Tudta-e?
Hogy mik a gleccserek? A gleccserek tulajdonképpen óriási jégfolyók. A hófödte, magas hegyekben sok év alatt összegyűlik a hó, a völgyek felé csúszik, összetömörödik és jéggé válik. Azután a jégár lassan ledfelé csúszik a hegyoldalak között. Szemmel alig észrevehetõen, de állandóan mozog a roppant jégtömeg. Ahogy lejjebb ér, közben olvad is. A jég alatt apró kis patakok vize csobog. A vastag jégpáncél csak lassan olvad meg és mire leér a hegyekbõl, mély árkokat vág még a legkeményebb sziklavölgyekben is.

151. szám - 2017. április

ÚT A FORRADALMAKTÓL A FORRADALMAK FORRADALMÁIG (II.)

A társadalom átnevelése

Az első rész végkövetkeztetése az volt, hogy a forradalom lényege a valóság erőszakos hozzáalakítási kísérlete az eszméhez. A vérbeli forradalmárt az a cél lelkesíti, hogy valamely kigondolt, általa nagyszerűnek vélt ideológia képére „rajzolja át” a valóságot: a társadalmat, az országot, a települést, magát az embert, az állampolgárt, egyszóval mindent kivétel nélkül, ami vezérlő (rög)eszméi látókörébe kerül.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

6

Semmi gond sincs azzal, ha valaki eszményeket vall, és megpróbálja életét, valamint a szorosan hozzá tartozók életét ideáihoz közelíteni. Az előbbit önnevelésnek, az utóbbit gyereknevelésnek nevezzük. Mindkettő kulcsfontosságú a maga területén: az egyik a vallásban, a másik a pedagógiában.

Az ember gondolkodó lény, éppen ezért az eszmék iránti elköteleződését és az ebből fakadó, önmaga megváltoztatására irányuló törekvését – amennyiben nem önpusztító célok vezérlik – senki sem vitathatja el tőle. A gond abból származhat, ha a megvalósítási kísérlet túllép a legtöbbször jó szándékkal átformálni vágyó önkörén. A baj ott kezdődik, amikor valaki elképzelései szerint „át szeretné nevelni” az egész környezetét, az egész országot vagy a társadalmat. Ehhez ugyanis senkinek sincs joga. Miért nincs? Azért, mert ezzel erőszakosan beavatkozik a másik ember életébe, elveszi annak születetéssel kapott előjogát, hogy szabad akarattal döntsön a rá tartozó dolgokról. Ilyen beavatkozási joga csak egy személytelen kényszernek és egy személyes kiválasztottnak lehet: a törvénynek és a nevelőnek.

A SZEMÉLYTELEN KÉNYSZER

A törvény egy adott közösség szabályrendszere, és mivel az ember közösségi lény, ezért kényszerítő erővel hat rá minden olyan kollektív entitásnak az írott vagy íratlan normarendszere, amelybe ő maga is beletartozik: a településnek, az államnak a törvényei, ahol él, a munkaközösségnek a szabályai, ahol dolgozik, a hadseregnek az előírásai, amelynek a katonája, az egyháznak a rendelkezései, amelynek a híve és sorolhatnánk.

Mivel azonban szabad akaratú lény, ezért mindenkor birtokában van az egyéni szabadságnak – szembenézve az ezzel járó lehetséges következményekkel –, hogy bizonyos előírásoknak és szokásoknak ne tegyen eleget. Azt viszont senki sem vonhatja kétségbe, hogy minden emberi szervezetnek, intézménynek joga van meghatározni a maga közösségi normáit, amelyeknek a betartását megkövetelheti tagjaitól, és amelyeknek a megtagadását – a kilengés súlyának az arányában – különféle büntetésekkel torolhat meg. Ez szavatolja a közösség létét.

Már az állati csoportok is e szerint az alapelv szerint működnek.

A SZEMÉLYES BEFOLYÁSOLÁS

A törvény személytelen kényszere mellett a személyes befolyásolás, a nevelés a másik beavatkozást engedélyező jog. Ezt a jogot az adja meg a nevelő számára, hogy a másik fél ráutalt a megszerzett létismeretére, a megélt tapasztalataira, a kicsiszolódott életmintájára, mint ahogyan a gyermek ráutalt mindezek megszerzése miatt a szülőre.

Nevelő nemcsak a szülő, a nevelőszülő és a pedagógus lehet. Mindenki az, aki létismereti tudást, élettapasztalatokat, erkölcsi alapelveket ad át a másik félnek, így ebben az értelemben nevelőnek tekinthető a Keleten gurunak vagy mesternek, a Nyugaton pedig atyának vagy anyának nevezett vallási tanító, de nevelő a szakmai tudást a szakmai ethosszal együtt átadó mesterember is.

A fölsoroltak – az útnak indításig, azaz a nevelési folyamat lezárulásáig – kivétel nélkül állandósult kapcsolatok a szülő és a gyerek, a pedagógus és a diák, a lelki atya vagy anya és a lelki gyermek, a szakma mestere és a szakmát tanuló tanítvány között, de a nevelésnek vannak pillanatnyi helyzetei is. Mindig adódhatnak olyan szituációk, amikor nevelői tanácsot kell adni vagy életmintát kell mutatni valakinek, sokszor úgy, hogy pillanatnyi nevelői pozíciójának nincs is tudatában az ember.

Az állandósult nevelői rangnak az a föltétele, hogy a nevelő mélyebb létismereti tudással, több élettapasztalattal és magasabb erkölcsi szinttel bírjon, mint a neveléssel alakítandó és csiszolandó ráutalt lény. Mihelyt e három közül valamelyikben a tanítvány eléri a nevelője, azaz a mestere szintjét, azon a területen abban a pillanatban befejezettnek tekinthető a nevelési folyamat. Ha a tanítvány minden tekintetben fölért a mesteréhez, akkor a nevelőnek el kell engednie, útjára kell indítania őt az életbe.

Ez még a legerőteljesebb kötődést kifejlesztő nevelői viszonyra, a szülő-gyermek kapcsolatra is érvényes. A felnőtté váló gyerekeket – velük együtt a hozzájuk kötődő érzelmi ragaszkodást és a fölérendeltséget is – el kell engedni, különben helyrehozhatatlan bűnt követ el a szülő, aki azért kapta nevelői küldetését, hogy útjára indítsa a ráutalt lényt. Az a nevelő nem képes elengedni a neveltjét, aki a személyes érzelmi kapcsolatból birtoklói kapcsolatot és a fölérendeltségi viszonyból uralmi viszonyt épít ki. A birtoklói és uralkodói önzés miatt tartja maga mellett azt, aki már készen áll az élet kihívásaira.

Ha a gyermeki mivolt kellemes biztonságához ragaszkodó fölnevelt az, aki nem akar távozni, akkor ki kell verni őt a házból, bármennyire is fájdalmas ez mindkét félnek. Ez lesz a nevelő utolsó nagy leckéje neveltjének, akit már minden tekintetben fölkészített az életre. Idővel majd helyreáll a normális felnőtti kapcsolat közöttük.

Ez a többi nevelői viszonyra is érvényes, hiszen a legerősebb emberi motivációs erő, az önzés miatt bármelyik esetben kialakulhat a birtoklói ragaszkodás és az uralmi viszonyulás a nevelő részéről, ami az alárendeltsége miatt kiszolgáltatott helyzetben levő neveltet birtokolttá és uralttá alacsonyítja le.

A nevelői viszony mindenkor alá-fölérendeltségi viszony, alapmintája a szülő-gyermek kapcsolat. Amíg a nevelési folyamat le nem zárul, addig a ráutalt fél alárendeltje a nevelőnek, amit a közte és nevelője közti személyes viszonyban a fölé rendelt iránti tisztelettel fejez ki. Ahol bomlasztják, kikezdik ezt a szükségszerűen kialakuló alá-fölérendeltségi viszonyt – mint azt a Nyugaton manapság a liberális pedagógiai alapelvekre hivatkozva teszik –, ott a pedagógiát ellehetetlenítik, ezzel pedig a veszélybe sodorják a közösség fennmaradását, amelynek az egyik alappillére a nevelés.

A nevelő az élethez ad útmutatást, ami hihetetlenül nagy felelősség, de egyúttal megtiszteltetés is, ami szinte isteni ranggal ruházza fel őt. (Keleten ezen az alapon viszonyulnak a vallási mesterekhez mint az istenség megjelenítőihez.) Ezt a felelősséget vállalni kell a közösség fennmaradása érdekében, de nem akárkiknek és nem akárhogyan. Igazi, mintaadó nevelők nélkül rövid idő alatt széthullik a legerősebbnek látszó közösség is.

Az igazi nevelés mindenkori alapja a mintaadás, a nevelői fölérendeltséggel való visszaélést nem engedélyezi. A fenyítés a tárházai közé tartozhat, de az erőszak csak kivételes esetekben. Így például a szülő rákiált a konnektorba nyúlkáló gyerekre és erővel félrevonja őt, mert abban a helyzetben azonnal cselekedni kell.

Mi a különbség a fenyítés és az erőszak között? A nevelői fenyítés ráébreszt a hibára, a nevelői erőszak viszont a szabad akaratot semmibe véve rákényszerít valaminek a kritikátlan elfogadására vagy elvégzésére.

A tavasz, nyár, ősz, tél című koreai filmben nagyszerű példát találhatunk arra, hogy mit is jelent a fenyítés. Az idős buddhista szerzetes gondjaira bízott fiú azt a gonosz játékot találta ki, hogy kavicsokat kötözött a kishal, a béka és a kígyó hátára, amelyek ezután képtelen voltak úszni és mozogni. Megleste őt a szerzetes, de elő sem bújt a rejtekéből. Másnap a gyerek egy a hátára kötözött nagy kővel ébredt. Ekkor mondta a mester a bűnét beismerő fiúnak: „Mit gondolsz, mit érezhetett a hal, a béka, a kígyó? Menj, keresd meg őket és szabadítsd meg őket a kőtől, és én is megszabadítalak, de ha csak egyikük is, akár a hal, akár a kígyó, akár a béka közülük meghalt, akkor örökké a szívedben hordod ennek a kőnek a terhét.” A fiú a nagy kővel a hátán kínkeservesen eljutott csínytevése helyszíneire, meglelte a vízben az elpusztult halat, a kétéltű még mozgott, azt kioldozta és elengedte, majd a hegytetőn megtalálta a vérében fekvő, döglött csúszómászót is. Ekkor keserves sírásba kezdett.

Ilyen a fenyítés, ami nem mindig kerülheti el, hogy fájdalmat okozzon, de ennek a fájdalomnak ébresztő hatása van.

A szükségképpen létező erőszakszervezetben, a hadseregben, háborús időkben gyakran alkalmaznak erőszakot a parancsnak ellentmondó katonával szemben, ez a módszer azonban nem a hadsereg nevelési eszközeinek, hanem a hadviselés ősi tapasztalatai nyomán kialakult kemény katonatörvényeknek a része. A katonaságban mintaadással nevelnek, a helytállás, a hősiesség, a kötelességtudat példáinak az előtérbe állításával és véghezvitelével.

A NAGY ÁTNEVELŐK

A forradalmárok – akárcsak az erőszakosan térítő keresztények voltak az újkorban – nagy átnevelők, egyfajta világpedagógusok, hiszen mindent megtesznek azért, hogy eszméikhez igazítsák a valóságot, a társadalmat, az egész világot, ezt pedig másként nem érhetik el, mint az emberek gondolkodásának, világképének, életmódjának ideáikhoz erővel való hozzáalakításával. Ennek a módszere a véres erőszak alkalmazásától sem visszariadó forradalmári nevelés.

A forradalmár nevelőként olyan, mint egy szobrász: megszületik fejében a nagy idea, a szent eszme, az örök minta, majd fogja a hús-vér embert, és addig vési, faragja, amíg hasonlítani nem kezd az örök mintára, a szent eszmére. Ha a nagy igyekezetben helyrehozhatatlan hibát vét, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül a szemétdombra veti az élő szobortömböt.

Így igyekszik átnevelni az idea képére a társadalmat a vérbeli forradalmár. Átnevelési szándékáról akkor sem mond le, ha a szent eszme, az örök minta lelkes elfogadására és a forradalmi célok követésére nem hajlandók az emberek, és a többség rendszerint nem hajlandó, mert amióta világ a világ, azóta a többséget sohasem jellemezte a forradalmi beállítódás. A nyugati történelmet az újkortól alakító forradalmárok hatalomra törő, agresszív hada mindig is elenyésző kisebbséget képezett a társadalmon belül. Erőszakosságuk és céltudatosságuk tette őket a folyamatok irányítóivá.

A vérbeli forradalmár eltökélt a társadalom átnevelését célul kitűző szándékában, és amikor a klasszikus módszerrel, fennálló rendszert megdöntve hatalomra jut, akkor azonnal hozzá is lát a nagy és szent küldetés megvalósításához. Ha szép szóval nem megy, akkor megpróbálkozik a parancsoló, fenyegető hanggal, a verbális erőszakkal. Akik a parancsszóra sem hunyászkodnak meg, azok számára következhet a félreállítás, az egzisztenciális ellehetetlenítés vagy az ezeknél is súlyosabb szankciók, a börtön, az átnevelő munkatábor, a kivégzés, a kínzás.

Az állami erőszakszervezettel, valamint a törvényhozói és az ítélkezői hatalommal rendelkezve már gördülékenyen, a törvényesség álcája mögé bújtatva működtetheti a forradalmi élgárda véres diktatúráját, igaz, e korlátlan erőszakhatalmát nemcsak az ellenforradalmárokkal és az ellenforradalmároknak kinevezett elemekkel szemben vetheti be, hanem a vetélytársaknak tekintett elvbarátaival szemben is, így a forradalom rendre fölfalja saját gyermekeit. A végén, amikor a totalitárius forradalmi rendszer „virágba borul”, akkor a forradalmi vezetők közül már csak a leggátlástalanabbak és a legkíméletlenebbek maradnak talpon a színfalak mögött zajló hatalmi harc küzdőterén. A többiek mind meghaltak vagy eltávoztak száműzetésükbe, ki az idegenbe, ki az országon belül.

AZ ANTIPEDAGÓGIA

A forradalmári nevelés az igazi nevelés ellenpéldája, egyfajta antipedagógia. Nemcsak erőszakos, szabad akaratot semmibe vevő módszereivel tagadja meg a forradalmári pedagógia az igazi nevelést, hanem annak minden egyes alapelvében.

A forradalmár mint nevelő uralni és birtokolni akarja neveltjeit, a „helyesen” gondolkodó és viselkedő állampolgár az eszményképe, akit ő kénye-kedve szerint irányíthat. Éppen ezért a forradalmár mint nevelő sohasem tekinti lezártnak a nevelési folyamatot, sohasem engedi el neveltjét, mindig újabb és újabb eszményeket tűz ki célul elébe. Másként fogalmazva a forradalmári nevelés örök gyermekekként kezeli az állam polgárait, akik a világ végezetéig rászorulnak az atyáskodásra.

A forradalmár mint nevelő erőszakuralmi hatalmára, nem pedig életvitelével és tudásával kiérdemelt tekintélyére alapozva követeli meg a neveltektől a vak tiszteletet, hovatovább az imádatot. A már érett totalitárius rendszerekben, az úgynevezett politikai vallásokban, a fő-fő nevelőt a nép atyjaként és földre szállt élő istenként, azaz messiásként tisztelik az erővel megneveltek, mint Sztálint, Maót és Hitlert egykoron, vagy mint manapság Kim Dzsongunt Észak-Koreában. (Ehhez a vezérimádathoz azonban nemcsak a korlátlan erőszakuralmi hatalom miatti félelemnek van köze, hanem annak is, hogy a „virágba borult” totalitárius forradalmi diktatúrák politikai vallásokként működnek.)

Az igazi nevelői rangnak az a föltétele, hogy a nevelő mélyebb létismereti tudással, több élettapasztalattal és magasabb erkölcsi szinttel bírjon, mint a neveléssel alakítandó és csiszolandó ráutalt lény. Ezek közül a feltételek közül a forradalmár mint nevelő egyiket sem teljesíti be. Ő nem létismereti tudást, hanem a forradalmi ideológia megkérdőjelezhetetlennek tekintett dogmáit közvetíti, élettapasztalatait nem bölcsességbe fordítja, hanem a forradalmi ügy szolgálatába állítja, az erkölccsel pedig – már az erőszakosságra való hajlama miatt is – igencsak hadilábon áll.

A vérbeli forradalmár számára az erkölcsös cselekvés nem szigorúan vett követelmény. Mint ahogy az etikus jellegű mintaadás, példamutatás sem. Ezt számtalan példa igazolja a kommunista hatalomátvételek idejéből a kelet-közép-európai országokban és Oroszországban. A legromlottabb, a legostobább emberek is vezetői pozícióba kerülhettek, ehhez egyetlen föltételnek kellett eleget tenniük, szavaikkal és tetteikkel hitet kellett tenniük a forradalmi ideológia mellett.

A vérbeli forradalmár erkölcsi alapelve: a (forradalmi) cél szentesíti az eszközt. Számára tehát minden megengedett, ami előreviszi a forradalmi ügyet. A forradalmár a társadalom számára nem példás életmódjával válik mintaadóvá, mint az igazi nevelő. A forradalmi gondolkodás szerint pusztán már az követendő társadalmi példává teszi a személyét, hogy ő vérbeli forradalmár. Az nem számít, hogy milyen ember és hogy a forradalom győzelme érdekében milyen tetteket követett el.

Ez a forradalmárait ünnepeltető fölfogás határozta meg a kelet-közép-európai oktatást negyven éven át. A régebben születettek még jól emlékezhetnek rá.


A történelem legszörnyűbb, kényszermunkával „átnevelő” táborai közé tartoztak a gulágok, az orosz betűszó (Главное управление исправительно-трудовых лагерей) Javító-Munka Főigazgatóságának fordítható

A cikk első része itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor