Tudta-e?
Hogy mi a Colosseum? A Colosseum hatalmas amphitheatrum Rómában. Hajdan 50.000 néző fért el benne. A nagyszabású épületet Vespasianus császár idejében kezdték építeni sportversenyek céljára, és kb. i.e. 80-ban Titus uralkodása idejében fejezték be. Az amphiteátrum négyemeletes volt, s mind a négy emelet más - görögöktől átvett - építészeti stílusban készült: dór, ión, korinthoszi és vegyes stílusban.

159-160. szám - 2017. december - 2018. január

ÚT A FORRADALMAKTÓL A FORRADALMAK FORRADALMÁIG (X.)

Kivezető utak a forradalomból

Az előbbi részben kifejtettek szerint a forradalmi Messiás bukásával vagy halálával az általa irányított totalitárius rendszer is halálra van ítélve...
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

4

Különbség csak abban van – amely egyúttal a kifejlett stádiumába jutott jobboldali és a baloldali permanens forradalmak között is választóvonalat húz –, hogy azonnali véggel vagy hosszú, fokozatos erjedésként is szemlélhető leépüléssel múlik ki az emberek fölötti teljes ellenőrzésre törekvő elnyomó berendezkedés. Az előbbi a náci-fasiszta, az utóbbi a kommunista-bolsevik rendszerek jellemvonása az eddigi tapasztalatok szerint, amelyből azonban nem szabad általános érvényű következtetést levonni, hiszen elvileg elképzelhető egy olyan jobboldali permanens forradalom is, amely hosszú haldoklással, évtizedeken át tartó leépüléssel ér véget és egy olyan forradalmi Messiását már meglelt kommunista társadalmi átalakulás is, amely egyik-napról a másikra véget ér.

Azért jelent halálos ítéletet a klasszikus forradalmi rendszerekben a Kiválasztott bukása vagy távozása az élők sorából, mert a személye köré épül fel a társadalmat homogenizáló politikai vallás. A posztmodern forradalmakban más a helyzet, de arról majd a későbbiekben.

AZ ÖNGYILKOS ÚT

A hatalom megdöntését célul kitűző klasszikus társadalmi átalakulások a forradalmi Messiás meglelésével jutnak el „fejlődésük” legfelsőbb stádiumába, és a csúcsról már csak lefelé vezethet az út. Ez a hegymászói hasonlat a forradalmi vég természetének a megvilágítására is alkalmas. Hogyan juthat le ugyanis az alpinista a megmászott csúcsról?

Az egyik gyors, de fatális megoldás az lehet, hogy a mélybe veti magát, miután a sziklákon – a hegy lábát el sem érve – összezúzza magát. Ez történt a náci-fasiszta rendszerekkel, amelyeknek forradalmi Messiásai a csúcsra érés észveszejtő mámorában megnyerhetetlen háborúkba hajszolták az általuk vezetetteket. Berendezkedésüknek egyik-napról a másikra vége szakadt, de ezzel a rendszer hívei még nem gyógyulhattak ki teljesen a szekuláris messiáshit és a sovinizmus lelki betegségéből. Azaz a hegy lábát még mindig nem érték el. Az allegória itt tovább szőhető. Keleti és nyugati irányból egy orosz és egy amerikai-angol mentőcsapat érkezik és szerencsére még élve találják a szakadékba zuhant, összetört német hegymászót, az életéért küzdve hetekig ápolják egy közelben kialakított ideiglenes táborban, és mikor az állapota már kielégítő lesz, akkor hordágyon leviszik őt a hegy lábához.

Ez Németország története a II. világháború után, a jobboldali forradalmi Messiás, Hitler hatalma csúcsán öngyilkos küldetésbe hajszolja a német népet, ő bele is hal, de a rommá bombázott ország és a háborút megszenvedte nép túléli őt. Az amerikaiak és az oroszok fegyveres erővel eltávolítják a rendszert, némi külső segítséggel újból működőképessé engedik lenni a lerombolt országot, ugyanakkor a szekuláris Messiáshit és a sovinizmus-rasszizmus-antiszemitizmus lelki betegségébe esett németek „gyógyításába”, azaz demokráciaépítésbe kezdenek. Egészen más ugyan az a „gyógykezelési módszer”, amit az amerikaiak és az, amit az oroszok alkalmaznak, az előbbi – igaz, a fogyasztói társadalom exportálásával együtt végbement – tényleges demokráciaépítés volt, az utóbbi viszont az egyik valláspótlék és szekuláris messiáshit felcserélését jelentette a másik valláspótlékkal és szekuláris messiáshittel, a jobboldali a baloldalival, de hát a nácizmustól való elfordítás módszereként ez is hatékonynak bizonyult.

Nem is ez az allegorikus történetből kiolvasható fő tanulság, hanem az, hogy nem önként, saját erőfeszítéssel néztek szembe a múlttal. Külső ráhatással és irányítással tették ezt, ami kétségeket hagy a lelki betegségtől, az elme tévképzeteitől való megszabadulás sikerességét illetően. (Az előbbi részben volt szó arról, hogy a németek esetében ez a hiányosság a tudatalattinak az ember elé tükröt tartó játéka folytán nem a nemzeti szocialistákra jellemző gondolkodásmód továbbörökítésében, hanem a tartósodó identitásválságban, valamint a véget nem érő önostorozásban ütközik ki.)

Elhagyni a tévképzeteket csakis belső erőfeszítéssel lehetséges. A hibáinkra rádöbbentő külső támogatás nagy segítséget jelenthet, de akkor is az adott elmének – az egyénnek – kell kivezetnie magát a zsákutcából, amibe belekalauzolta magát.

A LASSÚ UTAK

A csúcsról úgy is le lehet jönni, ahogyan oda feljutottunk. Ez az épeszű ember megoldása, aki kiválasztja a lefelé vezető ösvényt – a könnyebbet, de a hosszabbat vagy a nehezebbet, de a rövidebbet –, majd óvatosan, pihenőket közbevetve elindul lefelé, amíg el nem éri a hegy lábát. A leérkezés időpontja az időjárást nem számítva kizárólag tőle függ, megjárható a lefelé vezető út néhány nap alatt, de eltarthat hetekig is. Az akklimatizációra ügyelve és tudván, hogy a legtöbb baleset a hegyről lefelé menet történik, a csúcsot megjárt ember jobban teszi, ha nem sieti el a lejövetelt.

Ez az allegória a volt európai szocialista országok története, amelyeknek a forradalmi Messiás halála után csak évtizedekkel sikerült megszabadulniuk, igaz, békés úton, a kommunista berendezkedéstől. (Ez a csaknem negyven év a totalitárius rendszer erjedéséről, a lassúsága miatt szinte észrevétlenül zajló fokozatos leépítésről és a rendszerellenes tüntetésekben kicsúcsosodó végső nagy hajráról szólt 1989-ben.) Néhány év késéssel ugyanez a vég következett be a „baloldali forradalmak anyaországában”, a Szovjetunióban is.

Ezek az államok voltak azok – beleértve Magyarországot és az ekkor széteső Jugoszláviát is –, amelyek a csúcsról lefelé menet a nehezebb, de rövidebb ösvényt választották. Kína és Vietnám a mértéktartásra intő távol-keleti kultúrhagyomány jegyében a könnyebb, de hosszabb ösvény mellett döntött, így az ő kivezető útjuk a kommunista forradalmi berendezkedésből még mindig tart.

Ennek a nagyobb kataklizmáktól mentes, többnyire vér nélkül lezajló rendszerváltozásoknak is megvan azonban a maga hiányossága. Nincs meg ugyanis a katarzis élményük, ami a letisztulást, a tévképzetekkel, a régi gondolkodásmóddal és nem utolsó sorban a régi rendszer vezetőivel való leszámolást eredményezhetné. A rendszerváltás békésen, szinte észrevétlenül megy végbe. A fő politikai tényezők megegyeznek a többpárti választások megtartásáról, és másnap már új politikai berendezkedésben ébred az ember, amelyben a régi rendszer kiváltságosai – az előbbi időszakban kiépített kapcsolati tőkéjükre hagyatkozva – továbbra is kiváltságos életet folytathatnak, az egyetlen követelmény számukra, hogy a beszédmódjukat és a módszereiket hozzáalakítsák az új rendszer elvárásaihoz, ami ezeknek az érdekelvű embereknek – leszámítva a forradalmi berendezkedés néhány vakbuzgó hívét – többnyire nem jelent problémát.

Szembenézés és elszámoltatás nélküliek lehetnek ezért az ilyen átalakulások, amint azt Magyarországgal kapcsolatban sokan állítják, és ugyanez a helyzet Szerbiában is. Örökérvényűek maradnak Antall Józsefnek, a rendszerváltás utáni első magyar miniszterelnöknek ezzel kapcsolatos szavai, amelyeket a végrehajtott reformok miatt elégedetlenkedő párttársainak mondott az MDF-ben: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

A FORRADALMI RENDSZER ELLENI FORRADALOM

A forradalmi rendszer elleni tömeges lázadás esetén ez a katarzis nem marad el, a messiáshívő forradalmi rendszerrel szembeszegülő forradalom viszont, amit a régi kommunista szakirodalom ellenforradalomnak nevezett el, vér nélkül nem igazán kivitelezhető.

Ez volna a hegymászói hasonlatban meg sem említett negyedik, leggyorsabb, de leginkább balesetveszélyes lefelé vezető ösvény. A meredek út. Erre egyetlen sikeres példát sem említhetünk, 1956-os forradalom és szabadságharc Magyarországon ugyan annak indult, de a szovjet tankok gyorsan vérbe fojtották a vakmerő kísérletet, amely külső beavatkozás nélkül minden bizonnyal a demokrácia visszaállításához vezetett volna.

A forradalmi rendszer elleni forradalom útjának is megvan a maga hiányossága, a társadalmi lázadást kötelezően kísérő zűrzavar, erőszak, amely sohasem mellőzheti az ártatlan áldozatokat. Nem beszélve a társadalom élő szövetrendszerén ejtett általa okozott sebekről, amelyek csak lassan gyógyulhatnak be.

Mindegyik forradalomból kivezető útnak megvan tehát a maga hiányossága. Ebből kiindulva jelenthető ki, hogy boldog az a társadalom, amelynek érettségénél fogva vagy egyszerűen csak szerencsés geopolitikai helyzete következtében sohasem kellett megtapasztalnia forradalmi Messiásával az élen a csúcsra való feljutás talmi örömét, majd az onnan való lejutás gyötrelmét.

A HIBRID FORRADALOMELLENES FORRADALOM

A miloševići féldiktatúrát megdöntő lázadás Szerbiában 2000-ben azért nem illik bele a forradalmi rendszert forradalommal megdöntő képbe, mert ez már egy sajátos hibrid forradalom volt. Ez a lázadás, mivel választásokkal ment végbe, amit az egyesült ellenzék (DOS) nyert meg, az 1989-es kelet-közép-európai békés rendszerváltások megkésett utódaként értelmezhető. Szerbiában ugyanis a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója fellángoló nacionalizmusának a közegében szerb nemzeti Vezérré kiáltották ki a kommunista pártot irányító Slobodan Miloševićet. Ennek eredményeképp ügyes politikával – felemás, többpártrendszerként működtetett formában, amelyben azonban ténylegesen csak egy politikai tömörülésnek volt irányítói befolyása – a magát szocialista párttá átkeresztelt kommunista utódpárt a régi rendszer legfőbb ismertetőjegyeivel együtt egészen 2000-ig meg tudta őrizni a hatalmát. Több mint tíz éves késéssel ezt az ál-többpárti és nacionalista ruhát öltött kommunista utódrendszert döntötte meg a választási vereség el nem ismerése miatt fellázadó, parlamentbe betóduló tömeg azon az október 5-i őszi napon.

Ahhoz viszont, hogy ez akkor megtörténhetett, kellett az Otpor (Ellenállás) mozgalom társadalmat „megdolgozó” munkája is, amely szívós ellenállással bizonyítékát adta, hogy a diktatórikus rendszerrel hatékonyan szembe lehet szegülni. Az Otpornak és az utcára vonuló fiatalok bátor kiállásának köszönhetően kezdett elfordulni a szerb társadalom a korábban feltétel nélkül támogatott Vezérétől, Miloševićtől, nélkülük a tíz éven át folyamatosan erőtlennek bizonyuló szerb ellenzék még egyesülve sem ment volna sokra a rendszerbuktatásban. Így viszont, miután kellőképpen áthatotta a társadalmat a Koszovó elvesztése miatti csalódás az 1999-es NATO-bombázások után, kézenfekvő közelségbe került a Vezér megbuktatása.

Semmit sem von le az Otpor mozgalomban főszerepet játszó, majd a rendszerbuktatás után a politikai színtérről gyorsan félreállított fiatalok érdemeiből, hogy ők – először Európában – a Saul Alinsky és Gene Sharp gondolati megalapozásához köthető, posztmodern jellegű színes és gyümölcsök forradalmak már jól kidolgozott módszereit alkalmazták nagy sikerrel.

Kettős jellege miatt és emiatt a posztmodern beütés miatt nevezhető Slobodan Milošević megbuktatása hibrid forradalomnak.


1956 októbere, Budapest: emberek a ledöntött Sztálin szobor fejénél


2000 október 5, Belgrád: a tüntetők betódulnak a képviselőház épületébe

A cikksorozat első része itt olvasható.

A cikksorozat második része itt olvasható.

A cikksorozat harmadik része itt olvasható.

A cikksorozat negyedik része itt olvasható.

A cikksorozat ötödik része itt olvasható.

A cikksorozat hatodik része itt olvasható.

A cikksorozat hetedik része itt olvasható.

A cikksorozat nyolcadik része itt olvasható.

A cikksorozat kilencedik része itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor