A gyártás, a termelés átalakulása a nagy háború alatt

Az I. és a II. ipari forradalom technikai, technológiai újításai, a tudományok új ismeretei a 19. század utolsó felétől kezdődően a mindennapok részévé váltak. A profitéhség a gyártás hatékonyságának javítására is hatással volt. A nyereség növelése szempontjából már nem csak az olcsó nyersanyag, a filléres munkaerő biztosítása, a modern előállítási eljárások és az új gépek számítottak, hanem az egész gyártási és értékesítési folyamat. Ennek érdekében mind többen foglalkoztak a munkaszervezés körülményeivel, melynek célja a maximális haszon elérése lett.

A gyártás során az egyik kérdés az volt, hogy miként lehetne hatékonyabban, olcsóbban termelni, hogy a befektetett összköltségekhez viszonyítva maximálisan növekedjen a nyereség. Ezzel a feladattal a 18. század végén kezdtek el komolyan foglalkozni. Eli Whitney (1765 – 1825) amerikai feltaláló, gépészmérnök, akit az amerikai technológia atyjaként emlegetnek, a cserélhető alkatrészek tömeggyártásának kitalálásával, kidolgozásával írta bele magát a termelés, a gyártás fejlesztésének múltjába. Angliában Marc Brunel (1769 – 1849) a munkamegosztás és a szabványosított alkatrészek alkalmazásával vált ismertté, Henry Maudslay (1771 – 1831) a szerszámgépiparban ismerte fel az azonos alkatrészeket előállító precíziós szerszámok előállításának fontosságát. A különféle gyártási területeken kialakuló ismereteket többen igyekeztek egységes rendszerré olvasztani. Például, Frank B. Gilbreth (1868 – 1924) és felesége, Lillian Gilbreth (1878 – 1972) a mozgóképek akkoriban alkalmazott új technológiáját felhasználva az emberek munkavégzésének mozgásmintáit figyelték meg és a munkaterületek kihasználtságának kérdését elemezték a maximális erőfeszítés gazdaságosságának elérése érdekében. Így vált az idő és a mozgás is a gyártási rendszerek tervezésének részévé. Vagyis már nem csak a munkaeszközöket, a munkafolyamatokat, a gyárépületeket fejlesztették, alakították, hanem az időt, a munkások munkavégzését, de a motiválást is. 1881-ben az USA-ban, Frederick W. Taylor tanulmányozta a gyártási műveletek megszervezését. Ennek a 19. század elején elindult folyamatnak a beteljesedése Henry Ford (1863 – 1947) nevéhez fűződik, aki az általa kifejlesztett új járműgyártás koncepciójával nemcsak az ipari termelést forradalmasította (1913-ban a mérnökei, köztük Galamb József fejlesztették ki a futószalagos gyártósort, ami a tömeggyártás alapja), hanem a modern kultúrára is nagy hatással volt (fordizmus, Aldous Huxley Szép új világ c. regényében).

Az első világégés a katonai összetűzések mellett az anyagok, a gépek, a technológiai eljárások háborúja is volt, ez pedig a hatékony tömeggyártásra való átállást kényszerítette az államokra, az iparra és mezőgazdaságra, valamint a dolgozókra is. A háború rendkívüli állapotnak számít, amikor a kényszerek miatt nincs ellenállás.

A tömeggyártás az előállítási költségek csökkentése mellett elősegítette a szabványok alkalmazását, és ez az egységes gyártási körülmény pedig a minőség jelentős javulását eredményezte. A pontos tervezés, a szabványosított eljárások és a modern anyagok alkalmazása megkönnyítették az ellenőrzési és vizsgálati módszereket, ami a minőségellenőrzés nagy költségeit zsugorította minimálisra. A gépek és termékek tervezése a munkások számának csökkenését is lehetővé tette, így a fölöslegessé lett férfiak a frontra vonulhattak. A háború folyamán csak azok a szakmunkások jártak jól, akiknek a szaktudása nélkül nem működhetett volna gördülékenyen, sikeresen a tömegtermelés. A mérnökök, előmunkások életszínvonala nem romlott a háború folyamán, sőt néha jobb fizetéseket kaptak, mint korábban, szemben az egyszerű- vagy betanított munkásokkal, akik az infláció, kialakuló feketepiacok következtében egyre nehezebben tudtak megélni.

A nagy háború (1914 – 1918) hátterében az imperializmus (a birodalomépítés) állt, és ebbe fonódott bele az összetűzésben álló államok nacionalizmusa, idegengyűlölete, továbbá a szociáldarvinista eszme (az az elképzelés, hogy a legerősebb nemzetek tudják uralni a világot). Ezt a négy évig elhúzódó harcot az államok, a nagyvállalkozók gazdasági érdekei vezérelték elsősorban, de pont e hosszú idő alatt teremtődött meg az elit, a hatalmi réteg számára az a lehetőség, hogy a gazdasági (a gyártási és értékesítési) piacról kiszorítsák a kisvállalkozókat, az egyéneket, csökkentsék a munkásszakszervezetek és a munkásokat tömörítő pártok befolyását, valamint, hogy átálljanak a nagytőkések, a nagyvállalkozók számára előnyös, profithozó tömegtermelésre.

A 19. század végén és a 20. század elején egy hihetetlen mértékű átállásra került sor a technikai, technológiai, tudományos ismeretek gyakorlati alkalmazása terén, de a profitnövelés és a társadalomformálás szempontjából ez a metamorfózis nem volt elég gyors. A korszak vezető gondolkodói, vállalkozói egy új világ megteremtésén fáradoztak, csakhogy az emberek ragaszkodnak a hagyományokhoz, a megszokott ismerősi körökhöz, vagyis a család számára ismerős mesterekhez. Ez biztosította a kisiparosok, kisvállalkozók addigi fennmaradását, mert nekik személyes vevőkörük volt, akik elégedettek voltak, így a lehetséges vásárlók nem szaladtak a tömeggyártással előállított termékek után. Továbbá a 20. század elején élő embereknek igényük sem volt a mértéktelen fogyasztásra. Az iparosok, kisvállalkozók megrendelésre dolgoztak, az emberek pedig alaposan fontolóra vették, mire is van valóban szükségük. A nagyvállalkozók ezeken a megrögzött szokásokon szerettek volna változtatni. A háború pedig egy olyan szokatlan élethelyzet, amikor az emberek a kialakult (vagy inkább rájuk erőltetett) rendkívüli állapotok miatt kénytelenek elfogadni az új viszonyok bevezetését.

A tömegtermelés tette lehetővé az első világháború borzalmait, a mérhetetlen emberáldozatokat, hiszen a modern katonai fegyvereket, lőszereket, gépeket, vegyi anyagokat sokkal nagyobb mértékben, és sokkal gyorsabb ütemben lehetett gyártani, mint korábban. Az innovatív technológia, technika és a tudományos ismeretek az emberiség történetének egyik legpusztítóbb háborújához vezettek, emögött pedig elsősorban a haszonszerzés hatékonyságának növelése, vagyis a háborús gazdagodás lehetősége állt. Ez vonatkozott a katonai célú termékek: fegyverek, repülőgépek, harci kocsik, uniformisok, vegyi anyagok stb. előállítására, de ugyanúgy az infrastruktúrákra, mint a vasúthálózat, kikötők, telefonvonalak, katonai építmények, röpterek stb. kialakítására, amelyeket a háború alatt a hadi erőfeszítések megkönnyítése céljából építettek. Mindez, vagyis a profitcélú termelés kiterjedt a hátországokban élő civilek és a menekültek ellátására is.

A tömegtermelésre áttért nagyvállalkozók nem csak a hadseregek mérhetetlen igényeit igyekeztek kielégíteni. Számos újítás is ekkor látott napvilágot: a harci gázok, lángszórók, tankok. De nemcsak a hadsereg számára voltak fenntartva az újdonságok, hanem a polgári lakosság körében is elterjedtek bizonyos termékek. Például a borotvakészlet, a cipzár, a teazacskó használata, vagy a katonák vérző sebeit elállító kötszerből kialakuló női betét. Megjelentek a férfi divatkellékek is, pl. a katonák között kezdett el divatos és hasznos lenni a karóra, a korábbi zsebóra helyett. A nagy háború hatására az egészségügyben ekkor jöttek létre az első vérbankok, vagyis a vér is „tömegtermékké” vált. A háború elhúzódása és a készletek fogyása rákényszerítette az élelmes vállalkozókat a póttermékek előállítására: pl. a szójakolbász, a leveskocka, a pótkávé stb.. Ezek, vagyis az eredeti árut helyettesítő műtermékek ma már szerves részei a fogyasztói társadalomnak.

A háborúban álló ellenfelek a harcok négy és fél éve alatt gyakran megsértették a nemzetközileg elfogadott, fennálló szabadalmi törvényeket és szerzői jogokat. A háborút követően, pl. a németekkel kötött béke erre is kitért: "Ha azonban a háború alatt valamely szövetséges vagy társult hatalom törvényhozó, végrehajtó vagy közigazgatási szerve különleges intézkedéseket hozott a német állampolgárok ipari, irodalmi vagy művészeti tulajdonhoz fűződő jogai tekintetében, az ezek alapján kiadott rendeletek továbbra is érvényesek és teljes mértékben hatályosak maradnak". Ezzel a rendelkezéssel a németek a háborút nemcsak katonailag veszítették el, hanem gazdaságilag is komolyan meggyengítették őket. (A versailles-i békeszerződés 306. cikkének 2. bekezdése). Ez a rendelkezés a német vegyi és gyógyszeripart érintette a legsúlyosabban. Ám nem csak ilyen módon hatott a nagy háború a gazdaság döbbenetes átalakulására. A vesztes országok a hadi kártérítést ugyanis nem csak pénzben fizették vissza, hanem nyersanyagok, ipari termékek és infrastrukturális rendszerek átadásával is.