Jézus háromarcúsága

Jézus, a Krisztus a keresztény hit szerint egyszerre volt (elsőként) az Izraelt felszabadító, a tizenkét törzset egybegyűjtő dávidi Messiás, a Messiás-Király, (másodikként) a legnagyobb zsidó próféta, akit Mózesnek ígért meg az Úr (5Móz 18, 15), a szintén Messiásként várt Próféta, valamint (harmadikként) a Melkizedek rendje szerinti főpap, az ároni Messiás, a Messiás-Főpap.

Máté gyermekségtörténetében a három ajándéka a napkeleti bölcsektől a kisdednek (Mt 2, 1-12) szintén ezt a krisztusi háromarcúságot fejezte ki: az arany (amiből a korona készül) a vele megszületett Messiás-Királynak, (a gyógyításra, balzsamozásra és fölszentelésre használt) mirrha a benne világra jött Messiás-Főpapnak, a(z isteni jelenlét illatára emlékeztető) tömjén pedig a vele eljött Prófétának szólt.

A KÖZPONTI ERÉNYEK MINTASZEMÉLYISÉGE

Az Újszövetség tanúsága szerint Jézus mindhárom központi erénynek a megszemélyesítője, túlszárnyalhatatlan képviselője volt Isten Fiaként. Az Atya iránti feltétlen gyermeki, fiúi bizalma az emunah erényét teljesítette be tökélyi fokon. Egész tanítói működése, a heszed erényének a felmutatása volt, melynek betetőzéseként kereszthalálával a lehető legmélyebb szeretet példáját mutatta fel, amikor az Atya akaratát követve az életét adta az emberekért. Az igaz voltnak, a szentségnek, a caddikság tökéletes szinten gyakorolt erényének szintén ő a mintapéldája mint olyan ember, aki soha nem követett el bűnt, s aki az isteni rendet, a törvény szellemét Izrael legnagyobb tanítójaként nemcsak értette, hanem hiánytalanul magáévá is tette: szavai és tettei között nem volt semmilyen szakadék.

Messiás-Főpapként a caddikság, Messiás-Királyként az emunah, a két messiási szerepet magában egyesítő Prófétaként, Mózes utódjaként és a Törvény megújítójaként pedig a heszed erényének a legmagasabb szintű képviselője volt Jézus.

A Messiás szó egyébként, miként görög fordítása, a Krisztus szó is, Fölkentet jelent. Izraelben három központi fontosságú hivatal elfoglalása járt szent olajjal való fölkenéssel, azaz fölszenteléssel, ami az isteni elhívás jele volt: a prófétáé, a királyé és a főpapé. Erre alapozva a messiásváró eszmék kialakulásakor a Kr.e 2. századtól a qumráni esszénus iratokban három helyreállító Messiás képe tűnik fel, Mózes utódjáé, a Prófétáé, aki a Törvényt, a dávidi Messiásé, Izrael Messiásáé, aki a királyságot és az ároni Messiásé, aki a papságot állítja majd helyre.

A MESSIÁSI SZEREP RADIKÁLIS ÁTÉRTELMEZÉSE

E jézusi háromarcúságról most csak annyit, hogy az, ahogyan Jézus Isten Fiaként beteljesítette ezeket az erényeket forradalmian más volt, mint amilyennek azt a hozzánk hasonlóan világias látásmóddal átitatott zsidó írástudók, törvénymagyarázók és papok elképzelték. Ezért nem értették meg és fogadták el Jézus messiási voltát. A zsidók többsége egy harcos dávidi Messiást várt, aki újra naggyá teszi Izraelt, s aki azzal kezdi működését, hogy kiűzi a római hódítókat. Ezzel szemben Jézus Messiás-Királyként a lelki, szellemi színtéren működve nem a rómaiak ellen hirdetett harcot, hanem az embereket és a világot belsőleg uraló gonosz ellen, a rosszal, az istenellenessel szemben. Rabbiként, tanítóként fellépve működése kezdetén a megígért Próféta arcát felmutatva először megvilágította az isteni rend, a Törvény szellemét olyan tisztasággal, bölcsességgel, mint még soha senki előtte, de nemcsak beszélt, igét hirdetett, hanem szavait életével, cselekedeteivel is alátámasztotta példát mutatva arról, hogy az ember miként lehet szentté, igazzá, a Törvény szellemének beteljesítőjévé. Igaz voltát, caddikságát gyógyító csodatettekkel hitelesítette úgy, mint a szintén caddikként tisztelt korabeli csodarabbik, amint azt magyar származású nagy vallástudós, Vermes Géza Jézuról szóló könyveiben leírta. Ezekkel a jelképes üzenetű gyógyító és halált legyőző csodatettekkel Jézus valójában messiás-főpapi küldetését jelezte előre, az ároni Messiás ugyanis a szentség, az igaz volt erényének a világba jött mintaszemélyisége kell, hogy legyen. A szentség a bűn hiánya, s a bűntelenségen a bibliai gondolkodás szerin nem győzedelmeskedhet a betegség és a halál.

Messiás-királyi arcának felmutatása galielai működésének kezdetén még szintén csak szimbolikus jelentésű prófétai cselekedetekben mutatkozott meg, például a tizenkét tanítvány kiválasztásában, amely Izrael tizenkét törzsének egybegyűjtésére utalt. Igazi messiás-királyi műve, amiért a világba jött, Jeruzsálemben teljesedett be, amikor kollektív személyiségként, egész Izraelt (isten teljes választott népét) képviselő királyként, az emunah, a föltétlen önátadás erényének a legmagasabb fokát gyakorolva mint szenvedő szolgaka (Iz 53, 1-12) az életét adta az övéiért a kereszten. Ez a szégyenletes halálnem a politikusok módjára világiasan gondolkodó zsidó vallási vezetőknek nem királyi győzelemnek, hanem totális vereségnek tűnt, annak a bizonyítékának, hogy ő semmiképp sem lehetett a várva várt dávidi Messiás, akinek szerintük meg kell szabadítania Izraelt ellenségeitől, a római hódítóktól.

Jézus azonban nem „politikai Fölkent” akart lenni, mint álmessiások. Dávidi Messiásként ezért földi küldetését a kereszten, a megváltás művének a beteljesítésével zárta, a bűnök elvételével, a gonosz legyőzésével. Messiás-Királyként valójában tehát főpapi szerepet teljesített be, a főpap küldetése volt ugyanis, hogy az engesztelés napján évente egyszer áldozatbemutatásával kiengesztelje istent maga és a népe bűnei miatt. Jézus messiás-királyi keresztáldozata a mindörökre szóló főpapi áldozat elvégzése volt.

A megváltás, a kereszthalál volt Jézus Atyába vetett bizalmának, az emunah erényének a túlszárnyalhatatlan mintapéldája, amelyben a végtelen világi ismertetőjegye, a paradoxon is meg kellett, hogy mutatkozzon: úgy kellett isten akaratát teljesítenie, hogy eközben az idegen bűnök átvételével magára kellett vennie az isten akaratától elszakadás, a bűn következményének a rettenetes fájdalmát. Bűntelenségének, azaz caddikságának, szentségének a teljessége – ami a megváltói mű véghezvitelének az előfeltétele volt – szintén a keresztáldozat felmutatott erénye volt, ha ugyanis Messiás-Főpapként bűnnel beszennyezett lett volna az, aki önnönmaga Messiás-Királyként való, az Atya akaratát teljesítő halálra adásával bemutatta a messiás-főpapi áldozatott, akkor a bűnök elvételének a műve nem mehetett volna végbe.

Annak ellenére, hogy a feltétel nélküli hit, az emunah és az igaz volt, a caddikság is megmutatkozott benne tökélyi fokon, az övéiért az életét odaadó keresztáldozat mégis elsődlegesen a legnagyobb szeretet, a heszed erényének a műve volt, azé az erényé, amely egyesíti magában a másik kettőt. A határtalan isten- és emberszeretet, azaz a heszed erényének a legmagasabb foka volt az, ami képessé tette Jézust erre az ember részéről felülmúlhatatlan önfeláldozásra, melynek során nemcsak a legszörnyűbb testi fájdalmat kellett elviselnie, hanem a teljes kitaszítottságot, elvetést is azok részéről, akikért a lehető legtöbbet vállalta, akikért megtestesülve teljesen kiüresítette magát, hogy emberként lehessen a társuk és a tanítójuk, akikért örök létezőként még a halált is hajlandó volt megtapasztalni. A legfájdalmasabb számára mégis az a leírhatatlan lelki fájdalom lehetett, hogy amikor teljesen bűntelenként, Isten Fiaként magára vette az emberek bűneit, akkor szeretett Atyja, az egyetlen isten is elfordította tőle az arcát, aminek a következményeként azt kellett átélnie, hogy a magára vett bűnök súlyától lelke a pokol legmélyebb mélységébe zuhan alá.

Jézus messiás-főpapi feladatteljesítésére is ugyanígy érvényes volt ez a radikális értelmezési fordulat, ároni Messiásként ugyanis messiás-királyi feladatot hajtott végre, a kereszthalállal, a megváltással, a bűnök elvételének messiás-főpapi áldozatbemutatásával hozta ugyanis létre Isten Királyságát, másik nevén az Ég Királyságát, amely nem világi ország, ahogyan azt a hozzánk hasonlóan világiasan gondolkodó zsidó írástudók túlnyomó többsége várta, hanem lelki-szellemi ország (Jn 18, 36), mennyei királyság, a megváltottak közössége. Ennek a nem világi országnak a látható formája itt a világban a megváltásban hívők igaz közössége, az egyház, azaz a lelki-szellemi Izrael mint világból kiragadott, szellemi, szent eleme ennek a földi létezésnek. Messiás-Főpapi áldozatbemutatásával – melyben az Atya akaratából ő maga volt Isten Báranyaként az önként vállalt, a bűnösök életéért bűntelen életét odaadó messiás-királyi áldozat – Égi Királyság (Mennyek Országa) jött tehát létre.

A világ végén, az ítélet napján is ez a szerepkereszteződés fog megmutatkozni, amikor a hit szerint a végső szellemi győzelmet kivívó, a Sátánt és fiát, az antikrisztusi szellemet keresztáldozatával végleg legyőző Messiás-Király messiás-főpapi küldetést végez el azzal, hogy ítélkezve örökre szóló áldást vagy átkot oszt, befogad vagy eltaszít.

A zsidók világias elemekkel teletűzdelt vallási látásmódja szerint a messiás-főpapi szerep a templom megtisztításáról, a cádoki papság elsőbbségének a visszaállításáról és ennek folytán a templomi áldozatbemutatás üdvhozó, megbocsátói szerepének a helyreállításáról kellett volna, hogy szóljon. A jeruzsálemi templom állt a maga földi valóságában e világias messiási elképzelés mögött. Ehelyett az igazi messiási áldozat, a krisztusi kereszthalál szükségtelenné tette a templomi áldozatok további bemutatását. Ezt jelezte a Szentek szentjét eltakaró templomi függöny kettéhasadása rögtön a golgotai mű bevégzése után (Mk 15, 38). Az isteni jelenlét, a szentség ekkor hagyta el végleg a jeruzsálemi szentélyt, a Megváltóba költözött a templomi áldozatbemutatásnak a bűntől megtisztító erejével együtt. Ez negyven nappal halála után, Jézus megdicsőülésekor és mennybemenetelekor vált nyilvánvalóvá (ApCsel 1, 9-11), amikor az Olajfák hegyén a tanítványok látásra megnyílt szeme előtt a Megváltó befogadást nyert az isteni jelenlétbe, képi nyelven szólva elfoglalta a helyét az Atya jobbján.

A megváltás műve a keresztáldozattal hajtatott végre, amikor a bűntől való érintetlenség, a szentség, az igaz volt, a caddikság magja beköltözött az életüket Krisztussal megosztó emberek és közösség (egyház) életébe is. Ez a mag fog kisarjadni bennük és növekedni, ahogyan erősödnek a Krisztusba vetett hitben és önátadásban, az embertársaik és az Úr iránti szeretetben úgy egyénileg, mint a hívői közösség, az egyház szintjén. Ez az Isten Királysága terjedésének a jézusi módszere a világban, a vallási forradalom egyetlen hiteles, erőszakmentes útja.

A MESSIÁSI SZEREPEK KERESZTEZŐDÉSE

A keresztáldozat a messiási szerepek kereszteződését is jelentette, emiatt nem értették azt a világias, azaz hozzánk hasonlóan emberi módon gondolkodó zsidó írástudók, akik a Messiás-Királytól, Izrael Messiásától az Úr erejével végrehajtott hadvezéri sikereket várták, míg a Messiás-Főpaptól az áldozatbemutatás hatékonyságának a megújítását és az isteni jelenlét helyreállítását az Úr egyetlen jeruzsálemi templomában. Ezzel szemben Jeshua haNozri messiási küldetése, ahogyan Jézust arámiul nevezték, az Atya akaratát beteljesítő önként vállalt kínhalálba, a Golgota felé, azaz emberi szemmel látva a totális kudarc felé vezetett, amiben a világiasan gondolkodók annak a bizonyítékát vélték fölfedezni, hogy ő egy hamis Messiás volt.

Valójában ez volt az igazi messiási küldetés beteljesítése, de ezt még a hozzá legközelebb álló tanítványok is csak azután kezdték el fokozatosan fölismerni, miután Jézus, a Krisztus (a Messiás) megjelent nekik feltámadása után és miután az első pünkösdkor, a sávuót, a hetek ünnepének a napján (a harmadik nagy zsidó zarándokünnepen) megkapták a Szent Szellem (a magyar bibliafordításokban a Szentlélek) elméjüket megvilágító kegyelmét.

A kereszten a messiás-főpapi áldozatbemutatás azt jelentette, hogy Jézus önmagát mint az egész Izraelt képviselő Messiás-Királyt adta oda önkéntes áldozatul. A messiás-királyi pozíció, a trónon ülő, a kimozdíthatatlan középpont, a szentség bűntől megérinthetetlen origója költözött ezzel a megváltott emberekbe, akiknek odaadta, azaz akikkel megosztotta az életét. A rómaiak részéről az elítélésének az okát jelző INRI felirat a kereszten (Nazoreus Jézus a Zsidók Királya) az igazat írta le, hiszen valóban Izrael Messiás-Királya volt a bemutatott áldozat, ugyanaz a szamárháton ülő Messiás-Király, akit Jeruzsálem népe néhány nappal azelőtt még pálmaágakat lengetve ünnepelt.

Mennybemenetelekor, negyven nappal kereszthalála, a messiás-főpapi áldozatbemutatás után az ellentétes irányú messiási szerepkereszteződés vált nyilvánvalóvá. Ekkor történik meg az Égi Királyság, az Isten Királysága megalapítása azzal, hogy életét odaadó Messiás-Királyként a megdicsőült Jézus elfoglalta helyét a trónon ülő Úr jobbján (ApCsel 7, 55-56), azaz befogadást nyert az isteni jelenlétbe, az egyetlen valódi szentségbe, amit képi nyelven mennyei trónusként írt le a Biblia. Az Égi Királyság, amely kifejezéssel a magyar bibliafordításokban Mennyek Országa formában találkozunk, azáltal jöhetett létre ezzel, mert Jézus magával vitt és visz minden benne hívőt, neki magát feltétel nélkül önátadót jelenléte közelségébe, amely képi nyelven szólva az Atya jobbján van.

Ezzel a jeruzsálemi templom, mint az isteni jelenlét helye a Szentek szentjével elveszítette a szerepét, az isteni jelenlét a Megváltóba költözött, a Messiás-Főpap áldozatbemutatása, a Messiás-Király Atya akaratát teljesítő, önként vállalt áldozathozatala (Isten Bárányaként) pedig örökre átvette a templomi áldozatbemutatás szerepét. Isten Szelleme (Pneuma Theou, Ruah Elohim) a megdicsőült, megszentelődött Messiás-Királyon keresztül ezután áradhatott ki a hívekre mint a megszentelődést, a megdicsőülést is magán hordozó Szent Szellem (Pneuma Hagion, Ruah haKódes) az első pünkösdkor, Sávuot ünnepnapján, hétszer hét nappal a feltámadás után. A megváltás következményeként a szentségnek – testileg világban élőként szellemileg kiszakítva őket a világból – bele kellett költöznie azokba, akik hittek a Megváltóban, azaz az emunah erényének egyesítő erejével feltétel nélkül átadták magukat a Krisztusnak (a Messiásnak).

A messiási szerepek kereszteződése Jézusban annál az egyszerű és világos oknál fogva következhetett be, hogy ő egy személyben volt a dávidi és az ároni, valamint a két szerepet magában egyesítő, szintén Messiásként várt Próféta. Így az összetartozó, egymást kiegészítő ellentéteket egyesítve magában Messiás-Főpapként messiás-királyi áldozatot végezhetett el, amely a megváltás létrejöttének a feltétele volt. Csak olyan valaki hajthatta végre ezt az Atya akaratát teljesítő önkéntes áldozatot, aki egymagában volt mind a három messiási személyiség, hiszen ha három különálló személyben testesült volna meg a Fölkent, miként a qumráni iratokban várták, akkor a Messiás-Főpapnak áldozata bemutatáskor gyilkosságot, azaz bűnt kellett volna végrehajtania a Messiás-Király megölésével vagy halálra adásával, miként az utóbbi Jézus esetében meg is történt, amikor Kaifás, az akkori zsidó főpap Pilátus elé vitette Jézust, az igazi Messiás-Királyt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megöljék őt. A bűn, amelyet a szentség, az isteni jelenlét sohasem fogadhat magába, hatástalanította volna az ároni Messiás által végrehajtott áldozati cselekményt, azaz hiába halt volna meg a Messiás-Főpaptól különállóként megtestesült dávidi Messiás, a megváltás attól még nem következett volna be.

Jézus Messiás-Királyként bevonul Jeruzsálembe