Tudta-e?
4000 évvel ezelőtt Babilonban bevett szokás volt, hogy az esküvő után a menyasszony apja újdonsült vejét egy hónapig itatta. Az ital mézből készült sör volt, innen származik a magyar "mézeshetek" illetve az angol "honeymoon" kifejezés. (moon - hold) - mivel a babilóniak holdhónapot használtak

156. szám - 2017. szeptember

ÚT A FORRADALMAKTÓL A FORRADALMAK FORRADALMÁIG (VII.)

A helyettesíthetetlen ember

Az előző rész a forradalmi Messiás ellenmessiási (antikrisztusi) szerepét taglalta. Ez a rész a helyettesíthetetlennek hitt – a totalitárius rendszer fenntartása szempontjából valóban kulcsfontosságú – Vezér társadalmi szerepével foglalkozik.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

6

Hogyan válhatott egy Adolf Hitler nevű osztrák kisember a kulturális és gazdasági teljesítményéről híres Németországban, illetve egy úgyszintén nem is orosz, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin a cárok birodalmában, a nagy Oroszországban az elnyomásában tökélyre „fejlesztett” forradalmi rendszer meghatározó alakjává, akinek a halálával – mint Sztálin esetében – vagy öngyilkossággal végződő bukásával – mint Hitler esetében – törvényszerűen a totalitárius berendezkedés leépülésének kellett bekövetkeznie?

Egyetlen módon válhattak meghatározó alakká: úgy, hogy a már kellőképpen szekularizálódott, hitét vesztett társadalom az arra alkalmas történelmi pillanatban, a gyökeres fordulat megvalósulásának az időszakában valláspótléki igényeit kielégítendő bennük ismerte fel a nagy Vezért, a forradalmi Messiást. Az előbbi részben már elhangzott, hogy a forradalmi Messiás személye homogenizálja a társadalmat, „megjelenése után” mindössze két választási lehetőség nyílik meg az ember előtt: vagy felsorakozik mögötte, és fenntartások nélkül alárendeli magát az akaratának, vagy ellene szegül, és azon gaz ellenforradalmárok táborába sorolódik, akiket a vallás képi nyelvén a Kiválasztott el fog törölni a végső armageddoni csata napján.

Az elmondottak természetesen érvényesek a valóban utolsó (kommunista) kínai császárra, Mao Ce-tungra is, miként a helyi jelentőségű személyiségekre, így például a rövid karriert befutó, moszkvai döntéssel megbuktatott magyar forradalmi Messiásra, Rákosi Mátyásra és az élete végéig tündöklő, a világpolitikában is szerepet játszó jugoszláv Vezérre, Josip Broz Titóra is.

A NAGY MENETELÉS

E homogenizáló logika alapján a Vezérét meglelt társadalomban csak egyféle embernek lehet létjogosultsága: a forradalom lelkes hívének, akinek magától értetődően a forradalmi Messiás feltétlen követőjének kell lennie, hiszen egyedüliként a Vezér hivatott kijelölni a társadalmi kiteljesülés útját. Szava ugyanolyan erővel hat, mint a katonaságnál a vezényszó: ha bal felé mutat a keze, akkor gondolkodás nélkül mindenkinek bal felé kell fordulnia, ám ha a következő percben már arról szól a parancsa, hogy jobb irányban található a nagy cél, akkor hátraarcot véve habozás nélkül mindenkinek jobb irányba kell elindulnia.

A forradalom a Vezér irányításával olyan, mint egy díszlépésben történő menetelés. Szép és felemelő, hibátlanul együtt mozgó, vezényszavakat ellenkezés nélkül követő és a mindörökké a végső célt kereső. (Azért mindörökké, mert végső forradalmi célt sohasem lehet elérni, hiszen minden vélt vagy valós célba érést azonnal újabb célkijelölés követ.)

Mindenki más, aki nem tartozik a menetelők táborába – teljesen mindegy, hogy milyen okból – az gaz ellenforradalmárnak számít, akinek nincs létjogosultsága. A történelmi hagyományok függvényében az ellenforradalmi elemekkel való bánásmód nagyon eltérő lehet, a lemészárlástól az átnevelő munkatáborba záráson át a társadalmi perifériára való visszaszorításig terjedhet a választható módszerek spektruma. Egyetlen közös nevező köti össze mindegyiket: az, hogy az ellenforradalmi elem létjogosulatlan embernek számít, akire nem is tekintenek emberként és akinek ezért a legkönyörületesebb bánásmód szerint is minimum az jár, hogy a társadalom perifériájára száműzve – hasonlóképp mint az ókorban a rabszolgának – a legalantasabb munkákat kell végeznie, miközben utódai előtt is elzárják a felemelkedés útját, mert ők is öröklik atyáik szörnyűséges vétkét. Így bántak a legelnézőbbnek számító kelet-közép-európai szocialista államokban az ellenforradalmár-elemekkel, keletebbre, Oroszországban vagy Kínában a történelmi hagyományokhoz híven ezzel szemben tömegével küldték őket átnevelő munkatáborokba, ahol – már ténylegesen is modern kori rabszolgaként – milliószámra pusztultak el nyomorult körülmények között.

Az is a rabszolgatartó társadalommal való hasonlóságot idézi, hogy ha a forradalmi átnevelés sikerének élő bizonyítékaként az ellenforradalmi elemek közül valaki a jobb élet reményében vagy – mint sok fiatal – igaz hitből lelkes forradalmárrá válik, neki – miként a felszabadított rabszolgának is – a sor legvégére kell állnia. Az ilyen szintet lépett ember csak a leghátsó sorokban menetelhet. Örülhet, hogy beengedték a nagy és szent eszmét híven követő igaz(i) emberek kivételezett táborába, és nem reménykedhetett abban, hogy ezután neki is ugyanúgy kinyílnak a kapuk, mint a kezdettől fogva a forradalmi táborba tartozó átlagpolgároknak, a társadalmi átalakulás vezetőinek és azok csemetéinek kivételezett helyzetéről nem is beszélve. Ez alól az alapelv alól csak ritkán vannak kivételek.

A megszilárduló forradalmi rendszerek egyfajta az ókori rabszolgatartó társadalmakra emlékeztető berendezkedést építenek ki, amelyben az embereket két táborba sorolják: ellenforradalmárokra, azaz létjogosulatlan emberekre, és a forradalom követőire, azaz létjogosult emberekre. Az utóbbiak az indiai varnák rendszerének a mintájára még további egymás fölött álló társadalmi rétegekbe sorolódnak: a közembereknek, azaz a munkásoknak az osztályába és az államrend fenntartóinak, a politikusoknak a rangban felettük álló osztályába (a militáns forradalmi társadalmakban ebbe a kivételezett rétegbe tartoznak a katonaságnak és a rendőrségnek a tagjai is). Indiai mintára a negyedik, legfelsőbb „varna” a forradalom papjainak, „a nagy és szent eszme hithirdetőinek, ideológusainak az osztálya volna, de mivel a forralom politikai vallásként működik, ezért ez az osztály összemosódik a politikusok osztályával: a társadalmi fordulat rendszereiben a prédikációk a politikusi emelvényeken hangzanak el a vezető politikusok szájából, a született forradalmi ideológusok pedig csak akkor terjeszthetik igazán hatékonyan az igét, ha maguk is valamilyen politikusi szerepet vállalnak. A forradalom társadalmában a közösség élén mint sajátos, „egyszemélyű osztály” egyetlen ember, illetve egyetlen család állhat: a forradalmi Messiás és mindenben kivételezett utódai, akik éltető Napként ragyogják be a nélkülük működésképtelen totalitárius rendszert. A forradalmi Messiás tölt be minden kulcsfontosságú pozíciót: ő a fő-fő ideológus (a forradalom főpapja), ő a forradalmi hadsereg „lángelméjű vezetője” és ő a minden eszközzel a forradalom kiteljesítését szolgáló állam megkérdőjelezhetetlen irányítója.

A forradalom lényegéből következően – miszerint a valóságot kell hozzáalakítani az eszméhez – szükségképpen egy ilyen osztályalapú társadalmi berendezkedésnek kell kialakulnia. Különösen a leírtak szerinti rétegezett társadalmakat működtető kommunista rendszerek esetében tűnik fel ez, hiszen a marxi eszmény alapján a kommunizmus célja az osztály nélküli társadalom kiépítése volna.

A megosztó forradalmi gondolkodás alapelvét a – magyar szellemi életben Rákosi nevéhez kötött – bibliai eredetű gondolat fejezi ki a leghívebben: aki nincs velünk, az ellenünk van. A zsidók megtérítésére írt Máté evangéliuma eredeti szövegrésze még pontosabban adja vissza a lényeget: aki nincs velem, az ellenem van (Mt 12, 30), a „Messiását” meglelt forradalmi látásmód szerint ugyanis aki nincs a Vezérrel, az a forradalom ellen van, tehát ellenforradalmár. Akkor is az, ha egyébként egész életében bizonyítottan a „nagy és szent eszme” elkötelezett híve volt. A Vezérnek ellenszegülni megbocsáthatatlan bűn, ami száműzi az elkövetőt a létjogosult emberek táborából.

Egy ilyen vezérkultuszra nevelt, egységesített társadalomban a forradalmi Messiás halála a személye köré kiépült totalitárius rendszernek végzetes csapást okozhat, annak lassú vagy azonnali leépülését eredményezheti.

A FORRADALMI MESSIÁS HALÁLA

A rendszer leépülése a „messiáshalál” esetében többnyire lassú, évtizedekig eltartó folyamat, a Vezér bukása esetében viszont azonnali a végkifejlet, a külsődleges politikai színtéren legalábbis, belül, a fejekben még évek, sőt évtizedek telhetnek el, amíg az adott közösségnek sikerül teljesen kigyógyulnia a vezérkultusz jelentette társadalmi kórból.

Egyetlen esetben kerülhető el a totalitárius rendszer leépülése a „messiáshalál” után: ha sikerül meglelni az utódot, a totalitárius berendezkedés új Vezérét, amint az Észak-Koreában egymás után már kétszer is megtörtént. Ez a távol-keleti példa mutatja, hogy a legkézenfekvőbb megoldás, ha a Keleten ismert vallási példák alapján, valamint az uralkodói utódlás mintájára a Vezér vér szerinti utódai valamelyikében jelölik ki a forradalmi Messiás „méltó helyettesítőjét” „messiásdinasztiát” ajándékozva így a világnak az „emberiség boldogítására.” A vezérkultuszra nevelt társadalom ezt a döntést fogadja el leghamarabb kivezető útként abból a sokk erejével ható érzelmi válságból, amit a helyettesíthetetlennek hitt Vezér halála okoz. Ha ez nem történik meg, akkor viszont borítékolható a vezérkultuszra épülő rendszer bukása, de többnyire nem azonnal.

A FORRADALMI SAKKJÁTÉK

Olyanok a forradalmi Messiások a társadalmi fordulat számára, mint amilyen a sakkjátéknak a vezér: ha mattot kap, azaz ha meghal vagy ha külső nyomásra elbukik az imádott Vezér, akkor vége szakad a forradalomnak elkeresztelt és a fejlődés csúcsának, a történelem beteljesülésének mondott véres játéknak. Egyetlen lényeges különbség van, a matematikai szabályok szerint játszott sakkban a mattal azonnal befejeződik a parti, a hatalmi törekvéseknek csataterepet a rögeszméknek pedig megkapaszkodási lehetőséget biztosító forradalomban viszont a rendszer agonizálása – számolhatatlanul sok szenvedést okozva közben – vezetőinek hatalommegtartói képességeitől függően akár még évtizedekig is eltarthat.

A válasz a Kiválasztott központi, társadalom-fenntartói szerepének a rejtélyére egyszerű: azért lehet a „szeretett Vezér”, „a nép bölcs Atyja”, a forradalmi Messiás – bár ezen a néven a társadalmi fordulatot szorgalmazó eszmék vallásellenessége miatt sohasem nevezik – a totalitárius berendezkedés főalakja, mert a kíméletlen erőszakkal működtetett forradalmi rendszerek ideológiai alapját képező politikai vallás egy a végidők beteljesüléséről szóló üdvtan.

Ezzel magyarázható, hogy a messiási szerep nehezen átörökíthető, hiszen egy pótolhatatlannak hitt embert kell helyettesíteni. Az előbb említett észak-koreain kívül csak kevés példát találunk rá, Sztálinnak a húszas években még sikerült Lenin messiási szerepét átörökítenie, de az ötvenes években Hruscsovnak erre már nem volt esélye. (Kétségbevonhatatlan politikai tehetségén túl az Acélembernek, azaz Sztálinnak Lenin korai halála adta meg az esélyt az akkor még csak kialakulóban levő messiási szerep átvételére.) Ebből arra következtethetünk, hogy az individualista szellemű Európában a Vezér személye köré épülő totalitárius rendszer a maga teljes szigorában csak kivételes esetekben maradhat fenn egy-két nemzedéknyi időnél tovább, ezt követően szükségszerűen végbe kell mennie a fokozatosan kibontakozó enyhülésnek, amely voltaképpen a rendszer leépülésének a folyamata.

A FORRADALMI MESSIÁS HALÁLA

A „messiáshalál” a totalitárius rendszer számára a vég kezdete. A jugoszláv forradalmi Messiás, Josip Broz Tito halála úgyszintén valami végének a kezdőpontját jelentette, de nem a helyi totalitárius kommunista rendszernek, mert a ma már nem létező délszláv országban a totalitárius berendezkedés enyhülési folyamata a Kelet és Nyugat között egyensúlyozó Tito vezérletével már az ötvenes években elkezdődött. Josip Broz halála 1980-ban a versaillesi döntéssel összetákolt délszláv ország, Jugoszlávia végének a kezdőpontja volt. És a dolog borzongató különlegessége, hogy ezzel akkor mindenki tisztában volt. Még a fákon a szél borzolta levelek is azt suttogták, hogy visszavonhatatlanul vége lesz valaminek. Kimondatlanul is tudtuk, éreztük, hogy az országnak lesz vége. Aki élt már akkor, az felidézheti magában az egész társadalomra a gyász súlyával ránehezülő érzéseket, azt a megmagyarázhatatlan szorongást, hogy mi lesz velünk Tito után. A sajtót árvízként elárasztó nagy fogadkozások a politikusoktól, a művészektől, hogy Tito után is Tito, és a rádióban unásig ismételgetett fülbemászó Zdravko Čolić-dal, a Druže Tito, mi ti se kunemo (Tito elvtárs, esküszünk neked) mind-mind erről az alaktalan félelemről szóltak.

A forradalmi Messiás halála – hacsak a rendszer kívülről okozott gyors bukása miatt egy hirtelen felismeréssel Álmessiásként nem azonosítottuk be azt, akit tegnap még Vezérként imádtunk – mérhetetlen szorongást idéz elő az adott országban. A nagy Vezér temetésén látható jelenetek, az utcákat elárasztó, síró, jajongó, hisztérikus állapotba került tömegek ennek az alaktalan félelemnek a megjelenítői. Szó sincs itt a gyász okozta valódi fájdalom kifejeződéséről, ilyet csak a Messiásként imádott meghalt ember legközelebbi hozzátartozói érezhetnek.

Mi lesz velünk a szeretett Vezér nélkül? – ez a letaglózó döbbenet ül rá ekkor az egész társadalomra, arra a vezérkultusszal egységesített „forradalmi közösségre”, amelyet a nagy és szent eszme nevében arra neveltek, hogy a szeretett Vezér üdvhozó akarata köré kell hogy épüljön minden igaz(i) ember élete. Így az ország lakosai a forradalmi Messiás halálával egész életük összeomlásának a rettenetével szembesülnek, innen a temetésen látható hisztérikus tömegjelenetek. Ezek a síró-rívó emberek azonban feltámadó életösztönükkel a temetés másnapján már új Messiás után kiáltanak, hogy életük újból az ismerős mederbe terelődhessen. (A „messiáshalálra” is érvényes az ismert mondás: meghalt a király, éljen a király!) Ám ha az időközben észrevétlenül végbement társadalmi átalakulás miatt már nincs lehetőség arra, hogy az imádott Vezért új imádott Vezér helyettesítse, akkor életösztönük feltámadása a temetés másnapján azt az egyelőre alaktalan érzést ülteti el bennünk, hogy ne a mi életünknek szakadjon vége, inkább legyen vége annak rendszernek, amely a Vezér személye köré épült. (Két egymást kizáró gondolat kerül bennünk egymással szembe ekkor: a belénk nevelt forradalmi hit, hogy a Vezér nélkül a mi életünknek sincs értelme és létjogosultsága, és az felismerés, hogy a forradalmi Messiás nélkül létrejöhet egy másmilyen, nem vezérkultuszra épülő rendszer, amelyben mi is zavartalanul továbbélhetünk.) Ezt természetesen egyelőre nyíltan nem merjük megfogalmazni, mert az elménkbe vésett forradalmi látásmód ilyet eretnek gondolatot nem enged kimondatni velünk, csakhogy az életösztön sokkal erősebb, és újból és újból a napfényre tör bennünk a tudattalan sötétjébe száműzött gondolat, hogy ha már valaminek pusztulnia kell, akkor inkább a rendszernek legyen vége, és ne nekem.

Bármily furcsán hangzik, ez veri bele a totalitárius berendezkedés koporsójába az első szeget, először fogalmazódik meg ugyanis az emberekben – még a forradalom lelkes híveiben is – kimondatlanul, hogy ennek a rendszernek egy nap buknia kell.


Az emlékezetes félbemaradt derbi 1980-ban: a spliti Hajduk és a belgrádi Crvena Zvezda játékosai értesülnek Tito halálhíréről


Hisztérikusan síró emberek Észak-Koreában Kim Dzsongil temetésén

A cikk első része itt olvasható.

A cikk második része itt olvasható.

A cikk harmadik része itt olvasható.

A cikk negyedik része itt olvasható.

A cikk ötödik része itt olvasható.

A cikk hatodik része itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor