Tudta-e?
...hogy az elmúlt időszakban sikerült, hivatalosan is nemzeti kinccsé tenni őshonos állatfajaink nagy részét? A kilenc kutya fajtát, a három parlagi tyúk fajtát, a szilaj marhát, a három mangalica fajtát, a tincses kecskét, és a galambjainkat. A szürke marhát sajnos az osztrákok már levédték.

217. szám - 2022. október

A gyógyítás története – 10. rész

Az érvágás hagyománya a középkorban

Az érvágás az ókor óta ismert gyógyító módszer, amelyet a 19. századig gyakran alkalmaztak embereken és állatokon. Ez a módszer a nedvtan szemléletén nyugszik. E terápia abból indul ki, hogy a szervezet öngyógyító erőkkel rendelkezik.
WILHELM Józef | a szerző cikkei

5

Az ókori Egyiptomban azt hitték, hogy az izzadás, a spontán vérzések vagy a fekélyképződés a test öngyógyító mechanizmusa arra, hogy helyreállítsa a nedvek egyensúlyát. Az ókori nedvtan (humorálpatológia) azt tanítja, hogy a testnedvek arányának megváltozása, elszennyeződése okozza a betegségek kialakulását. Ezért jutottak el az antik orvosok arra a következtetésre, hogy a gyógyításhoz a testnedveknek az elvezetésére van szükség. A nedvelvezető (vér, izzadtság, sárga és fekete epe, béltartalom, nyál) beavatkozások a test megtisztulását szolgálták.

Az érvágás, akárcsak a köpölyözés, az orvosi kezelés egyik legrégebbi formája. Már Hippokratész (kb. i. e. 460-370) előtt is ismert volt, és a 19. századig a hánytatók és hashajtók alkalmazásával együtt az orvosi terápia egyik legfontosabb, bár igencsak ellentmondásos formájának számított. Az érvágás különösen előkelő helyen szerepelt a nedvtisztító módszerek között. A véna felvágásával és a felesleges vér elfolyásával távolították el a testből a mérgeket, és ezzel helyreállt a testnedvek egyensúlya. A különböző betegségeket eltérő helyeken végzett érvágással kellett gyógyítani. Bonyolult táblázatok és a horoszkóp határozta meg azt, hogy a test melyik részén kell megnyitni az eret. A gyógyítók között a legtöbb vitát az okozta, hogy az érvágást a betegség gócához közel vagy attól minél távolabb kell-e elvégezni. Régebben 50 és 1000 ml közötti mennyiségű vért vettek a (felnőtt) személytől.

A középkorban élt Bingeni Szent Hildegárd írónő, német misztikus, természettudós, apátnő a következő útmutatásokat adta az érvágás kapcsán: "Ha egy emberben az erek vérrel vannak tele, akkor azokat az emésztés által szolgáltatott káros nyálkától és nedvtől egy bemetszéssel meg kell tisztítani. Ha az emberben elvágnak egy eret, a vér, mint egy hirtelen ijedtség következtében, sokkot kap, és ami ekkor a felszínre tör, az egyszerre kifolyó bomlott és rothadt vér. Ezért van az, hogy ami kifolyik, az más színű, mert rothadásból és vérből áll. Amint a rothadás kifolyt a vérrel együtt, tiszta vér jön ki, és akkor abba kell hagyni az érvágást. Ha egy egyébként egészséges és erős embert kivéreztetnek, az elvezetett vér mennyisége annyi kell legyen, amennyit egy erős, szomjas ember meg tud inni egy csapolással. Ha valaki fizikailag gyenge, akkor a véreztetés csak annyi legyen, amekkora egy átlagos méretű tojás mennyisége. A mértéket meghaladóan végzett érvágás ugyanis gyengíti a testet, ahogyan a földre mérték nélkül hulló eső is károsítja azt. De a megfelelően adagolt véreztetés eltávolítja a rossz nedveket, és úgy gondoskodik a testről, mint az eső, amely lassan és nem túl nagy mennyiségben hull a földre, megöntözi azt, és lehetővé teszi, hogy gyümölcsöt teremjen."

Az érvágás időpontja a holdfázisoktól és a bolygók állásától is függött. Úgy vélték, hogy a véreztetés csak a hold fogyatkozásának első hat napjában segít. Amikor a hold növekedésben van, akkor úgy gondolták, a vér és a rothadó folyadékok annyira összekeveredtek, hogy nehéz elválasztani a rosszat a jótól.

A hat év alatti gyermekeknek és a 70 év feletti idős embereknek általában a nyakára, a vállára, a térdére vagy a fenekére piócát raktak érvágás helyett. Hildegard von Bingen azt tanácsolta, ha nincs rá szükség, egy fiút 12 éves koráig ne véreztessenek. Amennyiben igen, a tőle levett vér mennyisége nem tölthet meg két teljes dióhéjnál többet, és ezt az eljárást évente csak egyszer szabad elvégezni.

A férfi 15 és 50 éves kora között évente háromszor-négyszer mehetett érvágásra. Ötvenéves korától kezdve azonban évente csak egyszer volt ajánlott az érvágás. Ezenkívül a levett vér mennyisége csak a fele lehetett a korábbi mennyiségnek. Végül, 80 éves kortól már nem volt szabad vért venni férfiaktól, mivel a kezelés ilyen idős korban inkább káros, mint hasznos.

A nőknél más volt a helyzet. Az ő esetükben úgy gondolták, sokkal több káros nedv és rothasztó anyag van a vérükben, így a romlott vért 100 éves korukig is le lehet csapolni.

Hildegard von Bingen azon a véleményen volt, hogy 30 éves korig nagyon óvatosan kell bánni az érvágás gyakorlatával. Különösen a növekvő gyermekeket és serdülőket kell kímélni. Emellett soha nem szabad túl sok vért levenni, mert különben a szervezetben lévő egyensúly felborul, és a kimerült vér nem lesz képes védekezni a járványok és más betegségek ellen.

Az érvágás azért számított ellentmondásos gyógymódnak, mert a súlyos és legyengült betegeken többnyire nem segített, sőt inkább rontott az állapotukon, gyakran a halálukat idézve elő. Az alábbi eset ugyan újkori, de jól mutatja, mennyire nem volt veszélytelen terápia az érvágás. 1799. december 14-én George Washington torokfájással és légszomjjal ébredt. Több orvost is hívtak hozzá, akik az érvágás mellett döntöttek. A folyamatos vérvétel (kb. 2 liter) sikertelen módszernek bizonyult. Ma már azt gyanítják, hogy a hatalmas vérveszteség segítette elő George Washington halálát, ami aznap este következett be.

Közkedvelt és kevésbé veszélyes módszernek számított – az érvágás mellett – a piócákkal való gyógyítás. Történelmi feljegyzések szerint Indiában már 3000 évvel ezelőtt is alkalmazták a piócás terápiát természetgyógyászati kezelésként. Az idők folyamán ez a gyógymód Európába is eljutott, így a középkorban gyakorta végezte piócás kezelést. A gyógyítás folyamán 2-12 állatkát helyeztek az előzőleg felsértett bőrre. A piócázáshoz sötét és nyugodt helyiségre volt szükség, hogy az állatok jól érezzék magukat. Amennyiben a piócák nem tapadtak, akkor a beteg vére is előidézhette-e gondot. Amikor a piócák teleszívták magukat, akkor önmaguktól is lefordultak. Só segítségével is könnyedén leváltak a bőrről.

Európában a piócás kezelés az ókortól kezdve (Nikandrosz Kr. e. 200-130;  Galénosz Kr. sz. 129-199 i. sz.) egészen a 19. századig az orvosi terápia nélkülözhetetlen része volt, de a közelmúltig a népi gyógyászat részét is képezte. Fiatal koromban még láttam önmagukat piócával gyógyító öregeket. Ma Nyugat-Európában kezd újra felkapott alternatív módszer lenni a piócázás, ellentétben az érvágással, amit nem nagyon igyekeznek feltámasztani.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2023 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor