Tudta-e?
A repülőhalak képesek akár 6 méter magasan 300 métert is repülni a víz felett.

179. szám - 2019. augusztus

A tárgyalási módszerek változása a világpolitikában

A XXI. század kezdetétől egyre drámaiabb módon tolódnak el a hatalmi koordináták a világpolitika mezején
WILHELM Józef | a szerző cikkei

7

A jövőben már nem csak azok az országok számítanak, amelyek mögött jelentős katonai, gazdasági erő áll, hanem azok az országok (szervezetek) is, akik ki tudják használni az új technológiák biztosította, rejtett, hatalmi lehetőségeket, továbbá, azok az országok, akik bölcsen, intelligensen bánnak majd környezetük, kulturális hagyatékuk értékeivel. Geopolitikai szempontból fontos stratégiai előnyöket lehet ezen utóbbi ismeretekből kovácsolni.

Mit jelent hatalmat gyakorolni a globális információáradat korában, a XXI. század küszöbén? Milyen erőforrásokra tud a jövőben a hatalmi elit támaszkodni? Amíg korábban az a nézet érvényesült, hogy egy állam akkor tud hatalmat gyakorolni a többi felett, ha a legnagyobb katonai erővel rendelkezik, addig ez az elképzelés mostanában mind jobban veszít a hitelességéből. Az információs éra korában, azok az államok (vagy nem kormányzati szervezetek is) amelyek az oktatás, tudományosság, technikai-technológiai fejlesztés területére fektetik a hangsúlyt, mind nagyobb befolyásra tehetnek szert, hiszen a legújabb – társadalmi viszonyainkat is befolyásoló – vívmányokat ők birtokolják majd. Ezt nevezik újabban, politikai körökben a környezet intelligens energiájának, úgy az emberi, mint az épített és természetes környezetre gondolva. A jelenkor politikai művészete tehát egy újabb szintre emelkedett, ahol már nem csupán a katonai erő, gazdasági háttér, hanem a tudás, a kreatív, szokatlan megközelítés is ismét (mint pl. a hellenizmus, a reneszánsz korában) egyre inkább felértékelődik.

A múlt század második felében kidolgozott win-win világpolitikai szemlélet, ahol mindkét fél (sőt a kívülálló felek) számára is kedvező megoldást kerestek a tárgyalások alkalmával, kezd az utóbbi években – főleg Donald Trump megjelenésével – egyre inkább háttérbe szorulni. Körülbelül 50 éve annak, hogy az 1970-es és '80-as években, a Harvard Egyetemen új fejlesztésekbe fogtak a politológia keretén belül, melynek célja olyan hatékony módszerek, tárgyalási eljárások kidolgozása volt, amelyek a tárgyilagosságon, valós tények megállapításán alapultak. Ezt a módszert nevezték el win-win eljárásnak. Az egyik fő elve ennek a módszernek – a felmerülő konfliktus esetén – a vitás felek közötti közvetítés lett, úgy, hogy valós tények felsorakoztatásával mindkét fél számára kedvező megoldást igyekeztek találni. Ez az eljárás az akkoriban kialakult polgárjogi mozgalmak, gazdasági és jogi problémák, viták megoldásában hozott látványos eredményeket a nyugati, fejlett világban, később pedig a világpolitika alakulásában is. Mára azonban egyes politikusok számára a win-win módszer túlhaladottá, a gyengeség megtestesülésének jelképévé vált.

Ma a világ mindinkább a hatékonyság- és teljesítményorientáltság zsákutcája felé halad. A futószalag-termelésből a mindennapi életbe átemelt, a japánoknál bevált tökéletesítési módszer már az élet minden területére kiterjed az egész világon. Nem csak a munkahelyeken igyekeznek maximálisan kizsigerelni az embert, hanem a szórakozás területén is a maximalizmus lett az egyik legfontosabb meghatározó. A percre, grammra kiszámított tökéletes ellazulás, buli, wellness stb. a módi. Ez az elv a politikába is beszivárgott. Annak van igazán hatalma, aki hatékony és jól teljesít. Tehát, amíg a múlt században azt tartották felülmúlhatatlannak, aki megfelelő katonai erővel és a világ erőforrásainak felügyeltével bírt, addig a globális, információs világ korában a hagyományos hatalmi tényezők mindjobban veszítenek a jelentőségükből. Ma egy ország hatalmi súlyát meghatározó tényező az olajozottan működő állam, társadalom. Ezért jelentek meg szép számban, mostanában az egyeduralom felé kacsingató politikai vezetők (az egy ember, egy elv, egy irány, egység látszatát keltve). Kína, ahol a kommunista rendszer egy sajátságos változata alakult ki, igencsak hatékonyan működik, kívülről szemlélve. Ebből kifolyólag ez az ország a világpolitika csúcsára tör. Ez vezetett oda, hogy a magát legjelentősebbnek tartó hatalom vezetője és a politikai-hatalmi gépezete – a trón elvesztésének félelmétől indítatva – felhagyott a win-win, vagyis a tárgyalófeleket mindkét részről kielégítő tárgyalási megoldások alkalmazásával, hogy helyette az erőfitogtatás sikamlós talajára lépjen. A világpolitikai tárgyalási módszerek terén újfent régi, rosszul bevált mintákat próbálnak újjáéleszteni, de valószínűleg új módszerek kidolgozásán is ügyködnek a politológus, pszichológus, szociológus kutatók, mint ahogy azt egykoron, az 1970-es években a Harvardon tették.

A jelen pillanatban azonban leszögezhetjük, hogy ha a magát vezérnek tartó nagyhatalom vezetője új játékszabályokat kezd diktálni a világpolitika színterén, akkor egy idő után a többi játékos is alkalmazni fogja ezeket. Ez persze nem szabály, ugyanis, ha a többiek elég józanok és erősek, akkor a szabálytalanul játszót rendre utasíthatják, netalán kizárhatják a játékból, vagyis az ebben a cikkben tárgyalt világpolitika szabálytalan formálásából. Most éppen a még szépen játszó játékosok elbizonytalanodását követhetjük nyomon. A világpolitika nem egy egyszemélyes játék, így az akciók-reakciók sorozata már beindult. Egyelőre nyitva áll mind a két lehetőség, a jó út is (win-win) járhatónak tűnik még, de a rossz irányba vezető próbálkozás is körvonalazódni látszik.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2019 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor