Izrael és Júda vallási útja

A kereszténység szülőhazája a Szentföld, szülővallása pedig az a judaizmust megelőző, még egységes zsidó vallás, amely szerves fejlődése következtében kitermelte magából a kereszténységet. Ez az új vallás első évtizedeiben még zsidókereszténység volt, azaz a törvénykövető zsidók szűk csoportjának Jézusba vetett messiáshite, de Szent Pállal a pogányokra, a görögökre és a rómaiakra is kiterjedő krisztushitté vált.

A kereszténység eredete a Szentföldre és a tengelykorszak idején végbement alapvető fontosságú változásokra vezethető vissza.

AZ AKARATAZONOSSÁG KÉT ÚTJA

A Szentföldön a tengelykorszak idején zajló vallási forradalomban két úton haladt tovább a társadalmi gondolkodás átformálása az új látásmód jegyében. Az egyik út a szívben ápolt belső megéléssel kereste az Úrral való viszonyt. A szív titkokat őrző rejtekében ez a viszony a teremtmény és a teremtő, az ember és isten között önátadói, hűségben megmutatkozó érzelmi viszonnyá mélyülhetett. A másik út a Tóra, a törvény értelmezésével igyekezett közelebb kerülni az Úrhoz akaratának a megismerése és követése révén. Ez a szív viszonya volt, az ott működő szellem, intuitív erő (hindu kifejezéssel a buddhi) istenismerői képessége, mert csak a szívben lakozó értelem képes az Úr akaratát, az Írást megérteni, az ember világi használatra kapott értelme, a ráció erre képtelen. Mindkét út az istennel való akaratazonosság felé vezette a hívőt, amit az előbbi a szeretet felébresztésével, az utóbbi pedig isten törvényeinek a megértésével, a bölcsesség elérésével kívánt megvalósítani. Az egyik út az önátadásra késztető érzéseket, a másik az intuitív értelmet, a szellemet állította előtérbe keresésútján, az előbbihez szövetséget kötni, hűséget esküdni kellett tudni, az utóbbihoz viszont nem volt elég intuitívan gondolkodni, művelt embernek, írástudónak kellett lenni, hiszen az Írás volt a Törvény megörökített változata.

A két út – miként a két ország, Izrael és Júda sem – nem vált el soha teljesen egymástól, szorosan áthatották egymást, sőt egymás nélkül nem is létezhettek volna. A hűség, az önátadás, a szolgálat útján járóknak szintén ismerniük kellett a Tórát, és a Törvény tudós kutatóinak szintén rendelkezniük kellett az istennek való önátadás képességével, ha valóban mélységében meg akarták érteni az Úr szavából kihallható üzenetet nehogy saját beszűkült emberi gondolataikat hozzáadva elferdítsék az isteni üzenet tolmácsolását, a helyes értelmezés, a jó hermeneutika ugyanis egyedül a kimondó helyzetébe való belehelyeződéssel lehetséges, s ezt az önátadás képessége szavatolja. .

A különbség mégis megvolt a két istenkereső módszer között, amely mint hangsúlyeltolódás az egyik vagy a másik oldal irányába úgy is formát öltött, mint a két zsidó ország közötti eltérés. Júda – amelynek fővárosában, Jeruzsálemben a legszentebb hely, isten lakóhelye, a templom állt – a papok és az írástudók gyülekezőhelyévé vált, ők pedig, akárcsak Egyiptomban és Babilonban, az írás-olvasás, a tudás, a bölcsesség istenkeresői útjának, valamit a templomban végzett áldozatbemutatásnak, a szertartásvégzés tudományának a szakértői voltak. Az északi ország, majd annak Jézus-kori maradványa, Galilea Júdától elszakadva ezzel szemben a hűség, az önátadás istenkeresői útját járta.

ÉSZAK SZEMBEN DÉLLEL

A Júda és Izrael vallási útja közötti kitapintható különbséget a Szentföld eltérő földrajti viszonyai alapozták meg.

A szakrális földrajz szerint dél égtája az elmélyült gondolkodás területiránya, ami az éghajlati viszonyokból adódik, hiszen a forróság nem kedvez a lázas tevékenységű életvitelnek, ellenben a töprengésnek, a meditációnak igen. Észak vele szemben a mérsékeltebb éghajlati viszonyok következtében a tevékenység, a szolgálat égtája.

A Szentföld domborzati viszonyai is a megoszlást szorgalmazzák. Júda földje hegyvidéki vagy sivatagi, terület volt, pusztaság, ahogyan a Károlyi bibliafordításban olvashatjuk. Itt leginkább a pásztorkodás lehetett a megélhetést biztosító foglalkozás. Az északi ország, Izrael, a hegyvidéki Efraim kivételével, ahol a királyság központja állt, többnyire síkvidéki, földművelésre alkalmas terület volt a Jordán-völgyével, a Jezréel síksággal és a tengerparti síksággal mint központi területekkel. A Bibliában határozottan megfogalmazódik a két foglalkozás, a pásztorkodásból és a földművelésből élők különbsége, hiszen maguk a héber ősatyák is pásztorok voltak, akik a városokban élő földművelők földjére érkeztek Kánaánba. A pásztorkodás harcias, katonai, a földművelés pedig békés, polgárias életmódra ösztönöz. Az előbbi hódít és államot alapít, az utóbbi városokat, civilizációt hoz létre és gazdálkodik. A két emberi attitűd, a harcias és a békésen dolgozó összetalálkozása kedvező viszonyokat teremthet, ha a földműveseket meghódító pásztorkodó, harcias elem képes visszafogni magát, önuralmat gyakorolni gyilkos ösztönén, hogy az öldökléssel és a rablással felhagyva uralkodni kezdjen a legyőzött városlakók, a földművesek fölött államot alapítva ezzel az általa elfoglalt területen. Erre számtalan példát hozhatunk fel a történelemből, akár a magyar honfoglalást. Így történt ez a Szentföldön is, ahol a Kánaánba beáramló pásztorkodó héberek fokozatosan meghódítják az ott lakó, földművelésből élő városlakókat. Ugyanez az attitűdbeli különbség tette alkalmassá a pásztorkodásból élő hegyvidéki és pusztasági Júdát, hogy Saul és Dávid idejében királyságban egyesítse a tizenkét zsidó törzs földjét, vagy éppen a hegyvidéki Efraimot, hogy a kivált északi ország, Izrael vezető törzsévé váljon.

Ez az önuralmat gyakorolni tudó harcias attitűd vallási erényé válik, amikor befelé fordul, és az ember aszketikus, önuraló képességének az erejévé lesz. Az iszlámban ez a dzsihádnak (küzdelemnek) magára irányuló oldala, amelyet az ember önmaga rossz tulajdonságai ellen vív. Vallási erénnyé válik a békés földművesek tevékenységre, aktivitásra irányuló emberi beállítódása is, amikor az Úr felé fordulva isten és az emberek tettekkel való szolgálatává lesz.

A szakrális földrajz és a domborzati földrajz adottságai a Szentföldön egymást erősítve további ösztönzést adtak az északi és a déli országrész elszakadására, az Írás értelmét kutató meditatív irányultság és az aszketikus hajlam egymást tökéletesen kiegészítve egy sajátos vallásos egységet alkotnak. Ez az írástudók és a papok vallásossága, amit hindu szakkifejezéssel gjána margának vagy gjána jógának, a tudás vallási útjának neveznek. A munkára késztető teremtői-alkotói hajlam és a szolgálat szintén tökéletesen kiegészítik egymást, erre az egységre alapozódik a népies vallásosság, érzelmi jellegű, hűségre és önátadásra építkező istenhite. Hindu szakkifejezéssel ezt az utat karma margának vagy karma jógának, a cselekvés vallási útjának mondják.

A földrajzi adottságok mellett volt még egy közönséges ok is, ami miatt ennek a megoszlásnak a meghatározó júdai és az izraeli vallási attitűd között létre kellett jönnie, de ez már csak az elszakadás kialakulása után vált vallási beállítódást formáló erővé. Júda földjén, Jeruzsálemben volt ugyanis isten földi lakhelye, az egyetlen templom, emiatt a papoknak és az írástudóknak ebben a szent városban, azaz Júda földjén kellett csoportosulniuk. Mivel pedig az északi országrész, Izrael lakosai megfosztattak az egyetlen isten lakóhelyének tekintett salamoni templomtól, ezért nekik kőtemplom híján vissza kellett nyúlniuk a templom előtti kor népies vallásosságához.

A BÖLCSESSÉG ÉS A SZOLGÁLAT ÚTJA

Kétféle istenviszonyt ápoló módszert áll tehát a Szentföldön szembe egymással: a zsidók déli országában, Júdában a hangsúly a civilizált országok istenimádási mintáján volt, ami az Úr házának tekintett kőtemplomban való istentiszteletet jelentette az áldozatok aprólékosan kidolgozott szabályai szerint és az Úr törvényadó szavának az ismeretét az Írásból és ezen isteni parancsok maradéktalan betartását az Úr félelmétől vezérelve. Ebben a komoly műveltséget igénylő istenimádási módszerben a főszerep természetszerűleg a kor tudós rétegének, a papoknak és az írástudóknak jutott. A másik út, a szív spontán istenkerési módszere, amely a királyság előtti kor hagyományaira alapozódott, nem igényelt a kor civilizált népeire jellemző szofisztikált eszközöket és gyakorlatokat a kőtemplommal és a szentkönyvvel a középpontban. A legfontosabb számára az Úr iránti hűségre, a neki való önátadásra épülő belső érzelmi kapcsolat volt. Ha ehhez külső eszközöket és gyakorlatokat kívánt párosítani, ami a vallásosság általános vonása, akkor megelégedett a népi vallásosság ösztönös istenkeresési ismertetőjegyeivel, a kőből épült zárt szentély helyett az ősök által felállított, szabad ég alatt álló oltárnál tisztelte az Urat és az isteni szavak írásba foglalása helyett a szóbeli hagyományban örökítette tovább az egyetlen isten néphez szóló üzenetét. A szívnek ez az istenkerési módszere az északi országrész lakosaihoz állt közelebb, mint ahogy a vele együtt járó bálványimádás veszélye is, bár – saját államról lévén szó királlyal az élen –nekik is megvolt a maguk kultuszközpontjuk az északi zsidó ország fővárosában, Szamáriában. Jeroboám, Izrael első királya az északi országrész elszakadása után a kultikus függetlenedés céljából rögtön két aranyborjút készítetett mintegy zsámolyul Jahve földi jelenlétének (1Kir 12, 26-33). Az egyiket Bételben, az ősi szentélyben állítatta fel, ahol egykor a frigyláda helye volt, a másikat pedig a Szentföld legészakabbra eső részén, a dáni szentélyben. (Kánaán legdélebbre található része, Beérseba is fontos zarándokhely volt.)

A személyes istennel ápolt viszonynak e két útját nemcsak az különbözteti meg, hogy a műveltséget igénylő a szívben lakozó emberi szellem megértési képességére, míg az önátadásra összpontosító, a népies jellegű az istengyermeki érzelmekre alapoz, hanem az is, hogy az értelemre hagyatkozó igényt formál a külsőleges, anyagi megnyilatkozásra is, a kőtemplomra, mint az Úr házára, és isten szavának a szentkönyvben megörökített írott formájára, míg az érzelmekre hagyatkozó a szívben lezajló belső történéseket helyezi a középpontba. Az utóbbi úton járó azonban, mivel az érzelmek ingatagok, könnyen elcsábítható az idegen istenek szeretete, a paráznaság felé, ahogyan az északi országrész prófétájának, Ozeás könyvének képi nyelvezete szemlélteti az Úrnak fölajánlott hűség megtagadását. „Menj, végy feleségül egy házasságtörő asszonyt, és legyenek bűnben fogant gyermekeid; mert hűtlenül elhagyta az ország az Urat.” – szólt az Isten a prófétához (Oz 1,2). A másik utat a papi és írástudói gőg elhatalmasodása veszélyezteti leginkább. Az előbbi az áldozatbemutatást, a templomban való szolgálatot – mint egyfajta istent is befolyásolni képes, mágikus cselekedetet – az üdvözülés föltételévé kiáltja ki, elhomályosítva ezzel a szívben, a bensőben ápolt érzelmi kapcsolat, a hűség és az önátadás fontosságát. Erre szintén Ozeás könyvének a gondolatait hozhatjuk föl példaként: „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az isten ismerete” (Oz, 6,6.). (A szeretetre az irgalmasságnak, könyörületnek is fordított héber heszed szót használja az említett szövegrész.). Az írástudói gőg az Írás holt szavát és annak értelmezését maga által többre tartja az Úr próféták ajkán felcsendülő élő szavánál. Ez a vallási félresiklás tisztán megmutatkozott Jézus korában, amikor téves, önmaguk szűklátókörű emberi nézetét hozzáadó szentírás-értelmezésükből kiindulva a farizeusok és a szadduceusok többsége sem Keresztelő Jánost, sem Jézust nem tudták elfogadni, mint az Úr akaratának a közvetítőjét.

Nemcsak a hatalmasabb népek idegen isteneinek az imádása lehetett tehát az akadálya a tiszta istenimádásnak, hanem paradox módon az áldozatbemutatás helyeként működő és az Úr házának tekintett jeruzsálemi kőtemplom is, ha az ott folyó külsőleges vallási cselekvésnek eltúlzott jelentőséget tulajdonítottak. Ez az utóbbi azért számított szinte eltávolíthatatlannak tűnő vallási akadálynak az istenhit megtisztításán fáradozóknak, mert a zsidó vallás alfája és ómegája, a papok által összeállított Tóra tekintélyes része kizárólag az áldozatbemutatás módját írja le aprólékos részletességgel.

Hogyan lehetett volna bírálat tárgyává tenni azt, aminek a végzését maga Úr rendelte el?

A jeruzsálemi templomhegy