Kelet-Európa az I. világháborúban, az ideológia harcok tükrében

Az I. világháború kitörése előtt Kelet-Európa három nagy birodalom fennhatósága alatt állt. A legnagyobb részt az Orosz Birodalom birtokolta, míg a Német Császárság és az Osztrák – Magyar Monarchia kisebb területeket igazgatott, hiszen ez utóbbi államok magja inkább Közép-Európában volt található. Európa keleti része egy igen tarka képet mutatott, különböző népek és népelemek, különféle vallások keveredtek itt, jól elkülöníthető határok nélkül. Éltek itt észtek, lettek, lívek, litvánok, lengyelek, ruszinok, románok, ukránok, fehéroroszok, tatárok, oroszok, és sok egyéb más nép. A keleti ortodox egyház hívői mellett jelentős számban éltek itt még a judaizmust követő zsidók, és nagyszámú volt a katolikus, mohamedán, protestáns lakosság aránya is.

E térségben nem csak a központi hatalmak és az oroszok érdekei ütköztek egymással, hanem az ekkoriban divatos ideológiák is jelentős hatással voltak a háború folyamán kialakuló folyamatokra, eseményekre. A nacionalizmus, a nemzeti függetlenség megteremtése volt az egyik eszme, ami meghatározóvá vált a háború következtében kialakuló válságok hatására. A másik, ugyanilyen fontos ideológia a szocialista (kommunista) rendszer megteremtésének elképzelése volt. Itt volt azonban még az addig háttérbe szorított oroszországi polgárság hatalomátvételének a gondolata is.

A kezdetben imperialista összetűzésként indult háborúban nagyon gyorsan jelentkeztek a nemzeti államok létrehozásának a tervezetei, ahogy a proletárdiktatúra végrehajtásának ötlete is, de a polgári kormányzás bevezetésének a lehetősége. A cári Oroszország vezetői tisztában voltak, hogy az orosz hadsereg a fegyverzetét tekintve és gazdasági szempontból is hátrányosabb helyzetben van a központi hatalmakhoz viszonyítva, de mindezt a besorozott és bevethető katonák többszörös túlerejével igyekeztek ellensúlyozni. Ez hamarosan rengeteg halotthoz és sebesülthöz vezetett a keleti fronton, ami jelentős válságot okozott.

A nyugati fronttól eltérően a keleti hadszíntéren jelentősebb területi foglalásokra is sor került, mindkét oldalon. Ez azt jelentette, hogy rengeteg fogságba esett ellenséges katonát kellett ellátni, továbbá óriási volt a frontharcok elől menekülő helyi lakosok száma is, akik a hátországban igyekeztek biztonságot keresni. Mindez felbolygatta a mindennapi életet, és Kelet-Európa mindinkább egy megzavart méhkashoz kezdett hasonlítani. A mind feszültebb társadalmi helyzetek abból a hozzáállásból fakadtak, hogy minden politikai csoport a saját elképzelését tartotta egyedül helyénvalónak és minden más lehetőséget, kompromisszumos megoldást kizárt. A hatalom megszerzéséért folyt a vérig menő harc. A különböző ideológiák hordozóinak, azaz a vezetőiknek ez a kizárólagossága az egykori középkori egyház dogmatikus fellépését utánozta, tükrözte, ami azt jelentette, hogy csak a vezér és az ideológia által meghatározott út az egyedüli igazság, amit senkinek sem szabad megkérdőjelezni. Ez a merev elvakultság fajult a későbbiekben azokhoz a belső leszámolásokhoz, amelyek számarányukban több halottat eredményeztek Oroszországban (becslések szerint 8 és 14 millió között), mint a frontokon odaveszett katonák száma (becslések szerint 1,3 és 1,8 millió között), pedig az is igen magas volt a többi front halottjaihoz viszonyítva.

Nem csak az emberek szenvedték meg ezt a zűrzavaros időt, hanem a természeti táj és az állatvilág, mert pl. hatalmas erdőket irtottak ki a lövészárokrendszerek kiépítéséhez, kőolaj-kutakat gyújtottak fel, termőföldeket tettek terméketlenné, és állítólag – a heves összetűzések idején – naponta 800 ló valamint rengeteg őrvezető kutya veszett oda. A Galíciában született Joseph Roth író, a háború után, 1924-ben ezt írta egy hazalátogatása során: „E vidék rengeteg kincset rejt, a lakói mégis szegények.”

Feltételezem, hogy az olvasóban azonnal felvetődik a kérdés, honnan ez az eszeveszett öldöklési vágy, a tömegek halálra éheztetése, mint likvidálási módszer, az embertelen rablások sorozata, a települések felperzselése stb.? A szociológia egyik megfigyelése szerint ez azzal a jelenséggel függ össze, hogy minél mélyebbek egy területen élők között a belső ellentétek, továbbá minél súlyosabb a területen kialakuló válság, annál nagyobb a hajlandóság az agresszióra, az erőszakcselekmények elkövetésére.

A kelet-európai térségben kialakuló, fent részletezett ellentétek már a háború előtt is léteztek. Az Osztrák – Magyar Monarchiában, a Német Császárságban, a Cári Oroszországban is komoly politikai pártharcok folytak, mindhárom birodalomban problémát jelentett a nem államalkotó nemzetek autonómia- vagy önállósodási törekvése. Oroszországban azonban ezt a feszült helyzetet az a tény fokozta, hogy az ország politikai, gazdasági, társadalmi tekintetben csak a 19. század utolsó felében indult meg a modern állam megteremtésének útján. Ez az átalakulás lassú ütemben haladt, ami jelentős elégedetlenséget szült a cári rendszer előnyeit nélkülöző társadalmi rétegek körében. Az első világháború okozta orosz emberveszteségek, az infláció, a gazdasági és létfenntartási kilátástalanságok, a megszálló hadseregek visszaélései mind elkeseredettebbé tették az embereket, ami tömegtüntetésekben, sztrájkokban, titkos szervezkedésekben nyilvánult meg először. Az általános elégedetlenséget minden politikai vagy ideológiai csoport a saját céljainak megvalósításához próbálta felhasználni, és a tömegeket úgy irányítani, ahogy az nekik megfelelt. Minden csoport a hatalom kiépítése és megtartása érdekében egyre brutálisabb eszközökhöz, módszerekhez nyúlt. Ez odáig fajult, hogy Kelet-Európa a brutalitás kísérleti telepévé vált, és, hogy a kortársak hozzászoktak az utcákon halmozódó hullák, a mindennapi erőszak látványához. Kijev városát a háború alatt és a polgárháború során tizenegyszer szállták meg. Ez a szám önmagáért beszél, hiszen elszánt, olykor vérszomjas seregek betöréséről és kivonulásáról volt szó, nem pedig békés turisták látogatásáról. Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után kitört polgárháborúban (a vörösök és a fehérek harca, ez utóbbiakat a külföldi intervenciós seregek támogatták) már nem léteztek hagyományos értelemben vett frontok. Különböző összetételű fegyveresek csaptak össze egymással és járták a térséget, zaklatva, kirabolva és meggyilkolva a lakosságot. Kelet-Európa akkoriban elveszítette a rend, a stabilitás minden struktúráját. Az ekkor felgyülemlett kollektív traumák a 2. világháború során ismét hasonló borzalmakhoz vezettek.

Az oroszországi forradalmak (az 1917-es februári és októberi), és a nyomukban megjelenő terroruralmak, razziák, parasztlázadások, pogromok, járványok és éhínségek több millió ember halálához vezettek. A gyilkosságok, az öldöklések megszokottá váltak, és ezeket néha a legapróbb okok vagy inkább ürügyek miatt követték el. Az emberi élet nem számított semmit.

A világ éléskamrájának nevezett térségében összeomlott az infrastruktúra és az államigazgatás. Ez volt az, ami éhínségekhez, járványokhoz vezetett. Az 1918-ban megkötött breszt-litovszki békét követően a központi hatalmak az ukrán bábkormány, a szovjet hatalmi tényezők sarokba állításával 1918. november elejéig összesen 34 745 vagonnyi élelmiszert, gabonát és nyersanyagot szállítottak el, és a szállítási költségeket is a legyőzötteknek kellett vállalnia. A központi hatalmak semmivel sem voltak kíméletesebbek, ők is ugyanolyan kegyetlenül bántak a vesztesekkel, mint ahogy velük bántak később a párizsi békekonferencián!

Az általános bizonytalanságot, az embertelen brutalitást és a Kelet-Európában létrehozott vagy kikiáltott államok közötti fegyveres határvitákat végül a vörös hadsereg támadásai, győzelmei vágták félbe, persze másként is rendeződtek e kérdések. A korábbi kegyetlenkedéseket, a zűrzavart a kommunista terroruralom váltotta fel, majd párhuzamosan megindult a bolsevik közigazgatás megszilárdulása is. Ez nem jelentett azonban azonnali rendet, békét e térségben. A kommunista ideológia ellenségei ekkor sem érezhették magukat biztonságban. A bolsevikoknak a konzervatív monarchistákon, földbirtokosokon és szocialistákon kívül más ellenségeik is lettek hamarost. A sztrájkoló munkások és a lázadó parasztok, akik ellenálltak a hatalmi visszaéléseknek, az erőszakos rekvirálási intézkedéseknek, szintén az elnyomás és a szabadságkorlátozás célpontjaivá váltak. A látszatra egyenlőséget hirdető kommunisták nyílt diktatúrája egyre nyilvánvalóbb lett!