Tudta-e?
... hogy a Duna neve "vizet", "folyót" jelent, és valószínűleg az óiráni "danu" (víz) szóból ered?

214. szám - 2022. július

A gyógyítás története – 7. rész

A középkori gyógyítás különböző módszerei

A középkori gyógyászat különböző forrásokból táplálkozott. Egyrészt az eltérő ókori görög és római orvosi iskolák hagyományaiból, az antik vallási hagyományokból és babonákból, az asztrológiából, a népi természetgyógyászat praktikáiból és a gyógynövények használatának ismeretéből, továbbá sok egyéb más forrásból.
WILHELM Józef | a szerző cikkei

3

Ez a sokszínű egyveleg egyrészt a népvándorlás korának hatalmas átalakulásainak hatására alakult így, másrészt a kereszténység európai terjedésének volt a következménye, hiszen az egyház volt az a domináns erő, amelyik a gyógyítás módjait is meghatározta.

Miközben a Nyugatrómai Birodalom az összeomlása után csak töredékekben tudta megőrizni az antik, pogány világ elért tudományos ismereteit, addig a Keletrómai Birodalomban teljesen más volt a helyzet. Az akkor csodált és fejlettnek tekintett Bizáncból az ókor orvosi ismeretei különböző irányokban terjedtek szét. Eljutottak onnan a perzsa, majd az azt felváltó arab-iszlám kultúrkörbe is. Az arab orvoslás sokáig az ókori világ orvostudományával volt egyenlő, de lassanként önálló kiegészítések, megfigyelések és eljárások tették teljesebbé. Persze az ázsiai orvoslás is hatott az arab gyógyítás különböző formáira Az ókori orvostudomány nyugati feléledése egyrészt az arab közvetítésnek volt köszönhető, ám az antik tudás őrzése a kolostori környezetben is megvolt, csakhogy itt ki volt téve az egyházi dogmák hatásainak, az egyházi vezetők különféle elképzeléseinek és elvárásainak.

Az első egyetemek orvos-képző központjai, majd orvosi karai Salernóban, Montpellier-ben, Párizsban, Bolognában és Padovában jöttek létre. Az orvostudomány ekkortól vált akadémiai diszciplínává. Az egyház befolyásának hatására ez az egyetemi orvoslás Nyugaton hamarosan elvált a céhmesterek által praktizált sebészettől, amit borbélyok, hóhérok és más gyógyítók alkalmaztak. Több évszázad után, az érett középkorban azután egy nagyobb fordulat állt be gyógyítás szemléletében. A nagy pestisjárvány a középkori gyógyászat nagymértékű átalakulását eredményezte. Amíg korábban a szerzetesek ápolták a betegeket, addig az érett középkorban alapítják meg az első keresztény kórházakat. A fekete halál elleni küzdelem vezetett az első karantén-intézkedésekhez, valamint a városi higiéniai alapkövetelmények megfogalmazásához.

A középkorban a gyógyítás, az orvosi ellátás lassan fejlődött a ma elfogadott és gyakorolt gyógyászati eljárások irányába. Aki a középkorban súlyosan megbetegedett, az nem kórházakban talált szakértelemmel rendelkező orvosokat, hanem a különböző szerzetesrendek kolostoraiban lelt gyógyítókra, ahol zarándokok, hajléktalanok, idősek, szegények, rokkantak mellett ápolták a súlyosan beteg embereket. Ez a keresztény irgalmasság jele volt. Minden kolostorban más volt a gyakorlat. Néhol az ókori orvosi írások adták az alapot, másutt a gyógynövény-ismeret volt használatban, és voltak helyek, ahol a böjt, a hashajtó szerek alkalmazása, a hánytatás, vagyis a szervezet méregtelenítése volt a bevett szokás. Talán a legközkedveltebb módszernek az érvágás számított, vagy a piócák használata.

Az orvosi ellátás alárendelt szerepet játszott a kolostorokban. Ott a papságnak, a szerzeteseknek sokkal nagyobb befolyása volt, mint az orvosoknak, akik egyébként is ritkák voltak. A betegséget Isten figyelmeztetésének vagy büntetésének tekintették, és inkább a lélek tisztaságának eléréséért küzdöttek, mint a betegség visszaszorításán. Aki azonban fertőző betegségben szenvedett, annak esélye sem volt arra, hogy gyógyítassa magát, olyankor általában az elkülönítés volt a következő lépés. A pestises betegek házát például kívülről bedeszkázták, úgyhogy még az egészséges ember sem tudott kijutni, így ő éhhalál útján távozott e siralomvölgyből. A leprásokat kizárták a társadalomból, ők külön kijelölt helyeken tengették életüket a halál bekövetkeztéig.

Az egyszerű polgárok orvosi ellátása sem volt igazán megoldva. Nekik fürdőmesterekre, borbélyokra, hóhérokra vagy vándororvosokra kellett hagyatkozniuk az orvosi ellátás biztosítása érdekében. Itt voltak még a füves asszonyok, a remeteszerzetesek, bábasszonyok, patikáriusok. Mindezen gyógyítók különféle praktikákat alkalmaztak. Kificamodott testrészeket tettek helyre, fogat húztak, gennyes csomókat tisztítottak vagy vágtak ki, kenőcsöket készítettek, beöntéseket alkalmaztak és más, manapság furának látszó dolgokat tettek. A hóhér sebészként is működött, de masszőr is volt. A borbély fogat húzott, köpölyözött, eret vágott, fekélyeket távolított el. Mint láthatjuk, igencsak szerteágazó gyógymódokat használtak.

Az orvosi beavatkozások igen durvák tudtak lenni, és gyógyulás helyett sokszor a beteg helyzetének a romlásához, súlyosbodásához vezettek. Az orvos megjelenése gyakran halálos kimenetelű véget jelentett. A legtöbb "orvos" ugyanis nem ismert más gyakorlatot, mint az érvágást, és addig véreztették a betegeiket, amíg az utolsó csepp vért is ki nem préselték a betegből. A sebeket gyakran kenőcsökkel, pépekkel és zsírral kezelték. A zsírt vagy olajat felforrósították, és a lehető legforróbb állapotában öntötték a sebre, abban a hitben, hogy ez elpusztítja a gennyet és a "rossz" nedveket. Csakhogy épp az ellenkezőjét érték el, mert az ilyen módon „gyógyított” betegeknél súlyos gennyesedés vagy vérmérgezés lépett fel. Hála Istennek, voltak más orvosok is, akik borral, vagyis alkohollal tisztították ki a sebeket, és kötszereket tettek rájuk, hogy megakadályozzák a levegőből származó fertőzés bármilyen formáját.

A fent bemutatott színes egyveleg csak ízelítő a középkor gyógy-történetéből. A középkori gyógyászat sok érdekes tényt rejteget még. Az elkövetkező ismeretterjesztő írásaimban a további sajátosságait mutatom majd be.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor