Az első világháború és a fogyasztói egészségügy megalapozása

Ez az első világháború alatt kimondottan hatványozódott. A hadseregek orvosi ellátásának alapját régebben a traumaellátás alkotta, továbbá a fertőző betegségek kezelése, valamint a megelőző orvoslás (pl. a járványok elkerülése). Manapság ide tartozik a közegészségügy is. A traumaellátás nemcsak a sebesültek sürgős kezelését foglalja magába, hanem a sérült katonák harctérről való kimentését, az evakuálásukat, a 19. század második felétől a frontvonaltól távolabb fekvő kórházakig terjedő szállítás és sürgősségi ellátás biztosítását, működtetését.

Régebbi korokban higiéniai előírások betartásával, a 20. századtól kezdődően pedig védőoltásokkal igyekeztek elkerülni a fertőző betegségek terjedését. Ezek segítségével sikerült felügyelni azokat a betegségeket, amelyek az előző évszázadokban a legtöbb halálos áldozatot okozták, ugyanis a múltban a sebfertőzések és a rossz higiéniai viszonyok miatt haltak meg a katonák, és nem elsősorban a sebesüléseik miatt. Sajnos az első világháborúban még nem álltak rendelkezésre antibiotikumok, és az olyan betegségek, mint a tüdőgyulladás, a vérhas és a tuberkulózis továbbra is szedték áldozataikat. A közegészségügy csak a közelmúltban vált a katonai orvoslás kulcsfontosságú részévé. Ide sorolható a vízellátás, tisztálkodás, szemétszállítás biztosítása, a tábori WC rendszer megszervezése, ezeknek a mindennapi dolgoknak a szabályozásai ugyanis nem engedik, hogy betegségek alakuljanak ki és terjedjenek a katonák körében.

Az orvostudomány átalakulása kéz a kézben haladt az első világháború időbeli elhúzódásával. 1914. augusztusában még azt hirdették a katonai és politikai vezetők, hogy ez egy rövid háború lesz (mire a levelek lehullnak, addigra otthon lesznek a katonák!), de az elsődleges számítások nem jöttek be, így nem csak a bevonultak száma növekedett az évek során, hanem a sebesült vagy lebetegedett katonák sokasága is. Ennyi embert egyszerre ellátni igencsak súlyos kihívásnak bizonyult minden hadakozó ország számára. A háborús évek előrehaladtával, az új fegyverek bevetésével egyre újabb és újabb orvosi kihívásoknak kellett eleget tenni. A lőtt, szúrt, zúzott sebek, csonttörések mellett megjelentek a vegyi fegyverek okozta másfajta sérülések, vagyis a bőr, a szem, a nyálkahártya, a belső szervek gyógyítása, de a frontokon átélt borzalmak lelki feldolgozása, vagyis a katonák körében terjedő frontláz (sokkhatás) is jelentős feladat elé állította az egészségügyi dolgozókat.

Az orvosok, ápolók óriási munkát végeztek a frontvonalak mögött, a hátországban is, hogy megszervezzék a sebesült katonák megsegítését, lábra állítását, de egyben orvosi ellátást nyújtsanak a civil lakosságnak, a frontok hátterében, de az országok mélyében is, ahol a civilek az alultápláltság következtében járványoknak (tífusz, spanyolnátha) volt kitéve. A különféle járványok terjedésének megakadályozása a háború alatt hihetetlenül nehéz volt, ez szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, mivelhogy a kialakuló káosz hatására eluralkodtak az egészségtelen körülmények.

Az elképzelhetetlenül sok feladat teljesítése végül oda vezetett, hogy az első világháború a modern egészségügyi rendszer kiépítésének a kezdetét jelentette, azaz megalapozta a fogyasztói társadalom tömeg-egészségügyi ellátását. A háború okozta orvosi, gyógyászati kihívások katalizátorként szolgáltak az orvostudomány gyors fejlődéséhez, úgy a diagnosztikát, mint a gyógymódokat illetően, de az egészségügy szervezeti felépítését tekintve is. A háború előtt felfedezett orvosságok, vegyi anyagok, technológiák, új orvosi műszerek, tudományos elméletek, a pszichológiai ismeretek stb. hirtelen elkerülhetetlenné váltak a gyógyítás megszervezésének szempontjából. Számos felfedezés és előrelépés változtatta meg az orvostudományt az első világháború alatt. Elsősorban a sebészet, a protézisek gyártása, a fertőzések elkerülése, a fájdalom csillapítása, a mentális betegségek kezelése kerültek a figyelem középpontjába. Mindez lehetőséget adott az orvosoknak arra, hogy életeket mentsenek meg, sokkal nagyobb sikerességgel, mint korábban, ami meghatározta az egészségügy fejlődésének jövőjét is, pl. orvosságok rendszeres szedése, háziorvos rendelői rendszerek megszervezése, védőoltások és higiéniai előírások kötelezővé tétele stb.

Az 1914-1918 közötti első világháború volt az emberiség történetének addigi legvéresebb összecsapása. A sérült és beteg katonák tömeges megjelenése, ellátása esetén az egészségügyi szolgálat nem volt képes mindenkinek egyszerre segíteni, így merült fel a sebesült katonák kezelési sorrendjének problémája, ami a háború első pillanatától vált akuttá. Így született meg az orvosi triázs, vagy más néven sürgősségi osztályozás. Ez egy rendszer, eljárás, amely a korlátozott sürgősségi ellátás keretei között kidolgozta a katonák sérüléseinek, állapotának súlyossága alapján azt a sorrendet, amely előírja a kezelés megkezdésének sorrendjét. A triázs célja, hogy a lehető legtöbb betegnek megfelelő időben és helyen biztosítsák a megfelelő ellátást. A triázs szó francia kifejezés, ami válogatást jelent. Ilyenkor az orvos vagy az ápoló a katonák állapota alapján (pl. életfunkciók, sérülések) osztályozta a betegeket, hogy kit kell előbb, és kit lehet kicsit később ellátni. Ennek az eljárásnak, rendszernek a kidolgozására azért volt szükség, hogy a lehető legtöbb életet megmentsék, hiszen a felgyógyult katonák újbóli bevetésére igencsak szükség mutatkozott. Itt azonban nem csak az emberségesség állt a gyógyítás középpontjában, hanem a katonai érdek, hiszen a frontot megjárt, tapasztalt harcos igazi értéknek számított a zöldfülű újoncokhoz viszonyítva. A triázs eljárást azóta a civil életben pl. a sürgősségi osztályokon, továbbá katasztrófahelyzetekben alkalmazzák.

 A triázs mellett az első világháború alatt kidolgozták a betegek ellátására és szállítására vonatkozó előírásokat, vagyis a protokollt, ami jelentősen felgyorsította az orvosi ellátást, továbbá a sérültek túlélési esélyeit is. A katonákat hordágyon vitték a csatatérről a frontvonal mögötti ezred orvosi állomására. Ha szükséges volt, innen mentővel szállították tovább egy evakuálási pontra, majd teherautóval, ám inkább mentővonattal a legközelebbi sürgősségi vagy ideiglenes kórházba vitték őket. A korábbi háborúkban az orvosi ellátást a csatatér közelében biztosították, csakhogy az új fegyverek alkalmazásának következtében ez már nem volt lehetséges, hiszen a lövedékek becsapódása miatt nagy veszélynek tették ki a sebesülteket, de az egészségügyi személyzetet is. A fent ismertetett szervezési megoldást is beépítették a civil egészségügybe. Mindenki először a saját háziorvosához fordul, aki szükség esetén szakorvoshoz irányítja a beteget, ha ott sem tudják megoldani az ellátását, akkor egy központi egészségügyi intézménybe kerül. Mindez azt bizonyítja, hogy az első világháború egészségügyi gyakorlata alapozta meg a fogyasztói társadalom tömeges egészségügyi ellátását.

Naiv dolog lenne azt hinni, hogy az orvostudomány, a gyógyászat ilyen gyors átalakítása csupán humánus szempontokat követett. Az első világháború kapcsán fel kell vetni az orvosi etikával kapcsolatos kételyeket is, hiszen az eszméletlen, vagy haldokló katonákon, éhező civileken való kísérletezés komoly kérdéseket von maga után, pl. az emberkísérletek problémáját, amit akkor nem így neveztek, hiszen még nem létezett Auschwitz traumája, viszont már létezett a gyarmati lakosokon végzett embertelen kísérletek gyakorlatának múltja.  Erre azonban a sorozat folytatásában szeretnék bővebben kitérni.