelyekben eddig hittek, és amelyek kivívását a Vezértől várták, nem, ők e megsemmisítő pillanatban először és elsősorban amiatt éreztek csalódottságot, hogy az Álmessiásnak bizonyult ember, akit fenntartás nélkül követtek, nem tudta megvalósítani a „nemzeti álmokat”.

Ebből adódik, hogy noha a Vezér személye köré épült totalitárius rendszernek egyik napról a másikra vége szakadt, ők még mindig a soviniszta cél befolyása alatt maradtak, de most már úgy, hogy – Hitlerre és a nácizmusra, Mussolinira és a fasizmusra kivetítve a vétkeket – a tudatosság szintjén tagadni kezdték a „nagy és szent célt” eltávolítva ezzel maguktól a vereség miatti mérhetetlen csalódás érzését és a bűneik – például a koncentrációs táborok létezése – miatti bűntudatot, amelyekkel legyőzőik nem haboztak szembesíteni őket.

Ez a lelkileg, a bensőben bejárt út mélységes identitásválságba taszította őket. Feldolgozatlanul hagyta a múltat a hirtelen váltás az imádatból a dühbe és a csalódottságba, majd az ezt törvényszerűen követő makacs tagadásba, amely megfosztotta őket a magával való szembenézés lehetőségétől, miközben a tudattalanba száműzte a kiéletlen érzelmeket, ahonnan azok egy adott jelre démoni erővel törhettek fel immár módosult formában, akár úgy is mint öntagadás és öngyűlölet.

Ez a lélektani diagnózis különösen a németekre jellemző. Ebben az értelemben ők még mindig Hitler foglyai. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a II. világháború utáni német társadalmi élet látszólag másról sem szólt mint a vállalhatatlan múlttal való szembenézésről. Az árulkodó jelek arra utalnak, hogy ez a látványos és zajos tagadásművelet a tudat alatti mélységeket érintetlenül hagyva csak a tudatosság szintjén zajlott le, amely így nem számolhatott le a tudattalanba száműzött kiéletlen érzelmekkel, azok pedig onnan – épp a hangos tagadás hatására – módosult alakban mint szégyenérzet és önmegvetés törhettek a felszínre. Ez így egy ördögi kör, nem a múlttal való szembenézés, amelynek önmagunk elfogadásával, valamint bűneink, hibáink felismerésével és újbóli elkövetésük megtagadásával kellene zárulnia. A szembenézésnek vélt önostorozó tagadásművelet esetében pontosan ennek az ellenkezője megy végbe, következménye önmagunk megtagadása és bűneink, hibáink szégyenérzetben és önmegvetésben ápolt, örökösen felemlegetett tovább éltetése. Így attól határolódunk el, akitől nem kellene, és ahhoz ragaszkodunk görcsös ellenkezéssel, amitől mindörökre meg kellene szabadulnunk. Mindennek a végeredménye az egyre mélyülő önazonosság-válság, ami a németek esetében szinte kitapintható valóság. Az ország Unión belüli vezető szerepéből kifolyólag, ma, amikor az európaiaknak újból rá kellene lelniük önazonosságunkra, ez az öntagadásba, sőt öngyűlöletbe átcsapó mélységes német identitásválság már Európa jövőjét veszélyezteti.

Ez a lélektani diagnózis a gyarmatosító vagy rabszolgatartó múlt miatti lelkiismeret-furdalás okán a nyugati társadalmakra is érvényes, amit felerősít a Nyugaton évtizedek óta fősodornak számító liberális-baloldali gondolkodás célzatos identitásleépítő (keresztényellenes, nemzetellenes és családellenes) ideológiája. (E tábornak a lelkes tagjai ezt az önazonosság-rombolást tudatosan vagy ösztönösen múlteltörlői szándékkal végzik, a nagy és szent célt, a szép új világot meggyőződésük szerint ugyanis csak akkor lehet létrehozni, ha könyörtelenül kitépik a régi világba folytonosan visszahúzó civilizációs gyökereket.)

A két elem egymás mellett létezve szintén ördögi körként működik. Az egyik megtámogatja a másikat: az identitásromboló elméletek hívei bizonyítékként emlegethetik állításaik helyességére az eltúlzott vallási vagy nemzeti érzelmekből fakadó bűntetteket, az ebből származó lelkiismeret-furdalást pedig az ember önmagától eltávolodása vágyává gerjeszthetik, a másik oldalon ugyanakkor az elkövetett bűnök miatti mardosó szégyenérzettől, a lelkifurdalás e benső poklától szabadíthat meg egy csapásra a múlttól való radikális elhatárolódás, amit az identitásleépítés gyakran jogkiteljesítésnek álcázott ideológiái kínálnak fel híveiknek.

Lényegében ugyanolyan ez a múlt hibái alól felszabadító, a lélek benső tereiken lezajló művelet, mint amit a kereszténység ad az embernek a bűnbánattal és megbocsátással azzal a fontos különbséggel, hogy ez a vallási tanok kétségbevonhatatlanságának a hitével hirdetett elmélet nélkülöz minden vallási tartalmat, ráadásul egyik ideológiai sarokpontja épp a keresztényellenesség. Ez nem a Krisztus-hit, hanem az azt helyettesíteni hivatott liberális-baloldali identitásleépítő ideológiák múlttal szakító bűnbocsánata.

A MESSIÁSBÓL LETT ÁLLAMFÉRFI

Az ismert példák arról tanúskodnak, hogy a jobboldaliakkal ellentétben a baloldali totalitárius rendszerek a Messiáshalál vagy a Messiásbukás után nem azonnal, hanem hosszú, akár évtizedekig eltartó folyamatban építik le magukat. Így volt ez a Nagy Vezérek, Sztálin és Mao Ce-tung esetében, de a helyi jelentőségű kisebb vezérek esetében is. A kalászt simogató, adai születésű Rákosi Mátyás bukása szintúgy a totalitárius rendszer lassú leépülése kezdőpontjának – és a felgyorsítására kísérletet tevő 56-os forradalom bevezetőjének – tekinthető. (Az emberarcú szocializmus kiköveteléseként induló 1956 azonban nagyon gyorsan oroszellenes szabadságharccá és a kommunista forradalom ellenforradalmává nőtte ki magát.)

Sztálin és Mao Ce-tung helyettesíthetetlen Vezéreknek bizonyultak, akiknek az örökébe már nem léphetett egy másik Kiválasztott, mint az Észak-Koreában történt. A jugoszláv Vezér, Josip Broz Tito halálakor 1980-ban messiási szerepátörökítés mint lehetőség már fel sem merülhetett. Különböző okokból kifolyólag így volt ez már ezelőtt is. Kádár János már az ötvenes években sem lehetett elfogadott messiási személyiség, mivel a magyar társadalmat sohasem tudta teljességgel áthatni a valláspótlékként működő forradalmi messiáshit. (Kormányzóként, azaz a király helyettesítőjeként Horthy Miklós sokkal inkább számított a magyar nép elfogadott Vezetőjének, mint amennyire a baloldalon forradalmi Messiásként imádott Rákosi Mátyás kommunista Vezérként valaha is az volt.) Nem lehetett Kiválasztottá az orosz nép szemében Hruscsov sem két okból kifolyólag: egyrészt azért, mivel Sztálin személye köré olyan őt isteni magasságokba emelő személyi kultusz épült ki, hogy senki sem lehetett hivatott a helyettesítésére; másrészt azért, mert a szovjet társadalom a Messiáshalál utáni letaglózottságból felébredve elkezdett tudatosan leszámolni a sztálini rendszer túlkapásaival. Ugyanez volt a helyzet Mao Ce-tunggal is. Így Kádár, Hruscsov vagy Teng Hsziao-ping messiási elődjüktől mindössze az „uralkodói” szerepet, a vezetői rangot örökölhették meg. A forradalmi erőszakszervezetek birtokában a hatalom megtartásához ez is több mint elegendő volt.

Ez a titka annak, hogy a baloldali forradalmak kialakította totalitárius rendszerek évtizedekkel túlélhették a forradalmi Messiás halálát vagy bukását, akinek a személye köré a társadalmat homogenizáló berendezkedés felépült.

A forradalmi Messiás – legyen az baloldali vagy jobboldali – bevallatlanul a Messiás-Király vallási ősképét jeleníti meg a benne hívő emberek szemében, ezért személyében a mindenkori királyi szerepet is be kell töltenie. Ez az oka, hogy fel sem merülhet egy Vezérét felismert társadalomban, hogy a hadsereg-parancsnoki és az államvezetői szerepet ténylegesen ne a Kiválasztott töltse be. (Formálisan létezhet egy permanens forradalmát vívó totalitárius államban külön hadsereg-parancsnoki és miniszterelnöki vagy államfői tisztség, de még rémálmaiban sem fordulna meg senki fejében, hogy a tényleges hatalomnak mindkét területen nem a Kiválasztott kezében kellene összpontosulnia.)

A forradalmi Messiás tehát – azon kívül, hogy a történelmet beteljesítő, üdvhozó személy – egyúttal lángelméjű, legyőzhetetlen hadvezér és zseniális képességű, a népéért fáradhatatlanul dolgozó államférfi is. E harmadik szerepkörében Oroszországban Sztálin személyében ő volt az utolsó (kommunista) cár, Kínában Mao Ce-tung alakjában ő volt az utolsó (kommunista) császár, Magyarországon Rákosi, Jugoszláviában pedig Tito személyében ő volt az utolsó (kommunista) király. A történelmi hagyományokból kifolyólag a „kommunista cár” és a „kommunista császár” szerepe sokkal inkább alkalmas volt a (proletár)diktatúra hosszú távú fenntartására, mint például a „kommunista királyi” szerep az Aranybullát már 1222-ben meghozó és polgári forradalmát már 1848-ban megvívó Magyarországon, ahol mindössze nyolc évvel a kommunisták külső segítséggel kierőszakolt hatalomra kerülése után már fel is lázadtak a baloldali totalitárius rendszer ellen.

A Kiválasztott e harmadik, államvezetői szerepköre adta meg annak a lehetőségét, hogy a Messiáshalál után ne bukjon meg azonnal a Vezér személye köré kiépített, társadalmat homogenizáló berendezkedés. A helyettesíthetetlen Vezért az állam élén váltó ember az előbb említett három messiás-királyi szerepkörből a legkevésbé szakrális természetűbe, az államvezetői szerepkörbe léphetett be. (Jézusnak is mint Krisztusnak megvan ez a három arca: a prófétai-üdvhozói, a királyi-hadvezéri és a főpapi-egyházkormányzói. A zsidóknál a honfoglalás idején három szorosan összetartozó személyben öltött testet ez a három szakrális funkció: Mózes volt a próféta, Józsue a hadvezér, Áron pedig a főpap.)

Az államvezetői küldetés a politikai vallásként működő forradalmi rendszerek főpapi-egyházkormányzói szerepének felel meg. Az jogosítja fel az államvezetői szerep betöltésére a forradalmi Messiást hatalomban váltó személyt, hogy ő a nagy és szent eszmét védelmező és beteljesítő forradalmi egyház, a kommunista párt első embere. Vallási értelemben ugyanez fogalmazódik meg a hitben, hogy a katolikus egyházfő, a pápa számít Jézus Krisztus helytartójának itt a világban, miután a Messiás elhagyta a földi létezést. A forradalmi Messiáshalál után efféle kommunista helytartóként – és nem a szerepkör örököseként, mint Észak-Koreában! – Hruscsov elnyerhette a „kommunista cár” helyettesítője, Teng Hsziao-ping a „kommunista császár” helyettesítője, Kádár pedig a „kommunista király” helyettesítője szerepkörét.

A magyar történelmi hagyományban ezt kormányzói hivatalnak nevezik, ami világossá teszi, hogy Kádár János szerepe a magyar baloldali permanens forradalom vezetőjeként leginkább Horthy Miklós szerepéhez hasonlítható azzal az óriási különbséggel, hogy Horthy nem volt forradalmi vezető, épp ellenkezőleg, a baloldali társadalmi fordulat ellen fellépő – természetesen nem hibátlan és nem bűnöktől mentes – államfő volt, akinek a neve a németek szövetségeseként bemocskolódott a II. világháború vérzivataros időszakában.

TITO, A KÖTÉLTÁNCOS

Ez alól is vannak kivételek, aminek a tanúi épp mi, az egykori Jugoszláviában élők lehettünk. Ez a kivétel Josip Broz Tito, aki – miként a többi a II. világháború után hatalomra jutott kelet-közép-európai és balkáni kommunista Vezér – a személye köré kiépített totalitárius rendszerrel kezdte politikai karrierjét, azaz mint győztes partizánvezér és a kommunista állam megalapítója hívei szemében kiérdemelte magának a jugoszláv népek helyi forradalmi Messiásának a rangját. Néhány év múltán azonban ezt az emberi szívekben élő bevallatlan hitet Tito kiválasztotti mivoltáról – a személye köré épült totalitárius rendszerrel együtt – maga Tito kezdte el leépíteni, miután 1948-ban szembekerült a sztálini Szovjetunióval. Ezután Tito mindinkább az államfői szerepben tűnt fel a nép körében, bár kiváló hatalommegtartói ösztönétől hajtva a személye köré kiépült kultuszt, imádatot sem engedte teljesen veszni hagyni.

Tito kétségtelenül kivételes politikai képességekkel megáldott államfő volt, aki a legnehezebb vezetői kihívást, a kapitalista Nyugat és a kommunista Kelet közötti hintapolitikát kötéltáncosi ügyességgel végezte. Az el nem kötelezettek mozgalmát felkarolva e hintapolitikusi szerepében világszerte elismertséget szerzett magának és az általa vezetett országnak. Valami vele született kivételes arisztokratikus hajlammal megáldva, feleségével Jovankával, az államfői szerepet is hitelesen játszotta, ők ketten tényleg olyanok voltak, mint egy kommunista király és királynő Jugoszlávia élén.

A messiási és az államvezetői szerep kettősége között egyensúlyozva is érvényesíteni tudta páratlan hintapolitikusi képességeit: fellépéseikor, megnyilatkozásaikor olyan volt, mint egy államférfi, de ezt a szerepet olyan arisztokratikus felsőbbséggel töltötte be – függetlenül attól, hogy kitüntetésekkel teli tábornoki egyenruhában vagy öltönyben és nyakkendőben jelent-e meg –, hogy az mindenkor fölébe helyezte őt az átlagembereknek. Személyi kultusza legnyilvánvalóbb jelét, az egész országot bejáró, majd május 25-én személyesen a belgrádi stadionban színes ünnepség keretében neki átadott stafétát is átvette minden egyes esetben, összesen 35 alkalommal, hiszen hatalommegtartói ösztöne a személye köré épült imádatot sohasem akarta teljesen eltörölni. Hintapolitikusi, ellentmondások között egyensúlyozó kötéltáncosi képessége ezekben az ünnepélyes pillanatokban is előhívta belőle a megfelelő viselkedésmódot: a stadiont megtöltő csillogó szemű tömeg előtt egy kedvesen viselkedő, szerényen mosolygó és megszólaló államférfi vette kezébe a fiatalok szeretetüket és imádatukat kifejező ajándékát.

A stafétát még halála után is körbehordozták az országban. Az utolsó 1987-ben indult már botrányokkal kísért útjára. A staféta-körbehordozás hagyományának „kimúlta” után néhány évvel a Jugoszláviának nevezett országnak is vége lett.


Mussolini, a Római Birodalom felújításáról álmodozó olasz Messiás-Király


Tito a belgrádi JNA stadionban átveszi a stafétát, mellette balról Jovanka Broz mosolyog. Tito mellett jobbról Azem Vllasi koszovói albán kommunista vezető áll, akit 1989-ben Slobodan Milošević „ellenforradalmi tevékenység végzése miatt” egy évre bebörtönöztetett


 

A cikksorozat első része itt olvasható.

A cikksorozat második része itt olvasható.

A cikksorozat harmadik része itt olvasható.

A cikksorozat negyedik része itt olvasható.

A cikksorozat ötödik része itt olvasható.

A cikksorozat hatodik része itt olvasható.

A cikksorozat hetedik része itt olvasható.

A cikksorozat nyolcadik része itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor