Az Oszmán Birodalom az első világháborúban, és felbomlásának következményei

A törökök, Kínához, Japánhoz és más államokhoz hasonlóan versenyfutásban álltak az idővel, mivel a 19. század első harmadában teljesen egyértelművé vált, hogy államuk elavult hatalmi struktúráját, katonai felépítését át kell alakítani, ha nagyhatalomként szeretnének működni továbbra is. A hatalmas és geostratégiai szempontokból fontos állam a 19. században indította el azokat a reformokat, amelyek ezt a gazdaságilag, katonailag, pénzügyileg hanyatlóban lévő térséget a modernizáció útjára állították volna, csakhogy a bevezetett újítások óriási ellenállást váltottak ki az addig kedvezményezett társadalmi csoportok körében. A nacionalizmus eszméje is megfertőzte ezt a soknemzetiségű és vallású birodalmat. Nem csak a Balkán keresztény népei igyekeztek függetleníteni magukat, hanem a Közel-Kelet nem török lakói is, annak ellenére, hogy mohamedánoknak vallották magukat, tehát hittestvérek voltak a törökökkel.

Hanyatlás, területcsökkenés, államcsőd, Európa beteg embere, a boszporuszi beteg... Sok ilyen értékeléssel találkozunk, ha közelebbről szemléljük az Oszmán Birodalomról szóló 19. századi európai vezetők, diplomaták véleményét. Az imperializmus korában a török állam a világpolitikában jelentőségét vesztette. Az Oszmán Birodalom a szétesés jeleit mutatta, a politikai stabilitásért való küzdelem jelentős erőforrás-ráfordítást igényelt. Ahogy a Balkánon, úgy az arab és kurd régiókban a körülmények korántsem voltak stabilak. A balkáni keresztények, a kurdok, síiták, szunniták és más etnikai-vallási csoportok ismételten kíséreltek meg felkeléseket. A nagyhatalmak is el-elcsippentettek az Oszmán Birodalomból térségeket. A britek elfoglalták Ciprust (1878), a franciák Tunéziát (1881), az olaszok pedig Líbiát (1911/12-ben). Egyiptomban a fejlemények hasonló mintát követtek, mint a török anyaországban. A török szultán egyiptomi alkirálya elvesztette a modernizációs versenyt, és a britek kiterjesztették uralmukat ebben a térségben is. Egyiptom 1914-ben került a Brit Birodalom protektorátusa alá.

A modernizációt követelő ifjú török mozgalom nyomására 1908-ban II. Abdul-Hamid szultán visszaállította az 1876-os alkotmányt, majd 1909-ben a forradalom elsöpörte a hatalmát. A lakosság nagy része e politikai változást a szabadság újjászületéseként üdvözölte. V. Mehmed szultán és az ifjútörökök uralkodása alatt azonban hatalmas területi veszteségek következtek be (a mai Líbia és Kréta szigete), ami a ​​kormány 1912-es megdöntéséhez vezetett. Az 1912-ben és 1913-ban zajló balkáni háborúk újabb területi veszteséget és kormányzati fordulatot hoztak. Az oszmán államot ezt követően Talát Pasa (1874-1921), Enver Pasa (1881-1922) és Dzsemál Pasa (1872-1922) ifjútörök triumvirátusa képviselte, akik háborúpártiaknak számítottak. Miután az OMM 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának, 1914. augusztus 2-án a Német Császárság és az Oszmán Birodalom szövetségi szerződést írtak alá. Egyre egyértelműbbé vált, hogy a törökök kiknek az oldalán fognak harcolni.

A törökök a központi hatalmak oldalán léptek be az első világháborúba, miután a Cári Oroszország 1914. november 2-án, Nagy-Britannia pedig november 5-én üzent hadat az Oszmán Birodalomnak. A háború egyik kulcsfontosságú eseménye a török haditengerészet támadása volt az orosz hajók ellen, a Fekete-tengeren. A birodalom számos fronton harcolt az antant ellen, többek között a Kaukázusban, Irakban, Szíria-Palesztina térségében, a Gallipoli-félszigeten, a Vörös-tenger, valamint a Perzsa-öböl térségében.

Az Oszmán Birodalom a háború elején semlegességet hirdetett, de Németország összehangolt erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy e birodalmat a saját oldalán bevonja a háborúba, azzal a céllal, hogy enyhítse a németekre nehezedő nyomást és kiterjessze a háborút egyéb térségekre. A törökök végül 1914. november 11-én üzentek hadat az antant hatalmaknak, akik azt hitték, az Oszmán Birodalom gyorsan térdre kényszerül majd, csakhogy a török állam rendkívül ellenállónak bizonyult. Ehhez a német és a monarchiabeli tisztek, katonák és a katonai felszerelések is hozzájárultak, de ez nem kis részben az első világháborút megelőző reformoknak, a felfordulások véres elnyomásának is köszönhető volt. Mezopotámia, Anatólia, Szíria és Palesztina számos etnikai csoportja között megindult a szervezkedés a központi hatalom ellen, de ezt keményen megtorolták. A páni hatalomféltés végül az örmény népirtáshoz vezetett. Viszont az arabok körében sikerült a briteknek szövetségesekre találni, így 1916-ban megindulhatott az arab felkelés a török uralom ellen, amiről majd egy későbbi ismertetőben írok bővebben.

Az Oszmán Birodalom többfrontos harcokat vívott. A kaukázusi front a Fekete-tengertől Irán belsejéig terjedő frontvonal volt, ahol az oroszok elleni harc zajlott. Ez akkor kezdődött, amikor az orosz csapatok 1914. novemberében átlépték a török ​​határt a Kaukázusban. Eleinte az Orosz Birodalom uralta ezt a hadszínteret, ahol a törökök óriási vereséget szenvedtek a sarikamisi csatában, 1914/1915 fordulóján. Az orosz támadásban az oszmánok súlyos területi veszteségeket voltak kénytelenek elviselni Kelet-Anatóliában. Az orosz előrenyomulás az 1917-es februári forradalom miatt állt le. Az orosz kaukázusi hadsereg a forradalmi zűrzavar nyomán feloszlott. Helyét örmény önkéntesekből, irreguláris egységekből és az újonnan megalakult örmény állam katonáiból álló egységek, valamint kisebb antant katonai csapatok vették át. Az Oszmán Birodalommal szövetséges németek is katonákat küldtek a régióba. A német kaukázusi expedíció célja az volt, hogy biztosítsa a kőolajellátást. Ez a front, amelynek a háttérben az örmény népirtás zajlott, 1918. március 3-án ért véget a breszt-litovszki, majd az 1918. június 4-i batumi békeszerződéssel.

A mezopotámiai front a britek Perzsa-öbölbeli partraszállásával kezdődött. A palesztin-szíriai front akkor alakult ki, amikor a britek elkezdték megszállni Palesztinát a Szuezi-csatorna elleni oszmán támadások kudarcát követően.

Az antant erői a gallipoli fronton már 1914. november 3-án megindították első támadásukat a Dardanellák bejáratánál – elsősorban azzal a szándékkal, hogy teszteljék a védelmet. A nagy támadásra 1915. februárjában került sor, amikor a britek és a franciák megpróbáltak keresztüllőni magukat a Dardanella-szoroson és eljutni Isztambulig. A támadás az antant erők katasztrófájával végződött. A csata mindkét fél oldalán összesen 100 000 halottat és 250 000 sebesültet követelt, ami majdnem a bevetett katonák felének felelt meg. A támadás 1916. január 9-én ért véget.

A törökök kisebb egységekkel részt vettek még a galíciai harcokban, a szaloniki és román fronton.

A háború végén az Oszmán Birodalom megadta magát az 1918. október 30-án aláírt mudroszi fegyverszünettel, és a területei feletti ellenőrzés az antanthatalmakra szállt át. Számos régió, köztük az Arab-félsziget, a Közel-Kelet és a Kaukázus veszett el. Az Oszmán Birodalom az első világháború után felbomlott, helyén pedig megalakult a modern Török Köztársaság, amely nem fogadta el a hatalmas területi elcsatolásokat, így folytatódott a háború. Ez végül 1922-ben ért véget. Az 1923-as Lausanne-i békeszerződés egy nemzetközi megállapodás volt Törökország és az antanthatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Görögország, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között. A megállapodás a megújulás útjára lépő Törökország új határait ismerte el.

Az Oszmán Birodalom 1918-as összeomlásának következményei a régióban a mai napig fennálló konfliktusok és feszültségek lettek. Nem csak az örmény népirtás, a kényszerű görög-török lakosságcsere égette magát bele a múltba, hanem az utódállamok közötti konfliktusok is, főleg a kurd, a zsidó-palesztin kérdések, továbbá a szuezi-csatorna birtoklásának problémája, amelyek jelenleg is a világ figyelmét a Közel-Keletre vonják. A Német Császárság, az Oszmán-, az Orosz Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása az első világháború után véglegesen megváltoztatták a földgömb geopolitikai tájképét. Az utóhatások ma is érezhetők a világ hadi, gazdasági, politikai, geostratégiai, energetikai stb. folyamataiban.