Jézus utolsó hete

Az Ige, a Logosz, a Vagyok üdvhatalma mutatkozott meg a föltámadásban, mert az isteni jelenlétbe, a szentségbe átvezető boldog öröklét és tiszta tudat nem ismerheti a halált.

A KERESZTRE FESZÍTÉS ÉS A FELTÁMADÁS NAPJA

A föltámadás a keresztre feszítés után három nappal következett be, az evangéliumokban azt olvashatjuk, hogy a hét zsidó napszámítás szerinti első napján, vasárnap hajnalban fedezték fel az asszonyok. Emiatt a e napnak mint a feltámadásról tanúskodó napnak az őskeresztényeknél – akik eleinte még túlnyomó többségben törvénykövető zsidók voltak – eredetileg az volt a hozzáadódó vallási üzenete, hogy miként a vasárnappal is új hét indul el, úgy kezdődött el egy teljesen új világkorszak a föltámadással: az újszövetség világkorszaka. A későbbiekben, miután a vasárnap a pogánykeresztények körében átvette a hetedik nap, azaz a zsidó ünnepnap, a szombat szerepét, a naphoz kötődő vallási üzenet is megváltozott, amely ezután a föltámadás napjaként a beteljesítés hetedik napjává vált. A keresztény liturgia húsvéti ünneplésében a későbbiek során pénteken kezdtek el megemlékezni a keresztáldozatról, a megváltásról, szombaton Jézus sírban pihenéséről, vasárnap pedig a föltámadásáról. A péntek kijelölésére mint a megfeszítés napjára az ösztönzött, hogy az evangéliumok kiemelik, Jézus szombat előtti napon halt meg a kereszten. Mivel ez alapján legtöbben a heti szombatnapra, és nem Niszán hó 15-ére, a kovásztalan kenyerek ünnepének szombatnapjára gondoltak, ezért a péntek  a megváltás napjaként vált ismertté.

Így azonban semmiképp sem jön ki a három teljes nap, csupán három különböző nap, hiszen péntek délutántól, amikor Jézust az evangéliumokban megfeszítették szombat éjjelig, amikor feltámadt nagyjából csak harminc óra telik el és nem hetvenkettő, ami a három teljes nap időtartama órákban kifejezve.

A sírba helyezést követő három nap utáni föltámadás egyébként valószínűleg utalás a három központi erényre és Jézus három messiási arcára, melyekről az előző két részben volt szó. Egyúttal két jézus próféciának a beteljesítése is, melyek közül az egyik Jónás jeleként vált ismertté (Mt 12, 40), a másik pedig János evangéliumában hangzik el, melyben Jézus azt mondja föltámadására utalva, hogy három nap alatt fölépíti a lerombolt templomot (Jn 2, 19-22), hiszen amint azt a negyedik evangélium tanítása világossá teszi ő volt Isten Bárányaként az élő templom, aki mindörökre átvette a megváltás után az isten emberi alakban való jelenlétének (megszentelődésének) és a templomi áldozatnak a szerepét. Márk és a tőle merítő Máté evangéliumában ez a kijelentés vádlói száján hangzik el (Mk 14, 58), ami megerősíti, hogy ezek eredeti jézusi szavak lehettek.

Amint sok bibliatudós véli, Jézus megfeszítésének vagy szerdán, vagy csütörtökön kellett megtörténnie. Valószínűbbnek tűnik a szerda, amely Niszán hó 14-napja lehetett, az előkészületi nap a húsvétra, az a nap, amelynek délutánján a zsidók a húsvéti bárányt vágják le. (Ezt írja János evangéliuma is.) A következő nap, csütörtök, a kovásztalan kenyerek első napja volt, ünnepnap, szombatnap, ahogyan a zsidók nevezték a kovásztalan kenyerek ünnepének a kezdőnapját. Erre jött a péntek, Niszán hó 16-a, amikor az asszonyok megvehették a keneteket (Lk 23, 56-57). Ez a nap egyébként az első aratásnak, a zsenge bemutatásának, a pünkösd (sávuót) időpontját kijelölő ómerszámlálásnak az ünnepe volt, de nem szombatnap. A szimbolikus jelentés itt is feltűnik, hiszen ezek az ómerszámlálás kezdetén elkészített kenetek, olajak a megszentelődésre, a megdicsőülésre, s így a pünkösdre mutatnak rá. Az első zsenge bemutatása napjának másik szimbolikus üzenete, hogy ez az áldozat isten részéről történő elfogadásának a napja, amely utalás a Fiú áldozatának az elfogadására az Atya részéről.

Jézus a sírba helyezése utáni hetvenkét óra letelte után a hét hetedik napján, szombaton, Niszán hó 17-én, a heti pihenőnapon, az istent és teremtését ünneplő napon támadhatott fel, amit az asszonyok másnap, vasárnap hajnalban, a hét első napján fedeztek fel. A szombati nem cselekvés parancsának eleget téve talán szombat naplemente után történt a föltámadás, azaz a zsidó napszámítás szerint már vasárnap, ez azonban ellentmondana annak az elvnek, hogy életet menteni, gyógyítani szombaton is lehet (Lk 14, 1-6). Emiatt tehát a Tóra parancsaihoz ragaszkodó első krisztushívők, a zsidókeresztények az egyik lehetséges változat szerint szombat estére tehették a feltámadás napját, amelynek nem sokkal szombat naplemente előtt kellett bekövetkeznie, az esti napforduló előtt közvetlenül, hiszen három nappal előtte ekkor került a barlangsírba Jézus megkínzott teste.

Második lehetséges változatként az is komolyan számításba vehető, hogy közvetlenül a napfordulóra helyezték föltámadás időpontját, amely így egyszerre volt a hetet lezáró szombat végpontja és az új hetet megkezdő vasárnap kezdőpontja. János Apokalipszise, ahol Jézus Alfának és Ómegának nevezi magát (Jel 1, 8) egy ilyen szellemű felfogást tesz elfogadhatóvá. Ha pedig így van, ami a legvalószínűbb magyarázat, akkor abból arra következtethetünk, hogy a zsidókeresztények a föltámadásról való megemlékezésre a szombat esti napfordulóra való tekintettel két napot is alkalmasnak tarthattak, a szombatot várakozási napként ugyanúgy, mint a vasárnapot tanúskodó napként. A második templom 70-ben történt lerombolása után a diaszpóra zsidókereszténységtől elszakadó Szent Pál-i pogánykereszténysége a szombat megünneplésének a Törvényben előírt szokásától is eltávolodott, így a föltámadás napjának megünneplésének az egyetlen elfogadott napjává a vasárnap vált számára.

JÉZUS UTOLSÓ HÉT NAPJA

A hétágú gyertyatartóra és a teremtés hét napjára utaló hetes számnak különleges jelentősége volt a zsidókeresztények számára, ami kiderül az első, zsidókból álló keresztények, a jeruzsálemi közösség tanait átmentő János evangéliumából és János Apokalipsziséből is. Jézus Jeruzsálembe érkezése, megfeszítése és feltámadása idejét is hetességben írták le, úgy, mint hét nap történését. Már nem rendelkezhetünk bizonyítékokkal annak a megállapítására, hogy ez tényszerűen is hét nap lehetett vagy csak a jeruzsálemi zsidókeresztények hetességben való gondolkodásmódja és a könnyű memorizálhatóság miatt emlékeztek meg ebben a mértani pontossággal szakaszolt rendben Jézus utolsó napjairól, amely messiási küldetése beteljesítéséről szólt.

A szinoptikus evangéliumokban is feltűnik ez a hitletétemény mint Jézus peszach idejére időzített utolsó hetének a története, melyben a menóra, a hétágú mécstartó szimbolikáját rávetítve három kiemelt nap volt, az első,a középső és az utolsó. Ezek között a középső volt a legfontosabb, hiszen az életfát jelképező menórának is a negyedik a szárat egyenesen folytató ága, a másik hat a szárból kinövő ág. Jézus utolsó hét napjának a tanítását a Törvényhez és a Templom szimbolikájához, azon belül a menóra jelképiségéhez szorosan kötődő jeruzsálemi zsidókeresztény közösség dolgozta ki, amit mint alapvető hitletéteményt a pogánykeresztények is átvettek némi módosítással és időeltolással, mindent egy nappal későbbre téve, a megváltás napját szerdáról csütörtökre, a föltámadás napját pedig szombatról vasárnapra, s így a zsidó hetet is eltolták egy nappal, melynek a kezdőnapjává így a hétfő, zárónapjává pedig a vasárnap vált. Ezt az eltolást azzal magyarázhatjuk, hogy a második templom pusztulása előtti kereszténységben alkalmazhatták azt a szabályt, hogy a nagy távolság miatt a diaszpórában élők egy nappal tovább ünnepelhették a peszáchot. Az Apostolok Cselekedete is azt tanúsítja, bár szépítve előadva, hogy Jakab, az Úr testvére, a jeruzsálemi közösség vezetője, még Szent Páltól is megkövetelte a Törvény szigorú betartását (ApCsel 21, 17-26) és az úgynevezett első zsinaton is csupán arra adott engedélyt, hogy a Tóra szellemében a pogányokból lett keresztényeknek, miként a zsidók istenét tisztelő pogányoknak is, csak a noéi parancsokat kell betartaniuk (ApCsel 15, 12-21), amiből egyenesen következik – bár a Törvényt a Szent Pál-i tanítás szerint később elutasító pogánykeresztény szövegben ez érthetően nem mondatik ki –, hogy a zsidókból lett keresztényeknek továbbra is tartaniuk kell magukat a Törvényhez.

A menóra szimbolikája alapján első kiemelt nap a hét első napján, vasárnap volt. A hitletétemény szerint ekkor vonult be ünnepelt dávidi Messiásként Jézus Jeruzsálembe. A legfontosabb kiemelt nap a megváltás napja volt, amely a zsidókeresztények szerint szerdára, a hét középső napjára esett. A harmadik kiemelt nap pedig a hét utolsó napja volt, amit mint a messiási mű beteljesítésének az ünnepnapját, mint a föltámadás napját ültek meg.

A központi nap, a szerdára eső megváltás napjának a megünneplése valószínűleg zsidó szokás szerint még előző nap este elkezdődött, hiszen a szerda nekik a naplementével vette kezdetét. Ekkor emlékezhettek meg az első keresztények az úgynevezett utolsó vacsoráról, amelyet a pogánykeresztények az egy napos késés elve szerint szerda estére tettek. A kedd esti vacsora a korabeli szokások szerint chagigoh vacsora, míg a Niszán 14-re eső szerda esti a megváltás évében a széder est időpontja volt, ekkor azonban Jézus utolsó hét napjának az elbeszélése szerint már a sírban feküdt.

A megfeszítés napja a megváltás évében – miként a zsidókeresztény forrásokból merítő János evangéliuma írja (Jn 19, 31) – Niszán hó 14-re, húsvét előkészületi napjára esett, arra a napra tehát, amelynek a délutánján a Törvény szerint a zsidóknak le kellett vágnia a pászkabárányt. Ez világos isteni üzenettel bírt arról, hogy most adta oda az életét az Isten Báránya, János evangéliuma szerint szintén Niszán hó 14-e délutánján lehelte ki Jézus a lelkét a kereszten. Hogy a három nap és a három éjjel letelhessen, Jézusnak szombat este, még naplemente előtt kellett feltámadnia vagy a szombat esti napforduló kiemelt átvezető időközéppontjában, ami még valószínűbb. A hét első napján, vasárnap hajnalban fedezték fel a temetőbe siető asszonyok, hogy üres a sír. A szombat este vagy a szombat esti napforduló lehetett tehát a zsidókeresztények számára Jézus utolsó hetének a harmadik kiemelt napja. Ha az utóbbi változat az igaz, akkor az azt jelentette, hogy előkészületként a szombat és tanúságtételként a vasárnap is a föltámadás napja volt, de magának az ünneplésnek az esti naplementéhez kellett szorosan kötődnie egy olyan valószínűsíthető értelmezéssel, hogy a Krisztust jelképező Nap lement a világban, hogy fölkelhessen a túlvilágban, a szellemi dimenzióban, az isteni jelenlétben, szentségben.

A föltámadás misztériumakor is valami hasonló mehetett végbe, ami mellett a torinói lepel is felhozható közvetett bizonyítékként: egy nagy fényjelenség kíséretében Jézus teste egyszerűen eltűnt a világból. Ahova pedig átköltözött ez az életre kelt átszellemült test, onnan föltámadása bizonyítékaként még napokon át képes volt a világba visszatérve újramaterializálni magát a hívei előtt egészen a megdicsőülése napjáig, amely a föltámadott végleges távozását jelentette az isteni jelenlétbe – a hit szerint egészen a világ végéig, amikor újra lesz eljövendő.

A HÚSVÉTI VITA

A zsidókeresztények számára a feltámadás ünnepével még nem ért véget a kovásztalan kenyerek ünnepkörének Tórában elrendelt (3Móz 23, 5-8) megünneplése. A krisztusi megváltással és föltámadással új értelmet nyert ünnep csak négy nap múlva, Niszán hó 21-én zárult le számukra, a diaszpórában pedig egy nappal később, Niszán hó 22-én.

Mivel a húsvét egy mozgó ünnep, ezért annak aki évről évre megszeretett volna emlékezni Jézus messiási kereszthaláláról és föltámadásáról, az két lehetőség közül választhatott vagy a dátumhoz, Niszán hó 14-hez, a megfeszítés napjához ragaszkodott, akkor viszont el kellett tekintenie attól, hogy annak a hét középső napjára, szerdára kell esnie, vagy a hét meghatározott napjaihoz ragaszkodott, ebben az esetben viszont nem emlékezhetett meg a megfeszítésről a zsidó pászkaünnep kijelölt napján, hanem az csupán jelzésül szolgálhatott számára, hogy a tavasz melyik időpontjában kelle a keresztény húsvétot megülnie.

A jeruzsálemi első keresztény közösségnek, mivel túlnyomórészt törvénykövető zsidókból álltak az utóbbi lehetőséghez kellett ragaszkodniuk, Jézus utolsó hetének a napjait ennek ellenére vagy éppen ennek a kompenzálására pontosan megőrizték az emlékezetükben.

A zsidókeresztények számára a húsvéti ünnep tengelypontja Niszán hó 14-e, a húsvéti bárány levágásának a napja volt. Aznap este naplemente után, azaz már Niszán hó 15.-e kezdetén a széder esten az Egyiptomból való megszabadulásról emlékeztek meg, amelyet így a jézusi megszabadítás, a megváltás előképeként ünnepelhettek. A megfeszítés központi eseményéről való megemlékezést megelőzte három Jézushoz kötődő előkészületi nap is, amelynek első kiemelt napján Jézus Jeruzsálembe való bevonulásáról emlékeztek meg. A peszach ünnepköre számukra is, akárcsak a többi zsidónak, Niszán hó 21-én zárult, hogy a Törvényben előírtakat megtartsák, amelyhez a népes keresztény diaszpórában még hozzáadódott egy nap. A három Jézushoz kötődő előkészületi nappal számukra tehát a keresztényi tartalommal megtöltött ünnepkör nagy valószínűséggel 11 napossá bővült, ahány apostol maradt Júdás árulása után. Ez kiegészült a diaszpórában a 12. nappal. (Ők is új apostolt választottak Júdás helyébe, hogy újból meglegyen a tizenkét zsidó törzsre utaló tizenkettő apostol.) A zsidókeresztények krisztusközpontúvá tett húsvéti ünnepköre tehát Niszán hó 11-től Niszán hó 21-ig tarhatott, a diaszpórában pedig Niszán hó 22-ig. A 11 napos ünnepkör mértani középpontja (öt nap előtte, öt nap utána) így Niszán hó 16.-ára esett, arra a napra, amikor az első aratás, az árpa zsengéjének a bemutatása, meglengetése történt annak a jeleként, hogy az Úr elfogadta az emberi munka gyümölcsének az áldozatbemutatását. Ezen a Megváltás évében péntekre eső napon ünnepelhették ezért azt, hogy az Atya elfogadta a Fiú áldozatát. Ez a nap volt egyúttal az ómerszámlálás kezdőnapja is, hétszer hét nappal ezután ünnepelték Sávuot, a Törvény ünnepnapját, amelyet mi pünkösd néven és a Szent Szellem kiáradása napjaként ismerünk.

A pogánykeresztények, miután elszakadtak a zsidókeresztény irányzattól és a Törvény megtartásától, nyolcnapossá szűkítették le és a hét meghatározott napjaihoz kötötték a húsvét megünneplését, miként a zsidók számára is nyolcnapos ünnepet jelent a peszach Niszán hó 14-től Niszán hó 21-ig. Ez a pogánykeresztény húsvéti ünneplés Jézus Jeruzsálembe való bevonulásával kezdődött vasárnap és föltámadás megünneplésével zárult a nyolcadik napon, a következő vasárnap azzal, hogy az ünneplés kiemelt, beteljesítő napja az Úr napjának is hívott vasárnap volt a nyolcadik napon, amikor a föltámadásra emlékeztek. (Az ünnepkör mértani középpontjáról, mivel páros számról van szó, nem beszélhetünk.) Szent Péter és Szent Pál apostoli tekintélyére hivatkozva ez lehetett a gyakorlat a római egyházban vélhetően a második templom lerombolásától fogva, de a 2. század második felétől fogva bizonyosan. Lévén a zsidó peszách mozgó ünnep, ezért az ünnepkört lezáró és beteljesítő, föltámadásról megemlékező Úr napi ünneplést úgy valósíthatták meg minden évben, hogy a Niszán hó. 14.-e utáni vasárnapra tették a keresztény húsvét időpontját. Így jártak el Alexandriában, az egyiptomi keresztények körében is.

A másik irányzat, a kis ázsiai keresztény közösségek, az úgynevezett quartodecimánusok (tizennégyesek) Szent János és Szent Fülöp apostoli tekintélyére hivatkozva a jeruzsálemi zsidókeresztény közösség szokását követték, akik Niszán hó 14.-éhez, a zsidó húsvét kezdetéhez kötötték húsvét ünnepét, amikor a pászkaünnepen keresztre feszítették Jézust, a Messiást (a Krisztust). Szíriában is ez alapján ülték meg húsvétot a keresztények. A tizennégyesek számára a megváltásnak ez az évi dátuma volt a fontos attól függetlenül, hogy az a hét melyik napjára esett.

Idővel, ahogy a kereszténység terjedt a Római Birodalomban, a húsvét időpontjának a meghatározása vitaponttá vált a különböző egyházközösségek között. A 2. század végén I. Viktor római pápa már kiközösítette a quartodecimánus kis-ázsiai egyházakat. A negyedik század elejére a tizennégyesek elveszítik a húsvéti vitát, a római és az alexandriai pátriárkátus gyakorlata győzedelmeskedik. A 325-ben megtartott niceai zsinat előírja, hogy a keresztény húsvétot, azaz a föltámadás napját a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte (Niszán hó 14.-e) utáni vasárnap kell megünnepelni.