A kora újkor orvostudományi szemléletváltása

Amíg a középkor orvostudománya nagyrészt arra épült, ami az ókorból fennmaradt, vagy, ami a középkori évezred folyamán a bizánci és arab területekről átszivárgott, és az európai tudósok számára hozzáférhetővé vált, addig a 15. században, az eredeti, ókori és arab írásokhoz való folyamodás lehetővé tette az antik orvostudományi ismeretek kritikus vizsgálatát, és végül – különösen a természettudományok és a gyógyászat területén – akár azok jelentős meghaladását is. A reneszánsz kor századaiban, a középkor vallási befolyású, túlvilági boldogságra összpontosított világképét nagyrészt felváltotta egy humanista világnézet, amely inkább az emberre és az evilági létre helyezte a hangsúlyt. Ebből következett a lassú szemléletváltás. A szív- és érrendszer William Harvey által 1628-ban tett felfedezése végleg megdöntötte a hagyományos testmodellt, és már nem a májat tekintették a vérképzés központi szervének, ami teljesen új szemléletváltást jelentett, és egyben másfajta lehetőségeket teremtett a betegek gyógyításában.

Nem csak a gyógyászati módszerek változnak a történelmi korok előrehaladtával, hanem az orvosok, a gyógyítók szemlélete, a betegségekhez, az ok-okozati összefüggésekhez való hozzáállása is átalakul. Az őskori, ókori mágikus-animisztikus felfogás szerint az orvos minden élőlénynek, de a szikláknak, folyóknak és hegyeknek is életerőt, lelkiséget tulajdonított. Ebben a világképben a betegségek a démonok, a különböző istenségek, a szellemek befolyásán alapult, amelyeket a gyógyítók (sámánok, táltosok, a szentélyek papjai) csillapítottak, űztek ki a betegből. Ezt váltotta fel az antik, „tudományos”, Hippokratészi felfogás! A középkori szemlélet szerint – a Teremtő által irányított világban – a betegség Isten büntetése, a mindenható rend emberi bűnök általi megsértése miatt. A gyógyulás e korban csak a Teremtő által jöhetett létre, az orvosok pedig közvetítőként léptek fel a bűnös ember és a haragra gyúlt Isten között. Az Istenen keresztül közvetített gyógyítás elve a kora középkori keresztény, szerzetesi orvoslás meghatározó módja volt (Christos Iatros, Krisztus, az orvos), persze azért gyógyfüvekkel, böjtökkel, érvágásokkal, beöntésekkel segítettek is (Segíts magadon, akkor Isten is megsegít!). Ebben a környezetben az ápolás a keresztény irgalmasság és szeretet megnyilvánulásának számított. A belgyógyászat és a sebészet ma is létező szétválasztása a szerzetesi és az arab orvoslásra vezethető vissza. A középkori szemléletet kiegészítve, a kora újkorban maga a test és a külső környezet is szerepet kapott a betegségek kialakulásában. Vagyis a betegségek hátterében már nem a bűnös lélek állt, hanem valamilyen kór vagy egyéb külső tényező, netalán a test belső egyensúlyának a felbomlása.

A reneszánsz és a humanizmus hatására az orvostudomány – a filológiai kutatások részeként – kritikai módon az ókori alapok és források felé fordult. Az orvosi és tudományos ismeretek, a hamisításoktól megtisztított klasszikusok olvasása által, de az önálló boncolás gyakorlata alapján is formálódtak. Az ókori tanítókkal és középkori kommentátoraikkal való kritikai szembenézés új orvosi gyakorlatok, ezáltal új gyógyászati fogalmak megjelenését segítette elő. Általánosságban azonban a korszak uralkodó kritériuma továbbra is a megtisztított, antik modellekhez való odaadó hűség maradt.

Az orvostudományban a reneszánsz megújulás, az ókori görögök és rómaiak gyógyászati ismeretei iránti elmélyült érdeklődés időszaka az 1400-as évek és az 1700-as évek közötti időszakra tehető. Ebben a korban az orvosoknak és az egyetemi képzésnek szembe kellett néznie számos járvánnyal, amelyek a középkor végéig és azon túl is megtizedelték Európa lakosságát. A pestis, a lepra és a tuberkulózis a legismertebb betegségek, de volt még sok egyéb más is, mint a tífusz, szifilisz, a rüh, a lépfene. Persze a földrajzi felfedezések következtében megismert új földrészeken újfajta betegségekkel és az európaitól eltérő kezelési módszerekkel, gyógynövényekkel is találkoztak. Ezek mind befolyást gyakoroltak egy modernebb szemléletű gyógyászat létrejöttében. Az orvos-kutatók a 17. század végéig folytatták a reneszánsz korszakban kialakult gyakorlatukat. Az olaszországi Firenzét az orvosi kutatás területén, a bizonyított eredmények közlésének befolyásos központjaként tartották számon. A reneszánsz során elért orvostudományi fejlődés több tényezőtől függött. Leginkább talán a Gutenberg János által bevezetett, mozgatható betűkön alapuló nyomtatott könyvek lehetővé tették az orvosi ismeretek és anatómiai ábrák gyors, nagy terjedelmű terjesztését. Andreas Vesalius anatómus jelentős mértékben járult hozzá az új ismeretek kialakulásához. Művével (Az emberi test működéséről) teret biztosított előremutató sebészeti és más orvosi beavatkozások megteremtéséhez. Mint sok más kutató, ő is éveket szentelt az életéből egy ilyen életmű létrehozásához. Vesaliushoz hasonlóan egyre többen bátorodtak föl, és mertek az egyház tiltásai ellenére is kutatni, boncolni. A boncszínházak megjelenése, mint szórakozási lehetőség, szintén tágította a középkori szűk kereteket.

Előnyt jelentett az is, hogy az orvosi szakma és az egyetemek tanításainak egyházi ellenőrzése csökkent, és egyre gyakrabban nyílt lehetőség nyilvános, következmények nélküli boncolásra. A nagy áttörésre azonban még sokáig kellett várni. Giovanni Battista Morgagni, olasz anatómus a 18. században fejtette ki széles körben ható tevékenységét. Őt tekintik a modern kórbonctan szülőatyjának. A páduai egyetem orvostan professzoraként szerzett tapasztalatait idős korában tette nyilvánossá híres művében: De sedibus et causis morborum per anatoment indagatis (A betegségek helyének és okának feltárása az anatómus által). A 60 évnyi tapasztalatát 5 kötetbe foglalta össze, 646 boncolás leírásával. Morgagni új szemlélete abban mutatkozott meg, hogy a tünetek és a belső szervi elváltozások közötti ok-okozati összefüggésekre mutatott rá, vagyis a kiváltó kórok ilyenfajta megismerésének lehetőségére hívta fel a figyelmet.

Persze az egyház is megérezte az újfajta szemlélet erősödését, így a reneszánsz pápák közül előbb IV. Szixtusz, majd VII. Kelemen (De cadaverum sectione című pápai bullájával) lassanként feloldotta az emberi boncolás tiltásáról szóló korábbi rendelkezéseket.

A kora újkori orvostudomány új problémákkal találta szembe magát, hiszen az urbanizációval, a városiasodással és a népsűrűség növekedésével újfajta kórok jelentkeztek, továbbá a betegségek terjedésének intenzitása is felgyorsult. Már nem csak az egyének betegségeivel, hanem a közegészségügy problémáival, a más kontinensekről behurcolt, vagy a gyarmatokon megismert „egzotikus” betegségekkel is szembesülni kellett. A technika és tudomány (főleg a fizika, kémia és biológia) fejlődésével új, kutatást segítő eszközök és különböző orvosi, élettani ismeretek halmozódtak fel, amelyek lassanként sokféle gyógyászati megközelítést, újítást tettek lehetővé. A könyveknek (Gutenberg galaxisnak) és egyetemi központoknak köszönhetően a tudás összegzése mindjobban felgyorsult és egységesült. Ez viszont már nem a reneszánsz és kora újkor orvostudományi világához tartozik, hanem már a felvilágosodás- és az ipari forradalmak korszakának gyógyászati története.