Tudta-e?
Testük méretéhez képest a bogarak a legerősebb állatok bolygónkon. Egy orrszarvúbogár például saját tömegének 850-szeresét képes elvinni a hátán.

130. szám - 2015. július

A waterlooi csata

Kétszáz évvel ezelőtt, 1815. június 18-án zajlott le az a csata, amely megpecsételte Napóleon sorsát, és ez az esemény az általa képviselt polgári eszmék ideiglenes visszaszorítását idézte elő az Ókontinensen egészen 1848-ig…
WILHELM Józef | a szerző cikkei

8

Az esemény 200 éves évfordulója igencsak politikai töltetet kapott, ugyanis erődemonstráló üzenettel telítődött, hiszen az éppen aktuális EU és Oroszország közötti feszült viszonyt mélyítette tovább. Ám nem csak ez tette méltatlanná a megemlékezést, hanem az is, hogy az EU fényűző vásárrá változtatta az évfordulót. Maga a csata napja csütörtökre esett, de a megemlékezést az ezt követő hétvégére tették át, vagyis azt a látványos show műsort, amellyel jó mélyre túrhattak a fogyasztói társadalom által beetetett kíváncsiskodók zsebébe, mert egyértelműen eszem-iszomos, emléktárgy áruval (bóvlikkal) megrakott csatatérré változtatták Waterloo környékét.

A fenti kitérő után térjünk magára a csatára. Napóleon végső bukásának egyik korai előzménye az 1813-ban bekövetkezett lipcsei vereség volt. A népek csatájaként emlegetett összeütközés után Napóleon helyzete igen szorulttá vált. Seregével visszavonult Franciaország határai mögé. 1814 elején elkezdődött a Franciaország elleni csata. A koalíciós erők több irányban bevonultak Franciaországba, így Napóleon kénytelen volt feldarabolással tovább gyengíteni amúgy is kis, és harci kedvét vesztett seregét. 1814 április 4-én Napóleon lemondott francia császári címéről, és a fontainebleu-i békeszerződés értelmében Elba szigetére száműzték, majd visszaültették a Bourbonokat a francia trónra, azaz XVIII. Lajost, amivel visszaállították nem csak a királyságot, hanem a feudalizmust is franciaföldön és Európában

1815. március 1-jén, az Elba szigetéről elszökött Napóleon partra szállt Franciaországban, és már március 20-án diadalmenetben bevonult Párizsba. Sok régi híve csatlakozott hozzá, de sokan kételkedtek benne. A belpolitikai helyzet nem volt stabil, ám meglepő módon a nemrég hatalomra került XVIII. Lajos elmenekült a fővárosból. Napóleon „100” nap erejéig visszaszerezte a Franciaország feletti uralmat, de a Bécsben összegyűlt szövetségesek ezt nem nézték tétlenül, így Napóleon visszatérése újra háborús konfliktust teremtett. Az újonnan megalakult napóleoni hatalom számára a legnagyobb veszélyt a francia határ közelében (Belgiumban) állomásozó, Wellington által irányított angol és holland erők, valamint Blücher marsall porosz seregei jelentették.

Napóleon ellen 1815. március 25-én megszerveződött a hetedik, egyben utolsó koalíció, melynek hadvezérei Belgium területén akarták egyesíteni erőiket. A zseniális hadvezér tudatában volt ennek a veszélynek, de ő ezt csak lehetőségnek tekintette. Napóleonnak szüksége volt egy gyors és döntő csata megnyerésére, hogy saját országában újra maga mellé állíthassa az ingadozókat, meg egy győztes csata ellentéteket teremtett volna a szövetségesek között, ami még inkább a franciáknak kedvezett volna. Napóleon ezért csapataival észak felé indult, hogy Brüsszel környékén éket verjen a gyülekező brit és az érkező porosz erők közé, majd ezt követően külön-külön legyőzhesse őket. A támadás már 1815. június 16-án megkezdődött. Napóleon szándéka az volt, hogy villámtámadással lerohanja a poroszokat, majd Wellington ellen fordul és bevonul Brüsszelbe. A hadjárat első napja Napóleon várakozásai szerint alakult, mert legyőzte Blüchert, miközben Ney francia marsall visszavonulásra kényszerítette Wellington herceget. Csakhogy a kapkodással összeállított francia hadsereg nem úgy működött már, mint Napóleon korábbi seregei a hadvezér fénykorában, hiszen tábornokaiból hiányzott a lendület, a francia hadsereg irányítása nem volt egyértelmű, maga Napóleon is betegeskedett, valamint az időjárás sem kedvezett a franciáknak. Ez utóbbi esetében azt kell érteni, hogy a waterlooi csata előtti éjjelen felhőszakadás tette sártengerré a helyszínt, ami nagyban gátolta a francia tüzérség hatékonyságát.

A szövetségesek nem arattak fényes győzelmet a franciák felett, ahogy azt maga Wellington is állította: „elképzelhetetlenül kevésen múlott”, hiszen a csatának voltak pillanatai, amikor a franciák is győzhettek volna, de az angol-holland sereg végül is a porosz Friedrich Wilhelm von Bülow tábornok parancsnoksága alatt vezetett erők által megkapta azt a segítséget, ami eldöntötte a csata menetét. Napóleon ekkor az addig verhetetlennek bizonyuló Császári Gárdát küldte ki a csata leghevesebb pontjára, de amikor azok is megtorpantak, akkor Napóleon már nem tudta végrehajtani haditervét, sőt a Gárda visszavonulása pánikot, káoszt váltott ki a franciák körében, ami teljesen megpecsételte a híres hadvezér helyzetét.

A csatát követően Napóleon újabb „100” napos hatalma összeomlott, így végül megadta magát az angoloknak, akik az Atlanti-óceán egy igen távoli szigetére, Szent Ilonára száműzték a zseniális hadvezért. Napóleon bukása átmenetileg a feudális viszonyok visszaállítását eredményezte. A tőkés viszonyok térnyerését a reakciós erők azonban csak lassítani tudták, megállítani már nem.


Napoleon Bonaparte


Wellington herceg

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor