Tudta-e?
A farkasról a legtöbb embernek egy vérengző fenevad jut eszébe, aki nemcsak a mesében falja fel a nagymamát, hanem a való életben is az emberekre támad. A szakértők szerint azonban a farkas ha teheti, messze elkerüli az embert.

158. szám - 2017. november

Emlékezzünk!

Szaladnak az évek, olyannyira, hogy csak ilyenkor, a halottak napja táján tudatosítom, milyen gyorsan is...
MÉSZÁROS Angelika, szerkesztő (Bős, Gabčikovo)

6

Hihetetlen számomra, hogy már huszonhárom éve nincs mellettem, pedig most is olyan sokat gondolok rá. Érzem, ahogyan megsimogatja a fejem, és a butaságaimra felkacagva megjegyzi: Ó, te hógoló! 

Előttem vannak a hosszú téli esték, amikor betoppannak a konyhába a barátnői, a Borcsa, a Maris, meg az Annus néni. Előkerül a papírzsák, belőle a libatoll. Nekem már a látványtól, ahogy lassan, lágyan szedik ki a zsákból az asztalra a tollakat, viszketni kezd az orrom, a torkom meg kaparni. Körbeülik az asztalt, mindenki félrehúz magának egy kisebb kupacot, és tépik a tollszár egyik, majd másik oldaláról a tollat. Onnan meg a sámlira rátett rongyzsákba kerül a megfosztott toll. Én közben hegyezem a fülem, de nem szólok egy ideig. Kezdem aztán böködni nagymama oldalát, nyafogok, próbálhassam én is, a válasz persze: majd később! Nem! Még hogy később, amikor olyan szépen, ügyesen járnak a kezek – erre én is képes vagyok! 

Addig-addig nyúzom, lökdösöm, s a két karja alá bújva próbálom nevettetni, amíg nem bírja tovább, odahúz maga mellé egy széket, és mutatja, hogyan csináljam. Én meg boldogan nekiállok, vesztemre, mert már nagyon ingerli a torkom a pihe, egyet köhintek is. És tessék – a tollkupac megbolydulva önálló életre kel, a tollak repkednek mindenfelé! A mama csúnyán néz rám, de nem szid meg, inkább ő is kapkod a szálló pihék után. 

Majd visszaáll a rend, s lassan elkezdődik a terefere mindenről. Mi történt a faluban, s kivel mi esett meg – én meg szinte senkit nem ismerek, akiről szólnak, de ahogyan, azt boldog-részesen mosolygom. Sok este folyik a munka, s ahogyan közelednek a vége felé, minden este kiszámolják, még mennyi lehet, hány napra elegendő. Nem mintha bárki is siettetné őket, de mégis, a mihez tartás végett. Meg aztán Marisnak is van elegendő fosztani valója, Julisnak morzsolni kell segíteni a kukoricát, mert még akad tömnivaló liba, kacsa, de kukorica kevés. Így telnek a téli esték. 

Máskor meg bámulva néztem a kenyérdagasztást. Péntek este, mikor a ház körül lecsendesült a munka, a család is elvonult a szobákba, akkor kezdett neki a dagasztásnak. Előhozta a spájzból a kisebbik teknőt, abba öntötte a lisztet meg a megkelt kovászt, és langyos vízzel dolgozta össze. Először ujjakkal markolászva, azután, amikor már látszott, milyen az állaga, ököllel nyomkodva, s a hüvelykujj és a marok közé fogva, meg-megcsavarva, de olyan ügyesen, mintha varázsolna. Nehéz munka volt, a homlokán kis patakokban futó víz mutatta ezt, amelyet le-letörölt az ingujjával... Soká tartott, amíg a massza összeállt kerek, hófehér, hosszú tésztává. Ezután letakarta pihenni, nőni. Megmosta az arcát, s fáradtan súgta, most már mi is menjünk aludni, a kenyérke is alszik. Kézen fogott, lágy, sima kezével, s a konyhából kiléptünk az udvarra nyíló verandára, ahonnan a szobájába siettünk. Lefekvés előtt együtt imádkoztuk az esti imát, s én alig vártam, hogy simogassa a fejem, és a karjaiban elaludhassak. 

Mindennap, így szombaton is, hajnalban kelt. Mire én kikászálódtam az ágyból, elvégezte a kinti munkáit, az istállóban megfejte a tehenet, kiszűrte a tejet, mert a szomszédból jártak hozzá friss tejért. Rólam sem feledkezett meg, készítette a finom meltából készült tejeskávét, amelybe kenyeret aprítottam. Az volt a reggelim. Ő csak énutánam evett, aztán meg hamar nekifogott az este megdagasztott tészta feldolgozásához. A lisztezett deszkán annyifelé szakította, ahány kenyeret akart. Kerekre formálta, kilisztezett szakajtóba tette, s letakarta szakajtókendővel, újra pihenni. Amikor meg a tészta elkezdett kigömbölyödni, letakarva átvittük az unokatestvéréhez, aki már reggeltől tüzesítette a kemencét. A sütőlapáton betolta a kenyeret a kemencébe, amelyben jó három órán keresztül sült a kenyér, s amelyre a bátyó felügyelt, közbe-közbe megforgatta, megkenegette. A nagyi addig odarakodott az ebéddel, ilyenkor mindig gulyásleves volt kenyérlepénnyel, mert a maradék tésztából lepény lett, jól megrakva szalonnával. A szombati ebédnél én csak a kenyérlepényt vártam – finom, friss illatát és ízét még ma is fel tudom idézni.

Az idő csak ment, s ahogyan ő öregedett, én nőttem, mégis annyira emlékezetesek maradtak azok a napok, amikor ő is velem ébredt, nyolc óra körül. Szertartásosan szétbontotta hosszú haját, megfésülte és újra visszafonta, kontyot készítve belőle. Mikor ezzel elkészült, megmosakodott, felvette a blúzt, felkötötte a fejkendőjét és elkészítette nekem a finom meltakávét. Vasárnap együtt mentünk szentmisére – emlékszem az ő helye a nők felől a harmadik padsorban volt. Sokat beszélgetett velem misére menet, én meg csak simogattam csontsovány kezét, ő meg mindig dicsért, milyen finom a kezem. 

Később, mikor megbetegedett, de még tudott beszélni, a szeme is örült minden látogatónak. Aztán elkomorodott: mért nem szereti őt az Úr, hogy még mindig itt tartja – panaszolta. Sokat szenvedett, mikorra magához szólította a Teremtő. 

***

A hosszú téli estéken, amikor minden csendesebb, mint máskor, szinte kézzel foghatóan érzem a nagymamám hiányát. De mikorra az elcsüggedés erőt venne rajtam, mintha egy távoli világból valaki szeretettel megsimogatná az arcomat… Én meg megint gyermek leszek, és lehajtom fejem a mama ölébe, s békében alszom el. Mert tudom és érzem, hogy vigyázz rám onnan is.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor