Tudta-e?
hogy Jurij Gagarin 1961. április 12-én a világon elősször nyolcvankilenc percig keringett a Föld körül a kozmoszban a Vosztok-1 kabinjában?

193. szám - 2020. október

„Uram, segíts békében meghalni” - hogyan élték meg a pestist a középkor emberei?

A COVID hírekkel való bombázás a tavalyi év vége óta folyamatos. Mind a mai napig a vezető hírek közé tartoznak a vírussal kapcsolatos legfrissebb adatok.
WILHELM Józef | a szerző cikkei

6

A márciusi, rendkívüli állapot bevezetése óta a környezetemben még senki sem halt meg e betegségben. Az elmúlt 7 hónap alatt egyetlen emberről (egy munkahelyi kolléganőről) tudom biztosan, hogy átesett a vírus okozta fertőzésen. Ez jó hír, a baj viszont az, hogy nagyon sokan haltak meg azért, mert a COVID ellenes rendelkezések miatt nem tudtak megfelelő egészségügyi ellátásban, gyógykezelésben részesülni.

Hogy mi marad meg a jelen eseményeiből, az attól függ, hogy milyen jellegű történelmi források keletkeznek egy adott korban? Nagyon fontos, hogy a jelenleg is zajló folyamatokat tárgyilagosan dokumentáljuk, hiszen ezek egyszer útmutatóul szolgálhatnak – hasonló problémák megoldásában – utódainknak egy közeli vagy távolabbi jövőben.

Amikor fölütötte fejét, tavaly év végén a vírus, és minél inkább közeledett a veszély a lakóhelyemhez, akkor annál élénkebbé váltak fejemben – történészként – a ragályokkal, járványokkal való ismereteim, képzeteim. A tavasszal még azt gondoltam, hogy a középkori pestisjárványokhoz, újkori kolera vagy tífuszjárványokhoz hasonlóan rengeteg embert látok majd az utcán holtan összeroskadni, vagy magam is azok közé fogok tartozni. Ehelyett eddig nem ezt kellett élőben megtapasztalnom, ami egy igen remek dolog. Sajnos a középkor embereinek tapasztalatai a járvány kapcsán teljesen mások voltak. Nézzünk két szemelvényt a középkori pestissel kapcsolatos visszaemlékezésekből.

 „Jaj nekem, mit kell kibírnom? Milyen heves kínok várnak rám a sors révén? Olyan időszakot látok, amikor a világ gyorsan közeledik a végéhez; ahol fiatalok és idősek halnak meg körülöttem. Nincs biztonságos hely, nem nyílik számomra kikötő. Úgy tűnik, nincs remény a vágyott üdvösségre. Csak számtalan temetést látok, bárhová fordítom a szemem, és a gyászolók tömegei összezavarják a tekintetemet. A templomok panaszokat visszhangoznak, és tele vannak felravatalozott koporsókkal. Társadalmi rangjuktól függetlenül a nemesek holtan fekszenek az egyszerű emberek mellett. A lélek az utolsó órájára gondol, és nekem is számolnom kell a végemmel ” (Fordította W.J. ) Ezt írta annak idején Petrarca, amikor a fekete halál szörnyű végzetként söpört végig Európán. A költő szerelme is az 1348-as nagy pestisjárványban hunyt el. Daloskönyv című kötetében keservesen siratta el szíve hölgyének, Laurának a halálát.

„És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították a várost. Megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem… A kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére. Hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép „búb”-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a bekövetkezendő halálnak….”  (Fordította: Révay József, Giovanni Boccaccio: Dekameron c. munkájának bevezetőjéből.)

Szinte el sem lehet képzelni azt a félelmet, undort, iszonyt, amit a fekete-halál előidézett. Az újkorban már eskütételre kényszerítették azokat, akik a pestisben elhunytak eltemetésével lettek megbízva. Hamburgban az eskü szövege a következőképpen hangzott: "Ha a halott házához elmegyek, szerényen fogok bánni a testekkel. Nem dobom le őket a lépcsőn, nem húzom őket magam után, mint a szarvasmarhákat; méltóságteljesen lépek ki a házakból, lakásokból, kastélyokból, pincékből. Így teszem őket a koporsóba, szögezem le azt, és helyezem a halottaskocsira. Csendben, veszekedés, zajok, kiáltozások nélkül viszem őket.” (Fordította W.J. ) Eléggé bizarr, hogy eskütételre kellett kényszeríteni a temetkezési dolgozókat, de ez volt a valóság. A sírásók nem jártak el különösebben finoman a holtakkal: „Sokan még mindig lélegeztek a sírokban” – jegyezte le a velencei Lorenzo de Monacis egy pestisjárvány idején.

Sajnos a teljes európai társadalom összeesküvést folytatott a betegek ellen. Akik a pestis tüneteit mutatták, nem remélhettek szánalmat vagy segítséget. Pár jóhiszemű lélek, de inkább csak a haszonlesők voltak azok, akik valamilyen módon megsegítették a betegeket.


Hans Baldung Grien 16. századi rajzán látható egy német zsoldos, aki halállal beszélget. Amikor a fekete halál végigsöpört Európán, éhes és bosszúálló élőhalottak történetei jelentek meg, ami arra utal, hogy virrasztás nélkül, halottnak tűnő betegeket is eltemettek a pestises tömegsírokba.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2020 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor