A civilizáció önpusztítása

A civilizációs önpusztító erők munkája következtében lehet, hogy már nem sokáig lesz így, hiszen az Európa nyugati felét irányító politikai hatalom ma minden erejével arra törekszik, hogy leválassza magáról a civilizáció keleti felét, Oroszországot. Szellemi értelemben is ugyanez történik, a modernitás kétszáz évvel ezelőtti uralomra jutásával, kizárólagos társadalomformáló erővé válásával az addig kereszténynek nevezhető kultúrkör világi oldala minden erejével arra törekszik, hogy leválassza magáról a vallási oldalát, a kereszténységet. Ez a törekvés, az egypólusúvá válás kétségbeesett és önpusztító kísérlete a modernitás lényegi vonása, amely a bevégzése felé vezeti az európai kultúrkört és a tágabb értelemben vett, több kontinensre kiterjedő nyugati civilizációt, amelybe Oroszország mellett Észak- és Dél-Amerika, valamint Ausztrália is beleértendő, az összes olyan földrész tehát, amely a gyarmatosítás során az európai kultúrkör alapvető ismertetőjegyei szerint szervezte meg a társadalmait. A Nyugat, az Occident fogalma tehát ebben az esetben a Kelettel, az Orienttel szembeállítva értendő, ahol az erős őshonos kultúrák jelenléte miatt az európai civilizáció nem volt képes eltörölni a helyi civilizációalkotó erőt és csaknem teljesen a maga képére formálni a szellemi és társadalmi közeget.

AZ EGYBETARTOZÓ KÜLÖNÁLLÓSÁG

Európának és a belőle az újkorban kinövő, tágabb értelemben vett Nyugatnak ez a törekvés legfőbb problémája, képtelen ugyanis elfogadni önmagát olyannak, amilyen a valóságban. Egyedülálló módon kétpólusú, kétcentrumú képződménynek született a görög–római és a zsidó–keresztény civilizációs alapok egybegyúrása eredményeképp, a görögöktől az emberközpontú gondolkodói látásmódját örökölte a filozófiával a középpontban, a kereszténységtől pedig a szintén emberközpontú vallási látásmódját, a hitet az emberré lett istenről, Krisztusról. A két egyébként eltérő szellemi attitűd, a szellemileg a rációra épülő, irányulása szerint pedig a világ felé forduló görög–római látásmód, valamint az irányulása szerint befelé forduló, a túlvilágira tekintő, s ebből kifolyólag szellemileg az érzelmekre és a ráción túlmutató, hittel megtapasztalt bölcsességre, intuícióra alapozó zsidó–keresztény látásmód épp ezen antropocentrikus jellege miatt volt összeegyeztethető. Az emberközpontúság lett a két nézőpont közös nevezője, de ez sohasem jelentett egybeolvadást, összetartozó, mégis önállóságukat megtartó elemként őrződtek meg a kialakuló civilizációban a világi és a vallási látásmód mint egy-egy különálló pólus, centrum, innen a kultúrkör kétpólusúsága, amely azonban nem csupán szellemi értelemben nyilatkozik meg mint a világi hatalom és a vallási hatalom egybetartozó különállósága, hanem földrajzi értelemben is úgy, mint Nyugat-Európa és Kelet-Európa egybetartozó különállósága.

A két szellemi pólus, a két hatalmi centrum sohasem élt zavartalan békességben egymással, állandó harc jellemezte a világi és a vallási hatalmat, a császárságot-királyságot és az egyházat-pápaságot az egész középkor során, mint ahogy szellemi értelemben is jellemző vonása volt a kétpólusú kultúrkörnek a világias és a vallásias látásmód állandó küzdelme mind a civilizáció alkotó egyénekben, mind az azt éltető közösségekben.

Az ókor végén és a középkor elején a vallási hatalom kísérletet tett arra, hogy teljességgel az uralma alá vonja a görög-római civilizáció világias látásmódját beleértve annak a rendkívüli filozófiai teljesítményeivel is, melyeket összeegyeztethetetlennek látott a krisztushittel. Ekkor, Európa megszületésének az idejében zajlott az első kísérlet, hogy szellemi értelemben egy egypólusú, tisztán vallási civilizációt hozzanak létre a Római Birodalom romjain, valami olyasmit, mint ami a keleti társadalmakra volt jellemző. A világi irányultságú görög–római szellemi alapok azonban olyannyira áthatották az itt élő embereket és közösségeket, beágyazottságuk olyan erős volt, hogy ezt nem lehetetett véghezvinni. Már maga a keresztény teológia is a görög filozófia gondolkodásmódjára, bölcseleti fogalomtárára épült rá, ami jól kifejezi a törekvés képtelen voltát. A közös vonásra, az emberközpontúságra lehetett alapozni, amikor a két szellemi irányulást megpróbálták összeegyeztetni a kereszténységet felvevő görögök és rómaiak, valamint a görög-római kultúrát magukévá tevő szemita (zsidó, szír, kopt vagy pun) származású keresztények. Az emberközpontúság e közös alapján jöhetett létre az ókor végén és a középkor kezdetén a Római Birodalom északi részének a romjain egy szellemi és földrajzi értelemben is kétcentrumú európai kultúrkör, amely az egybetartozó különállóság elve alapján kötötte össze szellemileg a világit (a görög–rómait) és a vallásit (a keresztényt), valamint földrajzilag a nyugatit (a latin nyelvű Nyugat-Rómát) és a keletit (a görög nyelvű Kelet-Rómát, amit utólag Bizáncnak neveztek el a történészek).

A modernitás korában azonban olyan folyamatok indultak el, amelyek – egyenes ellentétben az ókor és a középkor fordulópontján történtekkel – arra törekedtek, hogy teljességgel kizárják a civilizációból a vallási pólust, azaz egy egycentrumú, keresztényietlenített, vallásnélküli civilizáció próbáltak kialakítani Európában és a tágabb értelemben vett Nyugaton. Ez kétszeres támadás a civilizáció fennmaradása ellen. Támadás egyrészt azért, mert az európai civilizáció eredendően kétpólusú képződmény, egypólusúvá válásával tehát megszűnne önmaga lenni, másrészt azért is, mert történelmi ismereteink szerint – aminek a szükségességét józan ésszel is könnyen beláthatjuk – kivétel nélkül minden egyes civilizáció egy vagy több (egymáshoz illeszkedő) vallás alapjaira épül rá, tisztán világias látásmódú civilizáció még soha, sehol sem létezett, és joggal feltételezhetjük, hogy egy ilyen, a vallás fékező ereje nélkül az emberi önzésnek szabad utat engedő civilizáció nem is lenne képes hosszabb távon fennmaradni. (Ezt ma már nemcsak gondolhatjuk, hanem tapasztalhatjuk is a végletesen elvilágiasodott nyugati civilizáció önpusztító folyamatait megélve.)

E félelmetes hatékonysággal véghezvitt folyamat, a kultúrkör egypólusúvá való visszanyerésének a kísérlete ma már oda vezetett, hogy geopolitikai értelemben is kezd formát ölteni, amelyet úgy tapasztalhatunk, hogy az európaiságra egyedüli jogot formálva Nyugat-Európa megpróbálja kizárni a kultúrkörből Kelet-Európát. Ez azonban már csak tünet, annak kivetülése a szellemiből az anyagi valóságba, hogy a világi pólus két évszázados kemény önpusztítással elérte azt, hogy a valamikor még keresztény civilizációnak számító Európa polgárainak a túlnyomó többsége teljesen hátat fordított a kereszténységnek. Ezzel az elfordulással a kétcentrumú kultúrkör vallási oldala olyannyira meggyengült, hogy az már az egész civilizáció létét fenyegeti, Európa és a tágabb értelemben vett Nyugat ugyanis csak addig maradhat fenn, amíg képes megőrizni kétpólusúságát, s amíg képes éltetni magában civilizációs vallási forrását, a kereszténységet.

BELSŐ CIVILIZÁCIÓS MEGOSZTOTTSÁG

A sajátos képződmény, a kétpólusú civilizáció benső feszültséggel (Európa esetében keleti-nyugati megosztottsággal) terhelt, mégis egységes egész. Az egyközpontú civilizáció esetében más a helyzet. Vegyük példának a kínait! Van egy belső magja, amely a civilizáció szellemi és politikai egységének a szervezőelve, ebből nőhetett ki az egységes kínai kultúra és a birodalom, amely ha a külső támadások hatására időnként darabokra is hullott, ebből a belső magból kiindulva mindig képes volt a megújulásra. Ezt a belső, önmagát újból és újból birodalommá szervező belső magot találóan Középső Birodalomnak nevezték a kínaiak. A kultúrkör távol eső, külső részei (Japán, Korea, Vietnam, Tibet, Mongólia) megtermékenyítődtek szellemileg a belső magtól és többnyire politikailag is függtek tőle, mégis mind kulturálisan, mind politikailag magas szintű önállóságot élveztek, időnként magát a belső mag birodalmát is képesek voltak meghódítani vagy kulturálisan befolyásolni.

A kétközpontú civilizációkban a perifériáknak csak minimális esélyük van erre. Amint azt a szóhoz kapcsolódó jelentéstartomány is üzeni, a provinciák szellemileg mintakövetőek, azaz kulturálisan visszamaradottabbak, hatalmi szempontból pedig sokkal gyengébbek a két centrumnál, amely Európa esetében már hosszú ideje a London–Párizs–Berlin háromszög a nyugati oldalon, a keleti oldalon pedig Moszkva.

Kívülről nézve a kétpólusú civilizáció egységes egésznek tűnik. A megosztottsága belső megosztottság, amely abból származik, hogy két belső magja van. A szomszédos iszlám kultúrkör tagja szemében Európa, vagy a tágabb értelemben vett Nyugat fogalmába Oroszország, az ortodox civilizáció is beletartozik, hiszen ha kisebb különbségekkel is, de ugyanaz a keresztény hit, ugyanaz a szabados életvitel, ugyanaz a demokratikus berendezkedés, Dosztojevszkijjel és Balzackal, Csajkovszkijjal és Mozarttal pedig ugyanaz a kulturális nyelv jellemzi az oroszokat, mint az angolszászokat, a németeket, a franciákat. Belülről nézve viszont ég és föld a különbség nyugat és kelet között, az oroszok és az amerikaiak, nyugat-európaiak között, olyannyira, hogy a legtöbben két különálló civilizációnak, nem pedig az egységes nyugati kultúrkör két összetartozó felének tekintik az egybetartozóan különálló ortodox (keleti) és atlanti (nyugati) kultúrát.

A mai elmérgesedett politikai viszonyok közepette határozott törekvések tapasztalhatók arra nézve, hogy végleg kitaszítsák Oroszországot a ma már posztkereszténynek mondható, (tágabb értelemben vett) nyugati kultúrkörből, miután kudarcot látszik vallani az az 1989-es rendszerváltás óta zajló törekvésük, hogy élen Oroszországgal a nyugati fél gyarmatává züllesszék a kultúrkör keleti felét. A keleti oldal kizárásával egyúttal a nyugati kultúrkört is pusztulásra lenne ítélve, mivelhogy az európai és a tágabb értelemben vett nyugati civilizáció kétpólusú civilizáció, ebből kifolyólag pedig csak addig létezhet, amíg megőrzi e kettősségét. A kétközpontú civilizáció addig képes szellemileg és anyagilag termékeny maradni, amíg két pólusa önállóan, szabadon működhet, aminek eredményeképp az egyik és a másik kölcsönösen megtermékenyítheti egymást.

Ez volt a helyzet a szintén kétpólusú mediterrán civilizációval is, amely addig működött erővel telten és szellemileg termékenyen, amíg a két alkotórésze szabadon virágozhatott. Az európai civilizáció ezen őse akkor került mély, hosszan tartó válságba, amikor Róma, a civilizáció nyugati központja meghódította keleti alkotórészt. Ezzel kísérlet történt a kétpólusú mediterrán civilizáció egypólusúvá (rómaivá) formálására, amely végeredményben – igaz, csak évszázadok múltán – az ókori Római Birodalom megszűnéséhez és a mediterrán civilizáció végéhez vezetett. Elapadt ugyanis a szellemi és az anyagi teremtőerő, válságba került a vallási és a gazdasági élet, ezek nyomán pedig fokozatosan meggyengült a korábban verhetetlen római hadsereg is. (Folytatódik)

A római Colosseum, ahol egykor keresztény vértanúkat öltek meg

A kulturális összeilleszkedés bizonyítéka ez a korai Krisztus kép, amely Jézust Orpheuszként ábrázolja