Idegen eredetű tájszavak

A szóban forgó vidéken elsősorban délszláv hatásra lehet gyanakodni. A szerbhorvát nyelv akadémiai szótárában (amely a Szerb Tudományos Akadémia Szerbhorvát Nyelvi Intézetében készült, és a Rečnik srpskohrvatskog književnog i narodnog jezika címet viseli) rá is bukkanunk a žuljati igére. Tartós cselekvést fejez ki, első jelentése meg is felel a zsulázikénak: 'csihol, nyes, nyeseget (kapával füvet); megkapál', illetőleg 'hánt, foszt'. tájnyelvi használatú žuliti² igének 'hámoz, foszt' az első jelentése, visszaható alakja (žuliti se) pedig 'hámlik, foszlik' értelmű.

A mélykútiak nyesegető szerszámja, a zsula vagy zsuja a szerbhorvát tájnyelvi žuljac, illetve žuljača szóval lehet összefüggésben. Ez a főnév vasból készült fanyelű szerszámra vonatkozik, amellyel a szérűt tisztítják, a füvet nyesegetik. Hercegovinában, Bánátban, Baranyában fordul elő, etimológiailag kapcsolatban van a žuljati igével.

Egyébként a sarabol is idegen eredetű, a bajor-osztrák schrappen igére vezethető vissza, jelentése 'kapar, kaparással tisztít, vakar: sőt '(pénzt) összekapar'. A múlt század első felében került a magyar nyelvbe, azzal, hogy ejtéskönnyítő magánhangzó oldja fel benne a mássalhangzó torlódást. Az igéből aztán létrejött a szerszám neve is: saraboló. A látszat ellenére ennek semmi köze nincs az ótörök eredetű sarló főnévhez.

Idegen eredetű tájszavakból több is van nyelvünkben. Ilyen még a dánguba, a dángubál, a szárma, a bacsó, az eszterhéj, a kollár, a pakulár, az orda, az esztrenga stb. is.

A dánguba vagy dángoba veszteglésre vonatkozik, Szeged vidéki hajósok mondták, amikor a szél miatt vagy a teher késése miatt várniuk kellett az indulással. A Kis-Duna mellékén, Győr és Mosonmagyaróvár között azt a ráadást, felpénzt is dángobának nevezték, amelyet a hajós legények a kialkudott díjon felül kaptak (nyilván leginkább veszteglés miatt). A dángubál, dángobál, dángubáz értelme 'álldogál, lebzsel, dologtalanul csavarog'. Baranyában, a Drávaszögben a dángobál alak volt ismert, Esztergom környékén, Bácskában, Szeged vidékén pedig a dángubáz vagy dángubázik, (dángubál alakot használtak Szolnokon, Zentán, Dunaújvárosban stb.). A dánguba szerbhorvát eredetű, ott idővesztésre, henyélésre, naplopásra, semmittevésre, fekbérre, szórakozásra utalnak vele.

A szárma a töltött káposzta tájnyelvi megnevezése, a vagdalt hússal és rizzsel töltött káposztalevélre mondják az Alföldön, Csongrád, Csanád és Arad megyében, Zentán egészben betaposott káposztafejet is jelent. Zalatnán, Abrudbányán szármál alakban használják, a Brassó melletti Hétfaluban pedig szármálinak, szármálés káposztának nevezik. A Baranya megyei Kisasszonyfán és vidékén a szarmantos kapiszta járja, Kiskunhalason viszont a szármát. Ige is keletkezett belőle, a szétszármál. Kapnik vidékén azt jelenti, hogy ’káposztafejet levelenként szétfejt. A szárma vándorszó, a 'begöngyöl, körülvesz' értelmű oszmán-török sarmak ige származéka. A szárma szóalak a szerbhorvátból való a magyarban, a szármál és szármáli pedig a románból. A szármát, szármánt változat valószínűleg a magyarban keletkezett mint analogikus fejlemény. A bacsó jelentése ’juhász, öreg-juhász’, az eszterhéj ’háztető, nád- vagy szalmafedél’, a kollár ’kerékgyártó, bognár’, az orda ’édes juhtúró’, az esztrenga ’bekerített juhfejő hely’ stb.